A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Filep Antal: Bakony
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bakony: a Dunántúli-középhegység legnagyobb hegycsoportjának és környékének tájneve. A történeti megyerendszerben Veszprém és Zala megyék és kis részben Fejér megye területére esett, ma Veszprémhez és Fejérhez tartozik. A Móri-völgytől a Tapolcai-medencéig tart. Északi része a Öreg~ vagyMagas~, déli a Balaton melletti előtere a Balaton-felvidék, északi, északnyugati előtere a Bakonyalja. A hegység neve a korábban közszóként élt, ma csak tájnévben előforduló, erdő jelentésű bakonyból származik. Noha a ~ betelepedése a honfoglalás korától megindult, összefüggő, zárt területein a nyers táj a 19. sz. végéig háborítatlanul fennmaradt. Népessége gazdálkodásában, különösen állattartásában, társadalmi életében számos archaikus vonás megőrződött. Középkori lakossága erősen elpusztult. A 18. sz. során a visszaköltöző magyarságon kívül jelentősebb számú németet, szlovákot telepítettek be a ~ -ba. Erdőségei hasznosítása révén országos hírű üveghuták működtek területén és számos helyen (Bakonybél, Szentgál) szerszámkészítő paraszti specialista központ alakult ki (gereblye, favilla, talicska, stb. készítés). Falvainak jelentős volt az erdei gyűjtögetésből és legeltetésből (sertés) származó jövedelme. A ~-i népélet hiteles szépirodalmi értékű feldolgozására Eötvös Károly vállalkozott. Gazdasági és közigazgatási központjai (Veszprém, Székesfehérvár, Pápa, Győr) a terület peremén fekszenek.

Filep Antal: Bakonyalja
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bakonyalja: a Bakony északi, északnyugati előtere. Dombos, erdőkben viszonylag gazdagabb vidék, amely átmenetet alkot a Kisalföld déli peremterülete felé. Vásáros központja Pápa. A honfoglaló magyarság a földrajzi nevek tanúsága szerint jelentékeny szláv szigeteket talált a~-án. Ezek az Árpád-kor folyamán felszívódtak. A török hódoltság alatt erősebben elpusztult lakossága magyar, szlovák, német települőkkel egészült ki a 18. sz. folyamán. A terület középkori eredetű lakossága hamarosan protestánssá vált. Az ellenreformáció időszakában mind a református, mind az evangélikus gyülekezetek közül több kénytelen volt a vidékről elköltözni. Nyugati előterében sajátos arculatú kistáj a Somló környék, Somlóvásárhely központtal történeti borvidékeink között előkelő helyet foglal el.

Filep Antal: Balaton-felvidék
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Balaton-felvidék: a Balaton északi partján emelkedő, a Bakony déli előterét képező hegy- és dombvidék irodalmi eredetű neve. A honfoglalás óta sűrűn megtelepült magyar lakosságú táj jelentős, jórészben paraszti birtoklású borvidékkel. A török hódoltság alatt megfogyatkozott népességét elsősorban magyar és kisebb részben német telepesek egészítették ki, az utóbbiak nagy része a Bakony területéről települt át a 18. sz. második felében. A ~-en jelentős számú kisnemesi eredetű paraszti lakosság él, akiket fejlett, polgárosult népi kultúra jellemez. ~ déli felét változó kiterjedésben a Balatonmellék részeként tárgyalják egyes források.

2

Martin György: Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n. A Nyugati vagy Dunai dialektus)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új - a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó - táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két, merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az ún. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc („Bene Vendel tizenhat szél gatyája...”) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve, halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű – részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt – polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a „gólya”, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.

3

Kósa László: Kelet-Dunántúl és a Bakony
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra megoszlása Magyarországon 1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Az északkelet-dunántúli hegyvidék délnyugati folytatásában a Bakony és környezete jellegzetes példája a földrajzi okok miatt néprajzi keretbe fogható vidéknek. Középhegységi és dombsági tájait évszázadokon át sűrű erdőségek fedték, melyeket a XVIII. századtól ritkítottak meg az irtások annyira, hogy az egykori összefüggő erdőtakaró kisebb darabokra szakadozott. Részint új, gyakran nem magyar jövevényekből telepített irtványtelepek is keletkeztek. A természeti viszonyok következménye, hogy környezetéhez viszonyítva a Bakony népi kultúráját bizonyos fokú zártság jellemezte. Ez és a múlt századi betyárromantika hozzájárult ahhoz, hogy a néprajzi kutatás az ökológiai feltételekkel kapcsolatos archaizmusoknak aránylag több figyelmet szentelt, mint a színvonalas, művészi teljesítményekben sem szűkölködő paraszti kultúrának. Tény, hogy a szűkebben vett Bakonyt és környező hegyvidékét majdnem teljesen elkerülték a fő közlekedési utak, délről a Balaton nagy víztükre határolta, minek következtében Veszprémen kívül jelentékenyebb városi település nem alakult ki belsejében. De Veszprém, a püspöki székhely sem mondható a nagytáj egyetlen vásáros, igazgatási, gazdasági, kulturális központjának. Több, a Bakony határain kívül eső város, Pápa, Székesfehérvár, sőt Győr, Komárom és Tata is vonzást gyakorolt a közelségében fekvő bakonyi községekre. A terület igazgatásilag mindig is megoszlott több vármegye között.
Ha a zártság következményeként kulturális archaizmusokat keresünk, azokat mindenekelőtt az erdei élet, a gyűjtögetés és a famunka körében találjuk meg. A primitív növényi és állati gyűjtögetés és zsákmányolás formái mellett azonban párhuzamosan folyt az erdőben a szénégetés és mészégetés, valamint a kiterjedt pásztorkodás, főleg sertéslegeltetés. A múlt század végéig élénken működtek a Dunántúlt ellátó faeszközkészítő háziipari központok (Pénzeskút, Úrkút, Csesznek, Borzavár, Bakonycsernye, Bakonyszentkirály, Bakonybél stb.), melyek tevékenységének épp a megfogyatkozott erdők szabtak határt. Termékeik ekkoriban a Balkánra is eljutottak.
