A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

Andrásfalvy Bertalan: Sióagárd
(in: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
A Sárköz szomszédságában, Szekszárdtól északra, a Sió és a Sárvíz összefolyásánál találjuk Sióagárdot. Ez a közepes nagyságú falu igen jellegzetes és egyedülálló népviseletével és hímző művészetével hívta fel magára a figyelmet. A lakosok egy része a családnevek tanúsága szerint felföldi magyar, szlovák, német és horvát eredetű lehet, magját valószínű az egykor itt sűrűn települt magyarság török hódoltságot átvészelt maradékai adhatták. A közelben fekvő Harc és a távolabbi Zomba magyar népe is rokon, ténylegesen korábban gyakran össze is házasodtak egymással. Különösen Harccal volt szoros a kapcsolata, viseletük az első háborúig csaknem azonos lehetett; a közelmúltban levetett sióagárdi viselet jellegzetes fejkendőkötését még az öregek harciasnak nevezték, állítólag az ottani divat átvétele volt. Az agárdi hímzés legrégibb darabjain szabad rajzú és igen finom lyuk- és fehérhímzést találunk. Ez a fehérhímzés kezdett színesedni és nagyobbodni, a színes gyári selymek mintakincsével kiegészülni az első világháború után. A század elején (1905) még az agárdi lányok kívül hordott ingén a színes gombokkal díszített ráncoláson kívül semmi dísz nem volt. Az ekkor készült fényképeken szorosan a nyakukon több sor gyöngyöt és nyaksit (nyakbodor), az ing felett keskeny, csak a mell alatt zsinórral, láncocskával összekapcsolt, szalagokkal díszített mellest, sűrűn ráncolt szoknyát és fényes, kék, ún. kenyett kötényt látunk. A sióagárdi szoknyák ráncolt lepelszoknyák, elöl nincsenek összevarrva, tehát igen régies viseletmódot őriztek meg.
A sióagárdi hímzés virágkora a 30-as években volt. A szabad rajzú, tömött, legjobban a kalocsai hímzésekre emlékeztető, sok színt és színárnyalatot felhasználó hímzés teljesen elborította a vászon mellest, melyet eredetileg az ing alatt viseltek, az ingujjakat és a kívül hordott ing alsó szélét. Jellemző volt a permetkék szín, a nagy lyukú, sűrű, szőlőfürtszerű slingelés. A hímzés rákerült a zsebkendőre, terítőre, vékaruhára, párnára. Ebben az újszerű, természetutánzásra emlékeztető stílusban, az élénk színek tobzódásában a sióagárdi hímzések valóban könnyen összetéveszthetők a kalocsaiakkal.
A sióagárdiak a viseletet csak az 1970-es években tették le, de még ma is megvan minden leánynak, asszonynak az agárdi ruhája a szekrényben.
Agárdon népzene- és táncgyűjtés is folyt, és meséket is gyűjtöttek.
Az agárdiak katolikusok voltak, néhány nagyobb parasztbirtok mellett a többség aránylag kis földön gazdálkodott, kertészkedett, részes munkára járt a szekszárdi szőlőkbe és az uradalmakba, és Szekszárd piacát látták el zöldséggel, gyümölccsel. Messze, a szomszédos megyékben is ismerték őket, mint paprikaárusokat. (Az ún. magyar, színes hímző stílus országszerte az ilyen és ehhez hasonló, élelmes, kertészkedő közösségekben alakult ki jobbára, pl. a Galga mente.

Irodalom

  • Ódor János: Sióagárd női viseletének rövid története. A Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve VIII-IX. Szekszárd, 1979. 253-258. o.

Megosztás