A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Filep Antal: Hetés
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Hetés: Zala megye délnyugati, Göcsejjel szomszédos, a Kerka pataktól nyugatra elterülő vidéke. Kultúrája a szomszédos Délnyugat-Dunántúl tágabb környezetével azonos.

Martin György: Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n. A Nyugati vagy Dunai dialektus)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új – a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó – táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az ún. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc („Bene Vendel tizenhat szél gatyája...”) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a „gólya”, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.

2

P. Vas János: Hetés
(in: P. Vas János: Göcsej és Hetés. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai I. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Magyar Művelődési Intézet, Néptáncosok Szakmai Háza, Budapest, 1999.)
Hetés Göcsejhez hasonlóan határőr eredetű népessége miatt a két csoportot együtt szokták emlegetni. A különbség abban rejlik, hogy a hetésiek nem tudták olyan hosszú ideig megőrizni nemesi kiváltságaikat, jobbágyokká lettek és megmaradtak katolikusoknak (vagy rekatolizáltak?). Környezetüktől gyepűőri eredettudatuk és a göcseji szegek népével való történelmi azonosság emléke különíti el őket.
Hetés határait a különböző szerzők meglehetősen nagy eltérésekkel állapítják meg. Nagyjából a Göcsejtől dél-nyugatra elterülő vidék tizennyolc faluját sorolják ide. Nagy részük a jelenlegi országhatáron túlra esik. Van, aki harminc, van, aki csak hét falut tart hetésinek. Utóbbi esetben a falvak számából eredne a táj elnevezése is. A környékbeliek tizenegy falu népét csúfolják „hetési bocskorosnak” a szegénységük miatt.
A terület vízjárta síkság. Gazdálkodásukban a halászat és a szarvasmarhatartás, illetve az uradalmakban vállalt summás idénymunka volt a meghatározó.
Hetés népi kultúrája nagyon hasonlít Göcsejéhez, de annál hagyományőrzőbb, amit részben katolikus vallásuk, részben szegénységük és ebből adódó közmondásos takarékosságuk magyaráz. Viseletük régiesebb a göcsejinél. Az alapanyag sem azonos. A göcsejiek inkább kenderrel dolgoztak, a hetésiek a lent részesítették előnyben.
A férfiak fehér lyukhímzéses inget, a nők fehér, piros, kék díszű blúzt, hímzett fekete-vörös kötényt hordtak. A leány, főleg a szegény, csak akkor mehetett férjhez, ha már el tudta készíteni vőlegénye ingét, gatyáját és „darázslépes” hímzéssel ki tudta „kurvanyázni” a vászontarisznya széles vállmadzagját.
Hetés szőttesei messze földön híresek voltak. Fő piacukat Göcsej és a tágabb Zala megye nem nemesi falvai jelentették. Így sokáig aktív maradt a szövő háziipar, mint nevezetes helyi foglalkozás. Híresek voltak a „sávolyos szőttesek” (széles sávban sötétpiros hím, mértanias elemekkel sűrűn tagolva). Ezek közül is a leghíresebbek a lakodalmi hosszú törülközők.

3

Irodalom

  • Bellosics Bálint: A halászó hetési ember. Néprajzi Értesítő III. évf. 1902.
  • Bellosics Bálint: A hetési faház. Ethnographia VIII. 1897. 88-103. oldal
  • Bellosics Bálint: A hetési magyar viselete. Néprajzi Értesítő IV. 1903. 273-279. oldal
  • Dömötör Sándor: Hetési igafajták. Néprajzi Közlemények III. évf. 1958.
  • Dömötör Sándor: Újfajta hetési csigáskutak. Néprajzi Közlemények IV. évf. 1959 /1-2.
  • Gönczi Ferenc: Az állatbetegségek elhárításai és gyógyításai a göcseji és hetési népnél. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár, 1914.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési falvak, házak elhelyezkedése. Néprajzi Értesítő XV évf. 1914/1-2.
  • Gönczi Ferenc: A göcseji és hetési népviselet. Néprajzi Értesítő XI. évf. 1910.
  • Gönczi Ferenc: A gyermek születése és szoptatása körül való szokások Göcsejben és Hetésben 1-2. Ethnographia XVII. évf. 1906.
  • Gönczi Ferenc: A gyermekek játékvilága Göcsej és Hetés vidékén. in: Kriston Vízi József: „Közös nyelven, ungon berken.” Néprajzi játéktanulmányok a múlt évszázad elejéről. Pont Kiadó, Budapest, 2003.
  • Gönczi Ferenc: Gyermekjátékok Göcsejből és Hetésből. Néprajzi Értesítő XIII. évf. 1912.
  • Gönczi Ferenc: Halászás, rákászás és csíkászás Göcsejben és Hetésben. Néprajzi Értesítő XII. évf. 1911.
  • Gönczi Ferenc: Muraköz és népe. Budapest, 1895.
  • Gönczi Ferenc: Szerelmi teemények Göcsejben és Hetésben. Ethnographia XVIII. évf. 1907.
  • Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népeknél. Ethnographia XXI. évf. 1910.
  • Göntér János: Dobranak. – Múlt és jelen a határ mentén. Lendva, 1998.
  • Halász Albert: A csík fogása a Lendva-vidék Mura menti magyar falvaiban. Néprajzi Látóhatár I. 1992.
  • Halász Albert: Jeles napok, népi ünnepek a Muravidéken. Lendva, 1999.
  • Kerecsényi Edit: A hetési hosszútörülközők, díszkendőruhák. in: Füzes Endre (szerk.): Mesterek és tanítványok. A Hevesen 2002. augusztus 16-18-án tartott nemzetközi konferencia előadásai. Hagyományos Értékek Megőrzéséért Alapítvány, Heves, 2003.
  • Lendvai Kepe Zoltán: Adalékok Hetés településnéprajzához. in: Bárkányi Anikó – Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005.
  • Lendvai Kepe Zoltán: Boldogulás Hetésben. Lendvai Füzetek 20. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2007.
  • Lendvai Kepe Zoltán: Hetés a népszámlálási és gazdasági adatok tükrében. Néprajzi Látóhatár IX. évf., 2000/1-2.
  • Mód László – Simon András: A hajtástól az újborig (Szőlő- és bor-ünnepek a Lendva-vidéken). Néprajzi Látóhatár VIII. 1999.
  • Ördög Ferenc: Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén. Budapest, 1973.
  • Penavin Olga: A jugoszláviai Mura-vidék magyar tájnyelvi atlasza. Budapest, 1966.
  • Pivar Ella: Hosszúfalu, Hódos és Lendva-hegy múltja és jelene. Lendva, 1982.
  • Szabó Mária: Régi magyar lakodalmas szokások és köszöntők a Lendva-vidéki falvakból. Lendva, 1996.
  • Szente Arnold: Alsólendvavidék néprajza. Ethnographia IX. 1898. 62-72. o.
  • Szentmihályi Imre: Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai. Zalai Gyűjtemények VII., Zalaegerszeg, 1977.
  • Szentmihályi Imre: A történeti Hetés. Ethnographia LXXXVIII. 1977. 144-154. oldal
  • Varga József: Néhány hetési dialektológiai, nyelvhasználati sajátosság. Néprajzi Látóhatár VIII. évf., 1999/1-4.
  • Varga Sándor: A Lendva-hegyi bortermelés. Lendva, 1993.
  • Varga Sándor – Pivar Ella: Dobranak, Göntérháza, Kót helytörténete. Lendva, 1979.
  • Végh József: Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest, 1959.
Megosztás