Az erdőhöz kapcsolódó foglalkozások elsősorban az északi és középső bakonyi tájak településeit jellemezték, a Déli-Bakony, melyet a XX. századi idegenforgalmi hátterű megnevezéssel Balaton-felvidéknek hívnak, más jelegű táj. Az összefüggő erdők helyét itt nagy múltú szőlők és gyümölcsösök foglalják el. A balatoni borok hírneve más történeti borvidékekhez képest (pl. Szerémség, Pozsony- és Tokaj-Hegyalja) jóval később, csupán a XVIII. században kezdett emelkedni és a XIX. század első felében, derekán érte el tetőpontját. A kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzet mellett ez is magyarázza, hogy az előnyös természeti adottságú, értékes, minőségi borokat adó vidéken nemhogy jelentékenyebb bortermelő város nem alakult ki, de erőteljesebb kései mezővárosi fejlődés sem ment végbe. A táj peremén fekvő hajdani polgárvárosok, Keszthely, Sümeg, Pápa, Várpalota végvári szabadalmas múlttal rendelkező és uradalmi központok voltak; Mór elsősorban borának köszönhette ugyanezt a rangot. Igen jellemző, hogy a bérlős és úrbéres mezővároskák is túlnyomólag borvidékeken találhatók: Tüskevár, Somlóvásárhely, Somlószöllős, Devecser a Somló környékén, Tapolca, Szigliget, Gyulakeszi, Köveskál a Tapolcai- és Káli-medencében, Tihany a halászat és a bor mellett az apátságnak köszönhette címét, Zirc viszont elsősorban annak, hogy egyházi uradalom központja volt. A többségükben apró helységek a század második felében sorra elvesztették státusukat, a filoxéravész pusztítása, melyet – igaz – viszonylag gyors rekonstrukció követett, maradék tekintélyüket is elvette. Legfeljebb a szerencsésen kiemelkedő Tapolcát említhetjük kivételként. Viszonylag nyílt fekvésével terménygyűjtő központként városias településsé vált.
A mondott időszak prosperitásának emlékei az építkezésben és a lakáskultúrában még meghatározók a múlt század végén. A szőlőhegyek képét formálják a történeti stílusok – barokk, copf, klasszicista – helyi változatait őrző, legsikerültebb egyedeikben műemlékként is becsült présházak. Ahol a bortermelés gyengébb minőségű volt, mint Keszthely körzetében, ott az egyébként Közép-Dunántúlról az újkorban hiányzó faépítkezés emlékeit, használatban maradt XVII-XVIII. századi boronafalú borospincéket vette számba a kései kutatás. A bakonyi falvak népi építészete a XIX. században harmonikus külsejű lakóház-típust hozott létre, melyet leginkább az ívelt oszlopos tornác, a művészi vakolatdísszel ékesített oromfal és a kőépítkezés jellemez. Az ún. kuriális stílust kedvelték a terület kulturális arculatát jellegzetesen alakító módos kisnemesi közösségek, ugyanakkor a ház-alaprajz századunk első évtizedéig is sok helyen megőrizte a szemes kályhás szoba - füstös konyha beosztást, a szabadkémény pedig korszakunk első felében terjedő újításként jelent meg a Bakonyban. Kisnemesi ízlést idéznek a XVIII-XIX. században készült, jórészt pásztorok által faragott székek és a festett bútorok. A néprajzi monográfiával megörökített legnevesebb kisnemesi eredetű község, Szentgál az Északi-Bakonyban fekszik. 1848-ig szinte páratlan társadalmi státust sikerült megóvnia, a középkori szolgáltató népek speciális feladati közül lakói az erdőóvást és a vadászatot űzték a késői feudalizmusban is, amikor már ez a kiváltságos forma másutt megszűnt. Az igen erősen begyökerezett nemesi hagyományok és a református vallás az 1940-es évekig zárt közösségben tartotta őket, amelyben az átlagos birtokosparaszti életforma a nagy kiterjedésű határ erdeire és legelőire támaszkodott.
A nemesi vonásokat hordozó, zsinóros posztó, sötétebb színeket kedvelő bakonyi népviselet a múlt század második felében városi szabású lett, lassan eltűnt. De még a századelőn Pápán a tradicionális szokások egy részét gyakorló Alsóvárosban az idősebb parasztok hordták, sőt a világosabb és sötétebb tónus a katolikusok és a reformátusok megkülönböztetésének emlékét is őrizte. Színes új stílusú parasztviselet a falvakban nem alakult ki. Párhuzamosan tűnt el a jellegzetes pásztorviselet is, melynek nevezetes darabját, a széles gallérú, rövid, befenekelt ujjú cifraszűrt a múlt század végéig viselték. A bakonyi pásztorművészet – nemcsak a székek, bútorok faragása – a dunántúli fafaragás legszebb teljesítményei közé tartozik. A spanyolozás divatját azonban itt nem követte a domború faragás olyan kiterjedt divatja, mint Somogyban. A századfordulón a ruházat és a lakástextil már bolti anyagokból, vagy a visszaszoruló takácsok szőtteseiből készült. A Keleti-Bakonyból színes keresztöltéses (Dudar környéke) és fehér lyukhímzések maradtak fönn a múlt század második feléből. Jellegzetes hímzéscsoportot képviselnek az új stílusú, parasztos halápi hímzések.
[...] Külön kérdéskör: vajon a Balaton milyen mértékben választotta el a két part lakosságát. A századelőn Jankó János, bő hatvan esztendő múlva Vajkai Aurél monográfiát írt a Balaton mellékének néprajzáról. Mindketten megállapították, hogy a tó léte hagyományosan nem sokban befolyásolja a lakosság életét. Halászata ugyan számos archaikus fogási módot és eszközt őrzött meg, de kicsiny embercsoportot érintett. A monográfia készítésének azonban mindkét esetben külső, nem néprajzi indíttatása volt. Jankó egy nagy természettudományos vizsgálatsorozat, a Balaton-kutatás résztvevőjeként dolgozott, Vajkai pedig a modern idegenforgalom kívánalmaihoz igazodott. Mindketten inkább a különbségekre, mint a hasonlóságokra mutattak rá. Az újabb kutatások több vonatkozásban módosították a képet. A két part között a szántódi réven és télen a jégen termékcsere folyt. Somogyból szívesen szállítottak gabonát a jó árral kecsegtető veszprémi piacra. Az északi part elsősorban borát árusította. Jankó arról írt, hogy „a menyasszonyt nem szeretik vízen-jégen hordozni”, de az anyakönyvek szerint még a Káli-medencének is voltak házassági kapcsolatai a túlpartra. Halványan kirajzolódik, hogy az üdülőkörzet kialakulása előtt sem lehetett egyértelműen elválasztó szerepe a tónak, inkább a távolabbi nagyobb tájak – Bakony és Somogy – közti különbségek kiegyenlítésében vettek részt a parti közösségek.

4

P. Vas János: Bakony-vidék I.
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Kézirat.)
A Bakony szó a régi magyar köznyelvben „erdőt” jelentett. A szó ma a Dunántúli - Középhegység Balatontól északra fekvő hegycsoportjának és környezetének neve.
Határait az egyes leírások különbözőképpen vonják meg. Ezért használjuk a szűkebb értelmű, csak a hegyes, erdős vidéket jelentő Bakony mellett a Bakony-vidék elnevezést. Több tájegységet sorolhatunk ide. A „tulajdonképpeni” Bakonyt Öreg- vagy Magas-Bakonyként tartják számon. Központja Zirc. Ettől délre, a Balaton északi partvidékén terül el a Balaton-felvidék, régi nevén Déli-Bakony. A tágabb szemlélet ide számítja a Tapolcai-medencét és a Somló-vidéket is. Legnagyobb városai Veszprém, Nagyvázsony, Tapolca. A Bakonytól északra, észak-nyugatra, a Kisalföld felé elterülő dombság a Bakonyalja Pápa központtal. Az itt lakók is gyakran bakonyiaknak nevezik magukat.
Koppány leverése után Veszprémet I. István a fejedelmi birtokokhoz csatolta, így megyei székhely lett, a királynék városa. A vadállományban, értékes faanyagban gazdag, állattartásra különösen alkalmas makktermő erdőség az Árpád-kor végéig királyi erdőispánság kezelésében volt. Erre az időre vezetik vissza eredetüket azok a kisnemesi falvak, amelyeknek lakói az erdők hasznosításával kapcsolatos foglalkozásokat űző kiváltságos népesség (kanászok, szénégetők, erdőőrök, faeszköz-készítők) leszármazottainak tartják magukat, pl. a szentgáliak, akik büszkén ma is „királyvadászok”-nak nevezik magukat. A kiváltságos települések népének feladata az erdő őrzése, hasznosítása és az uralkodói udvar ellátása volt. Erre emlékeztet Szentkirályszabadja vagy Szabadi elnevezése. Később ezek a „király szabadjai” a kialakuló köznemesség sorába emelkedtek. A török háborúk alatt a Bakony-vidék háborús zóna volt. Veszprém 1552 és 1608 között többször is gazdát cserélt. A harcokban a középkori eredetű magyar lakosság nagyon megritkult, de nem pusztult ki teljesen. A megüresedett területekre a 18. századi telepítések során kisebb számban szlovákok, nagyobb számban németek költöztek, főleg a Balaton-felvidék tájaira.
A történelem folyamán a közigazgatási keretek többször megváltoztak. Veszprém, Zala és kisebb mértékben Fejér megyék változó határok között birtokolták a Bakony-vidéki területeket. A Balaton északi partja és a Tapolcai-medence pl. sokáig Zala megyéhez tartozott. Később Veszprémhez sorolták Keszthely környékét is, amely ma újból Zala megye része.
A Bakony-vidéken található Magyarország egyik legnagyobb erdősége, bár kiterjedése ma már meg sem közelíti az egykorit. Valamikor a Balaton-felvidéket és a dombos Bakonyalját is erdő borította. A lakosság életét az erdő határozta meg. A gyűjtögetés ennek ellenére nem játszott jelentős szerepet a falusiak életében. A gombát sok helyen semmibe vették, máshol viszont (Sikátor) egy-egy család 40-50 kilónyit is megszárított és levesnek vagy pörköltnek fogyasztották. Az uradalmi erdőkben ez „rabsickodásnak”, jogtalan erdőhasználatnak számított, különösen az értékes szarvasgomba esetében, amit idomított disznóval túrattak ki. A bükkfán termő tapló-gombából a német falvak lakói eladásra sapkát, táskát készítettek, az acélos-kovás tűzcsiholásnál is használták. A Balaton-felvidéken a vörös cserszömörce leveleit és fiatal ágait gyűjtötték, amit a tímárok megszárítottak és lisztté törve a bőr cserzésénél használtak fel.
A Bakony gazdag vadászterületet biztosított a királyoknak és földesuraknak. Az erdőben sok volt a szarvas, őz, vaddisznó. A 18. században még jávorszarvas is tanyázott itt. Az utolsó bakonyi farkast 1880-ban ejtették el. A kiváltságos vadászfalvak hagyományosan, évente meghatározott mennyiségű és fajtájú vadhússal tisztelték meg az uralkodói udvart. Ez természetesen csak jelképes adó volt, valódi feladatuk a vadállomány gondozása és a vadorzók távoltartása volt. A jobbágyok csak a kártékony „dúvadak”-ra (nyúl, róka, nyest) vadászhattak. Ez főleg csapdák felállításával történt. Az illegális, orvvadászok, vagyis a rabsicok tevékenysége sohasem szűnt meg igazán. Ma is sok kárt okoznak, csak ősi eszközeiket cserélték fel modern szerszámokra.
Az erdőségek legfőbb kincse a fa. Az értékes területek nagy része az uradalmak kezében volt, de a falusiakat is megillette bizonyos, pontosan szabályozott „faizás”, fagyűjtés joga. A rossz úthálózat miatt az értékes nyersanyagot célszerű volt helyben feldolgozni és a belőle készült, egyszerűbben szállítható termékeket értékesíteni. A faragáshoz értő bakonyiak elsősorban szerszámnyeleket, gereblyét stb. készítettek. Ez a tevékenység sokhelyütt kisipari, céhes formát öltött. Bakonybél nevezetes favilla-készítő központ volt és híresek voltak a Veszprémben készített csutorák. A csutora egyfajta lapos, korong alakú, esztergált kulacs.
A „bakonyerdő” fáját másfajta mesterségekhez is felhasználták, pl. a szénégetéshez, üveghuták fűtéséhez. Az elégetett keményfából készült hamuzsírt mosó, ruhafehérítő szerként használták, de szükség volt rá az üvegkészítésnél is. A fa, mint tüzelőanyag fontos volt a mészégetés folyamatában. Ezek az „iparok” a 19. század végéig jellemzők voltak a Bakony gazdálkodására.
A halászat a Balaton-felvidék néhány településén fontos megélhetést jelentett. A legjelentősebb halászfalu Tihany volt. A halászok társulásai, a „halászbokrok” részt fizettek a zsákmányból a part és a víz földesurainak, később bérelték tőlük a területet. Az egyik, sokak által csak „legendá”-nak tartott halászati módszer a tihanyi „látóhalászat” volt. Ősz végén a „kompánia” egyik tagja, a „hegyjáró” felment egy tó-közeli csúcsra. Onnan figyelte a víz színének változását, ami a halrajok érkezését jelezte. A vízen csónakkal cirkáló társainak egyezményes jelekkel mutatta meg, hogy merre jár a zsákmány, hol vessék be a „gyalom”-nak nevezett nagy kerítőhálót. A halfogás igazi időszaka a tél volt. Ekkor folyt a „jég alatti”, vagy „lékhalászat”. Jégbe vágott lékek rendszerén keresztül, vezérrúd segítségével jókora gyalmot vezettek a víz alá. Ez közösségi munka volt, 15-20 ember kellett hozzá. A módszerrel egyszerre 150-200 mázsányi halat lehetett kifogni, de nagyon veszélyes volt, mert a jég bármikor beszakadhatott és gyakoriak voltak a téli viharok is. A Balaton leghíresebb halát, a fogast csak télen lehetett fogni, nyáron ritkaságszámba ment. A balatoni halászok ősi eszköze volt az egyetlen fatörzsből kifaragott bödönhajó. Gyakran kettőt kötöztek egymás mellé, hogy kevésbé legyen borulékony. A balatoni halászat jelentősége a 20. század elején megszűnt.
A Bakony makktermő erdeiben a középkor óta meghatározó fontosságú mezőgazdasági ágazat az erdei állattartás.
Régen a leggyakrabban tartott fajta a mára kipusztult „bakonyi disznó” volt, amely sokban emlékeztetett a vele szabadon párosodó vaddisznóra. Sovány volt, malacai csíkosan születtek, agyara fejlett, sörtéje olyan erős, hogy cipésztűnek használták. Fő tápláléka a makk volt, de minden ehetőt felfalt, állítólag a „csürhe” közé keveredett farkast, sőt az óvatlan idegen embert is széttépte. A szintén meglehetősen elvadult életmódot élő, híres bakonyi kanászok nem tudták terelni, fegyelmezni a „disznó-sereget”, inkább csak követték és őrizték. Az állatokat lábon hajtották a vásárra. Zsírjuk alig volt, a hús volt az értékük. A 18. század végére a „bakonyi sertés”-t felváltotta a göndörszőrű mangalica („gica”, „siska”), ami a Balkánról származott, ezért nevezték „rác” vagy „török” disznónak is.
Makkoltatták a juhokat is. Tartásuk, a „fejős juhászat” hasznát a 19. század elejéig elsősorban a tej és az abból készített termékek jelentették. A naponta többszöri fejés a juhászok feladata, a tej feldolgozása a családjuké, a juhásznéké volt. Sajátos helyi étel a „pujna”, az édes juhtúró. Az állatok bőrét maguk a pásztorok készítették ki. A 19. század elejétől a régi fajtákat kiszorította az elsősorban gyapjáért tartott merinói, de ezt és a többi nyugatról érkező újabb fajtát a nép birkának nevezi, sohasem juhnak.

5

P. Vas János: Bakony-vidék II.
A pásztorok sajátos társadalmi rendet alkottak, elkülönültek a falusi lakosoktól, akikkel kölcsönösen lenézték egymást. Különösen hírhedtek voltak a durva, verekedős, „vagdalós” kanászok. Általában homályos származású, munkahelyüket gyakran változtató, álnéven bemutatkozó legények voltak. Állandóan maguknál hordták karikás ostorukat és a rövid nyelű, hajításra is alkalmas, „valaska” nevű kanászbaltát. A juhászok általában az előbbieknél vagyonosabbak voltak, családjuk a faluban lakott és mesterségük is apáról-fiúra öröklődött, de a parasztok nem fogadták be őket sem és ők is büszkék voltak pásztori mivoltukra. Eszközük és jelvényük a nehéz, hajlított fémvégződéssel ellátott juhászkampó, másképpen „gamó” volt. Régen a fegyverek a vadak (farkas, hiúz, róka) és a rablók elleni védekezésre szolgáltak. A pásztorok egymás között házasodtak és összetartozásuk jeleként ismeretlenül is „sógor”-nak szólították egymást. Könnyen felismerhetők voltak a parasztoktól eltérő viseletükről, bár ezt divatból szívesen utánozták a falubeli legények is. A régi pásztorok hosszú, „csimbók”-ba fogott hajat hordtak, 6-8 szeles bőgatyát, magas tetejű keménykalapot („Sobri-kalap”), kivarrott szűrt, sallangos bőrtarisznyát és botot („ütlek”-et) viseltek. A vármegye sokszor tilalmazta az arcot eltakaró kanász-kalapokat. A nevezetes bakonyi cifraszűr posztóból készült. Más vidékekénél rövidebb volt, a gallérja viszont nagyobb. Rövid, csonka ujját „befenekelték” és zseb helyett használták. A szűrt nem öltötték fel, vállra vetve hordták. A díszesebb kivitelű nagyon drága volt, a hatóságok tiltották viselését, mert a tetszeni vágyó legények állítólag öltek, raboltak is érte. Ezért „akasztófás szűr”-nek is nevezték.
A pásztorok életmódjától elválaszthatatlan a betyárvilág, az a társadalmi jelenség, amely a 19. század közepére egész Európában ismertté tette a Bakony nevet. A szabad élethez és erőszakhoz szokott pásztorok gyakran követtek el olyan cselekményeket, amelyeket ők maguk csak virtusnak tartottak, a törvény viszont bűnnek tekintett. A verekedésért, kisebb lopásokért járó, gyakran aránytalanul súlyos büntetéseket sokan nem voltak hajlandók elszenvedni, így inkább a törvényen kívüli életet választották. Közéjük menekültek a katonaszökevények és a munkanélkülivé vált pásztorok is. A nép félt ugyan tőlük, de egy részük, főleg a szegények és a pásztorok, maguk közül valónak tekintette őket, „hősöknek”, akik helyettük is szembeszállnak az urakkal. A két leghíresebb bakonyi betyár Sobri Jóska és Savanyú Jóska volt. A hatóságok „fegyveres csavargóként”, a köznép „járkálókként”, „szegény jó legényekként” emlegette őket.
A bakonyi népművészet leglátványosabb része a pásztorfaragás. A fából és szaruból készült használati tárgyakat gazdagon díszítették. Különösen jellemző az itteni technikák közül a spanyolozás, amikor a kivésett részekbe színes viaszt öntöttek.
A Bakony-vidék talaja nemigen alkalmas a szántóföldi mezőgazdaságra. A Balaton-felvidéken viszont ideálisak a körülmények a szőlőtermesztésre. Az itteni szőlőkultúra több ezer évre nyúlik vissza és a 19. századig a lakosság fő megélhetését jelentette. Az 1800-as évek végén a filoxéra (szőlőpusztító gyökértetű) járványszerű megjelenése elpusztította az ősi szőlőhegyek ültetvényeit. Az újratelepítés a réginél kisebb területen tudta csak pótolni a károkat, de Balaton-felvidék ismét Magyarország egyik legjelentősebb szőlővidéke lett. Híresek Badacsony, Csopak, Tihany és a messzebb eső Somló-vidék borai.
Az erdő kihasználásával kapcsolatban már említett mesterségek (faszerszám- és csutora-készítés, szén- és mészégetés, üveggyártás) mellett számos más kézműves tevékenységet gyakoroltak a Bakony vidékén. A gyors patakok vizének energiáját a posztócsapók kalló-malmai hasznosították, amelyek folyamatos dorong-ütésekkel tömörítették posztóvá a gyapjút. Ebből készítették azután a szűrszabók a nevezetes bakonyi cifraszűrt. A jó minőségű agyagot és a rendelkezésre álló fűtőanyagot kihasználva szinte mindenütt működtek fazekasok; céheik központjai Keszthely, Sümeg, Tapolca voltak. A rengeteg juhbőrt cserzővargák („tobak”-ok) dolgozták fel, akik elsősorban Veszprémben működtek. A kendert takácsmesterek szőtték meg, híres központjuk volt Nagyvázsony. Valószínűleg a beköltöző németek hatására terjedt el a kékfestés.
A Bakony-vidékiek világképe, hiedelmei régies elemeket őriztek meg, de ezek nem rendeződnek egységes rendszerbe. A Balaton-felvidékiek úgy mondják, hogy a szivárvány híd ég és föld között. Felszívja a vizet és visszabocsátja. A falusi közösségen kívüli tevékenységek gyakorlóit gyakran ruházzák fel babonás erővel. Ők az „ördöngösök”, molnárok, vadászok, pásztorok. A legutóbbi időkig él azoknak a név szerint is emlegetett embereknek az emléke, akik „sokat tudtak”, „valamit tudtak”. Segíthettek és árthattak is, de nem váltak ki a közösségből, együtt éltek a többiekkel. A keleti Bakonyban emlegetik az „ősi ember”-t, az „ősi javas”-t, vagy „ősi bácsi”-t, aki a hozzá érkezőket gyógyította, tanácsot adott, hírt mondott a halottakról vagy az eltűntekről. (Ősi egy Várpalota közelében fekvő falu neve, ahol az illető lakott.) Megyesi Józsefnek hívták és takácsmester volt. Akiről tudta, hogy nem hisz benne, azzal nem állt szóba. Mélyen hívő katolikus volt és úgy mondta: „már három éves koromban ajándékozott meg Isten ezzel a tudománnyal”. Az ilyen típusú „tudós”-t a néprajz halottlátónak nevezi.
A gyakran emlegetett és főként Tihanyhoz kötött balatoni tündér-mondák a népi szájhagyományban nem találhatók meg. Nagy részül minden bizonnyal romantikus irodalmi kitalálás.
A Bakonyban a 19. század közepéig a duda volt a legfontosabb hangszer. „Tikres dudá”-nak is nevezték az ördögöt ábrázoló dudafej homlokára helyezett üvegdarab miatt. A régi lakodalmakból van adatunk pásztor-bandáról is, amelyben dudás, furulyás és pikulás muzsikált. Később a tánckíséret feladatát rezesbanda, illetve vonós cigányzenekar vette át. Az öreg pásztorok sokáig használták a furulyát. Az asszonyok közül sokan értettek a citerához.
A Bakony környéki területek néptánc szempontjából szegényesen adatoltak. 19. századi adatok említik a pásztorok baltaforgatós „vad” táncát. Ennek ismerjük egy- és kétbotos változatát. „Dussolás”-nak egy lakodalmi szokást neveznek, melynek során éjfél után a legények a zenészek számára gyűjtenek pénzt. A motívumai kanásztánc-vonásokat mutatnak. A Balaton-felvidéken lagziban adják elő a nyúl-, illetve mozsár-táncot, amelyek a szexuális aktust imitálják. A szentgáli huszártáncban felismerhetők az egykori kötetlen verbunk nyomai. A táncrendben egyébként uralkodók a nyugati eredetű, polgári jellegű táncok és játékok („Gólya”, „Keresd meg a tűt!”).
A Bakony-vidék népköltészetében tündérmesével alig találkozunk. A leggyakoribb műfaj a csattanós végű, rövid adoma, a falucsúfoló történet és a történeti monda, mely műfaj-csoportnak ezen a területen a legnagyobb részét a betyár-mondák teszik ki.
A Bakony nyugati, zalai falvaiban máig él a lucanapi kotyolás, a regölés és az aprószenteki korbácsolás szokásának emléke. Az 1970-es években az idősebb generáció még saját gyermekkori emlékeként tudta ezeket felidézni. Nyilvánvalóan német eredetű karácsonyi köszöntő szokás a „krisztkindli” vagy „bölcsőcske”, melynek során éneklő kislányok hordták körbe az újszülött Jézuska bölcsőjét.

6

Irodalom

  • Antalffy Gyula: A reformkor Balatonja. Utazások a múltban és a jelenben. Panoráma Kiadó, Budapest, 1984.
  • A Balaton-környék népművészete. Balaton könyvek II. Magyar Királyi Balatoni Intézőbizottság, Budapest, 1943.
  • Balatoni Múzeum, Keszthely. Vezető a Keszthelyi Balatoni Múzeum természettudományi, régészeti, történeti, néprajzi és fürdőtörténeti állandó kiállításához. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1969.
  • Balassa Iván: A tihanyi Természetes Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Ethnographia LXXVII. évf. 1966.
  • Balázsjárás Sümegen. Ethnographia XVI. évf. 1905.
  • Baráti Ferenc: XIX. századi veszprémi asztalosok. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. Veszprém, 1963.
  • Barta István: Egy mesterember életútja. Budai József pápai ácsmester emlékkönyve. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. Veszprém, 1970.
  • Bartócz József: A veszprémi csutorások. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Beke Ödön: Pápa-vidéki babonák. Ethnographia XV. évf. 1904.
  • Békefi Antal: Bakonyi népdalok. Zeneműkiadó, Budapest, 1955.
  • Békefi Antal: Bakonyi népdalok. Veszprém, 1977.
  • Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete II. Népi hangszerek, hangszeres zene. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. 1978. 355-438.
  • Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete. In: Agócs Gergely (szerk.): A duda, a furulya és a kanásztülök. A magyar hangszeres zene folklórja. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 2001.
  • Békefi Antal: A bakonyi szegényember dalai. Zeneműkiadó, Budapest, 1966.
  • Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Békefy Remig: Keszthely és környékének néprajza. Budapest, 1884.
  • Bereczky János: A pápai barna kislány nótája. In: Kriza Ildikó (szerk.): Történelem és emlékezet. Művelődéstörténeti tanulmányok a szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1998.
  • Bíró József: Hajók a Balatonon. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • Boross István – Márkusné Vörös Hajnalka: Dudar. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2001.
  • Borsos József: A Bakonyi Múzeum emlékkiállítása. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • Bright, Richard utazásai a Dunántúlon. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1970.
  • Cseri Miklós – S. Lackovits Emőke: A Balaton-felvidék népi építészete. Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Laczkó Dezső Múzeum, Szentendre – Veszprém, 1997.
  • Csoma Zsigmond: Adatok a Kál-völgyi cseregyerek-rendszerhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei XVI. Veszprém, 1983. 319-323. oldal
  • Csoma Zsigmond: A filoxera és hatása a Káli-medencében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei XVII. Veszprém, 1985. 733-755.
  • Csoma Zsigmond: A hagyományos borértékesítési rendszer és felbomlása a Káli-medencében (XIX-XX. sz.) A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. Veszprém, 1983. 331-341.
  • Csoma Zsigmond: Nászéjszakák bora: a somlai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1986.
  • Csoma Zsigmond: Szőlészeti munkaeszközváltás Somlón. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977. Budapest, 1978. 213-231. oldal
  • Csoma Zsigmond: Uradalmi és jobbágy-paraszti szőlő-, bortermelés Somlón (XVII-XX. század közepéig). Termeléstörténeti-történeti ökológiai tájmonográfia. Studia Folkloristica et Ethnographica 35. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1993.
  • Csomasz Tóth Kálmán: A pápai halottaskönyv. In: Bódiss Tamás: Hagyomány és haladás. Csomasz Tóth Kálmán válogatott írásai születése 100. évfordulójára. Cantio Bt., Budapest, 2003.
  • Dám László: Adatok a Pápa környéki falvak népi építészetéhez. Ethnographia CIV. évf. 1993.
  • Darnay Béla: Balaton-Szent-Györgyi Halász Czéh Contractusa. Néprajzi Közlemények I. évf. 1956/1-4.
  • Domanovszky György: A Balatonkörnyék népművészete. Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság, Budapest, 1943.
  • Domanovszky György: A tihanyi pamukos halászat. Néprajzi Értesítő XXXIV. évf. 1942.
  • Domokos Mariann: A veszprémi Gizella-napok. In: Pócs Éva (szerk.): Rítus és ünnep az ezredfordulón. Tudományos konferencia Marcaliban. 2002. május 13-15. Studia Ethnologica Hungarica 6. L’Harmattan Kiadó – Marcali Városi Helytörténeti Múzeum, Budapest, 2004.
  • Dornyai Béla: A balatonparti Gyenesdiás fapincéi. Néprajzi Értesítő 1939. 48-59. oldal
  • Dömötör Ákos: Mihályiak sümegi lakodalomban. Néprajzi Közlemények V. évf. 1960/3-4.
  • Eötvös Károly: A Bakony 1-2. Eötvös Károly munkái XXI-XXII. Révai Testvérek, Budapest, é. n.
  • Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül 1-2. Eötvös Károly munkái I-II. Révai Testvérek, Budapest, 1901.
  • Eperjesi Imre: Balaton melléki borvidék. In: Magyar borhagyományok, borivási szokások. Válogatott írások a magyar borkultúrából. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004.
  • Erdélyi Zoltán: A bakonybéli villakészítők balkáni útjai. Néprajzi Közlemények IV. 1959. 8-18. oldal
  • Ébner Sándor: Adatok a Bakony északi községeinek építkezéséhez. Néprajzi Értesítő XXV. évf. 1933.
  • Ébner Sándor: A veszprémi csutorásmesterség. Néprajzi Értesítő XXIV. évf. 1932.
  • Égető Melinda: Hegytörvények és szőlőtelepítő levelek Veszprém vármegyéből (1626-1828). Szőlőhegyek történetének forrásai 4. L’Harmattan Könyvkiadó, Budapest, 2006.
  • Égető Melinda: Rézműves műhely a nagyvázsonyi Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Égető Melinda: Zsúpkészítés a nagyvázsonyi Szabadtéri Néprajzi Múzeumban 1967-ben. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. Veszprém, 1994.
  • Éri István: Adatok a bakonyi üveghuták történetéhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Éri István: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. Veszprém, 1965.
  • Gerencsér Ilona: Pásztorszokások és babonák Ácsteszéren (Veszprém megye). Néprajzi Értesítő XXXV. évf. 1943.
  • Gergely Katalin: Köveskál község lakosságának házassági kapcsolatai 1742-től napjainkig. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. Veszprém, 1985. 629-641.
  • Gönyey Sándor: Rókabödön a Bakonyban. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937.
  • H. Csukás Györgyi: A Bakony és Balaton-felvidék népi építészete. In: Ház és ember 2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 1984.
  • H. Csukás Györgyi: Barokk vonások a Balaton-felvidék népi építészetében. Néprajzi Értesítő LXXV. évf. 1993.
  • H. Csukás Györgyi: A településmód és öröklési szokások összefüggései néhány Balaton-felvidéki faluban. In: Kuti Klára (szerk.): Morzsák. Tanulmányok Kisbán Eszter tiszteletére. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 1997.
  • Hála József: Vérkút, egy régi parasztfürdőhely a Balaton partján. In: Ásványok, kőzetek, hagyományok. Történeti és néprajzi dolgozatok. Életmód és tradíció 7. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 1995.
  • Hegyi Imre: Erdei fakitermelés Bakonycsernyén. Néprajzi Közlemények II. évf., 1957/3-4.
  • Hegyi Imre: Erdei legelők az észak-keleti Bakonyban. In: Halász Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991.
  • Hegyi Imre: Erdőgazdálkodásunk néprajzi formái, különös tekintettel az Északi-Bakonyra. Budapest, 1977.
  • Hegyi Imre: Fejezetek a Bakony erdei állattartásának történetéből. In: Balassa Iván – Újváry Zoltán – Módy György: Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok, Debrecen, 1982.
  • Hegyi Imre: Gyűjtögető gazdálkodás az észak-keleti Bakonyban. Ethnographia LXXXI. évf. 1970.
  • Hegyi Imre: Leányok ünnepi viselete és a színek szerepe a XIX-XX. század fordulóján Bakonycsernyén. Fejér Megyei Szemle 1983/1. 57-70.
  • Hegyi Imre: A népi erdőkiélés történeti formái (Az Északkelet-Bakony erdőgazdálkodása az utolsó kétszáz évben.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.
  • Herényi István: Nemes Székely János csöglei közbirtokos naplója. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. Veszprém, 1965.
  • Herkely Károly: Népi erdőgazdálkodás Veszprém vármegyében. Ethnographia LII. évf. 1941.
  • Horváth József: Néprajzi és helytörténeti jellegű adatok a nagyvázsonyi úriszék irataiból. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Hermann István: Mencshely. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2002.
  • Horváth Endre: A bakonyi nyelvjárás. Athenaeum, Budapest, 1906.
  • Horváth József: Néprajzi és helytörténeti jellegű adatok a nagyvázsonyi úriszék irataiból. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Hudi József: Parasztmozgalmak Veszprém megyében 1848-49-ben. In: Csihák György (szerk.): A honfoglalás és az 1848-1849-es magyarországi polgári forradalom és szabadságharc évfordulójára. Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Budapest-Zürich, 2001.
  • Jakubovich Emil: A sümegi éjjeli őrök kiáltásai. In: Éjjeli vigyázók éneke a XVIII. századból. Ethnographia XXVI. évf., 1915.
  • Jankó János: A balatonmelléki lakosság néprajza. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája, Budapest, 1902.
  • Káldy József: Bakonyi babonák és szólásmondások. Ethnographia XIX. évf. 1908.
  • Katona Imre: Egy habán tál Veszprém megyei vonatkozásai. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. Veszprém, 1965.
  • Katona Imre: S-betűs herendi porcelánok az Iparművészeti és a Bakonyi Múzeumban. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Kovács László: A Balaton-vidék népi építészete. Néprajzi Értesítő XXVII. évf. 1936.
  • Kovács Miklós: Szokások és babonák Csesznekből. Ethnographia XL. évf. 1929.
  • Kulcsár László: A lakóház morfológiai változása a Káli-medencében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. Veszprém, 1985. 699-724. oldal
  • Lackovits S. Emőke: Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepei és szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. (Bálint Sándor emlékére.) Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, Veszprém, 2000.
  • Lichtneckert András (szerk.): Balatonfüred és Balatonarács története. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, 1999.
  • Lichtneckert András: A balatonfüred-csopaki borvidék története. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 7. Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, 1990.
  • Loschdorfer Anna: Bakonyi német (sváb) falvaink szerepe a magyar népi hagyományok megőrzésében. Ethnographia XLVI évf. 1935.
  • Loschdorfer Anna: Veszprém megyei népmesék. Ethnographia XLVII. évf. 1936.
  • Lukács Károly: Balatoni halászat két évszázad távlatából. Ethnographia LI. évf., 1940.
  • Lukács Károly: Tiszai hatás a balatoni halászatban. Ethnographia LXII. évf. 1951.
  • Martonfalvy Elek: Népélet. In: Pápa város egyetemes leírása. (Összeállította: Kapossy Lucián.) Pápa, 1905. 145-149. oldal
  • Mihályfi Márta: Veszprém megyei karácsonyi népszokások funkcionális összehasonlító vizsgálata. Ethnographia CVI. évf., 1995.
  • Molnár István: „Dudari lakodalmas”. in: Molnár István: Magyar Képeskönyv. Néptáncszvit hét képben. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1969.
  • Nagy László: A veszprémi tobakok. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Nagybákay Péter: Céhek, céhemlékek Veszprém megyében. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • Nyék Sándor (közreadó): Balatoni népdalok. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1982.
  • Nyék Sándor: Daloló Balaton 1-2. 88 Balaton-vidéki népdal. Zeneműkiadó, Budapest, 1976.
  • Nyék Sándor: Szájhagyománygyűjtés a Balaton mentén. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 10. Veszprém, 1971.
  • Pákay Zsolt – Sági Károly: A szőlőművelés hatása a Balaton környék életére és településére. Veszprém Megyei Múzeum Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Pereszlényi Mária: Adatok a kenyérsütéshez a Balaton környékéről. Néprajzi Értesítő XXXIII. évf. 1941.
  • Petánovics Katalin: Vállus. Egy summásfalu néprajza. Budapest, 1987.
  • Petánovics Katalin: Orvhalászat Zalavárott. Ethnographia CIV. 1993. 359-372. oldal
  • Péterdi Ottó: A féltelkes jobbágy életszínvonala Bakonypéterden 1800 körül. Ethnographia LXXVI. évf. 1965.
  • Péterdi Ottó: Gazdasági életkép Bakonypéterdről 1800 körül. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. Veszprém, 1965.
  • Relkovic Davorka: A Balaton keletkezésének mondái. Ethongraphia XXVII. évf., 1916.
  • Rómer Flóris: A Bakony. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1971.
  • S. Lackovits Emőke: Köveskál. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht. Budapest, é. n.
  • S. Laczkovits Emőke: Török hatások a bakonyi és a Balaton felvidéki hímzett református liturgikus textileken, valamint a paraszti hímzéseken. in: Keszeg Vilmos -Tötszegi Tekla (szerk.): Tanulmányok Gazda Klára 60. születésnapjára. A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 13. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2005.
  • S. Lackovits Emőke (szerk.): Kapcsolatok rendszere a Káli-medence falvaiban a XVIII. századtól a XX. századig. Veszprém, 1988.
  • Sági Károly: A balatoni fakutya. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Sági Károly: A hetvenéves Balatoni Múzeum. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. Veszprém, 1969.
  • Schildmayer Ferenc: Vajkai Aurél és Balatonalmádi. in: S. Laczkovits Emőke (szerk.): Emlékkötet a száz esztendeje született Vajkai Aurél tiszteletére. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 2003.
  • Solymos Ede: A keszthelyi halászcéh. Zalai Múzeum I. Zalaegerszeg, 1987. 191-214. oldal
  • Somoly István: Kodály 7 dallamlelete Bakonybélből. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Szigeti Andor: Bakony és Balaton-felvidék. In: Népi konyha. Dunántúli tájak ételei. Ételek, ételkészítési szokások, ünnepek. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1999.
  • Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke. Kaposvár, 1978.
  • Takács Lajos: Rákászat a Kis-Balaton mentén. Ethnographia LXXXVIII. évf. 1977.
  • Tálasi István: Adatok a Bakony erdei életéhez. Néprajzi Értesítő XXXIV. 1942. 164-172. oldal
  • Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás. Ethnographia L. 1939. 9-37. oldal
  • Tóth Kálmán: A Balatonvidék népének építészete. Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság, Budapest, 1936.
  • Tóth Teréz: Tóth József fafaragó, egy bakonyi pásztor élete és művészete. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971.
  • Tóthné Németh Gizella: Bartók Béla Balatonberényben. Helytörténeti Füzetek. Balatonberény Község Önkormányzat Polgármesteri Hivatala, Balatonberény, 2000.
  • Vajkai Aurél: Adatok a Balaton melléki szőlőhegyek népi építkezéséhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 1. Veszprém, 1963.
  • Vajkai Aurél: Adatok a Veszprém vármegyei magyarság és németség teherhordásához. Népünk és nyelvünk I. 1941. 88-92. oldal
  • Vajkai Aurél: Adatok a népi orvosláshoz a Bakony Balaton-felvidékén. Ethnographia L. évf. 1939.
  • Vajkai Aurél: A Bakony néprajza. Gondolat Kiadó, Budapest, 1959.
  • Vajkai Aurél: A Balaton északi partjának présházai. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. Veszprém, 1966.
  • Vajkai Aurél: Balatonalmádi és környéke. Balatonalmádi, 1980.
  • Vajkai Aurél: Balaton-felvidéki és Bakony vidéki falusi épületek a XVIII. századból. Ethnographia LXVIII. évf. 1957.
  • Vajkai Aurél: Balatonmellék. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964.
  • Vajkai Aurél: Balaton-melléki présházak. Budapest, 1958.
  • Vajkai Aurél: Cserszegtomaj. Egy hegyközség élete. Néprajzi értesítő XXXI. 1939. 170-204. oldal
  • Vajkai Aurél: Egy bakonyi magyar falu paraszt állatorvosai. Ethnographia XLIX. évf. 1938.
  • Vajkai Aurél: Faller Jenő Veszprém megyei művelődéstörténeti munkássága. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 6. Veszprém, 1967.
  • Vajkai Aurél: Füstös konyhás házak a Balaton környékén. Ethnographia LXXXVI. évf., 1973.
  • Vajkai Aurél: Nagyvázsony. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, Veszprém, 1970.
  • Vajkai Aurél: Olajütők Veszprém vármegyében. Ethnographia LIII. évf., 1942.
  • Vajkai Aurél: Présházak és pincék a XVIII. századból a Balaton északi partján. Ethnographia LXVII. évf. 1956.
  • Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959.
  • Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
  • Vajkai Aurél: Szőlőprések és díszítésük a Balaton északi mellékén. Ethnographia LXXXVIII. évf., 1977.
  • Vajkai Aurél: Újabb adatok a bakonyi és Balaton melléki olajütőkhöz. Ethnographia LXXXVI. évf., 1975.
  • Vajkai-Wagenhuber Aurél: A parasztszőlőmívelés és bortermelés Veszprém megye déli részében. Néprajzi Értesítő XXX. évf., 1938. 15-48; 172-204. oldal
  • Varga Éva Teréz: Adalékok a pápai mézeskalácsosság történetéhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. Veszprém, 1994.
  • Varga Éva Teréz: Faeszközkészítés Bakonybélben. Ethnographia CVI. évf., 1995.
  • Varga Éva Teréz: Az utolsó bába Gecsén. Acta Musei Papensis – Pápai Múzeumi Értesítő 8. Pápa, 2003.
  • Veress D. Csaba: Ugod. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2001.
  • Viski károly: A Bakony-balatonfelvidéki kőépítkezés. Budapest, 1926.
  • Viski Károly: Tihany ősi halászata. Néprajzi Értesítő XXIV. évf. 1932.
  • Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. Veszprém, 1967.
  • W. Nemessuri Zoltán – Sulyok Miklós – Bán Magda: Balatonfelvidék és környéke. Földrajz, korrajz, néprajz. Novoprint Rt., Budapest, é. n.
Megosztás