A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Kósa László: Bánság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bánság, Bánát (németül, románul, szerbül Banat): a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidék, az 1876-1918 közötti Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék területe. A honfoglalás kora óta magyarlakta terület, a középkorban síksági részét Temesköznek nevezték. Ebben az időben viszonylag sűrűn lakott táj, bár oszmán-török beütések már a 14. sz. végén fenyegették déli vidékeit. Temesvár eleste (1552) után fokozatosan elnéptelenedett és a vár visszafoglalásáig (1717) teljesen elvadult az egykor gazdag és termékeny mezőgazdasági terület. Magyar lakossága elpusztult vagy északra menekült. A török kiűzetése után a bécsi kormány nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, hanem a háborúk tetemes költségére hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította. Nem kebelezte be a magyar királyságba, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis). Az első évtizedekben – csekély kivétellel – csak német katolikus telepesek költözhettek be a ~-ba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok, nagyszabású mocsár-lecsapolási és folyamszabályozási munkákat indított meg. Először rokkant és kiszolgált katonákat telepített le, majd 1724-től toborzott német telepesekkel folytatta a benépesítést. A ~ német lakossága szinte az egész német nyelvterületről gyűlt össze. Egy időben kényszertelepítés is folyt. Ausztriából kitoloncolt bűnözőket és nem kívánatos társadalmi elemeket költöztettek be a területre. A második nagy német telepes hullám az 1763. évi Mária-Terézia féle benépesítési törvénnyel kapcsolatos. II. József alatt is történt jelentős német bevándorlás, sőt 1799, 1802, 1808 és 1812-ben is érkeztek kevés számban németek. 1720-1740 között a németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan elnémetesedtek. Szerbek kevesen a török hódoltság is laktak a vidéken, 1740 után pedig a Maros és Szeged vidékéről a dél- ~ -ba húzódtak le, illetőleg 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek le Kikinda környékén. 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra a török elől Olténiába menekült katolikus bolgárok. A románok már a 15. sz. -ban is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. sz. folyamán telepítés és önkéntes vándorlás következtében a ~ -ban mindenütt falvakat alapítottak. A 18. sz. végétől Torontál és Temes megye déli részén szlovák, a 19. sz. második felében Krassó-Szörényben cseh falvak is keletkeztek. Különös színfolt a Karas folyó felső völgyében a szerb-bolgár határról származó délszláv népcsoport, a krasovánok. Ezek valószínűleg az 1741-es években vándoroltak mai lakóhelyükre. A sokféle telepítési akció következményeképpen a ~ a történeti Magyarország legtarkább nemzetiségi tájává lett, a magyarok azonban csak a legutolsók között települhettek le a vidékre. Bár a török kivonulása után spontán több ezer magyar költözött be a kialakuló városokba (Temesvár, Becskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor változott, amikor 1778-ban a Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, illetőleg román határőrvidékek kivételével a ~ közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. A magyarok idetelepítését a nemzetiségektől eltérően csak kis részben a kincstár, nagyobbrészt földesurak szervezték. A földesúri telepítések jelentős hányada szerződéses dohánykertész község volt. Közülük számos csak néhány évtizedig állott fenn, lakosságuk szétszéledt, máshová települt. 1781-ben Békés megyei reformátusok költöztek Ittebére, 1782-ben felsőmagyarországi katolikusok Csókára. 1783-ban a Heves megyei Erdőtelekről jött telepesek Pádrányban szálltak meg, de a Béga gyakori áradásai miatt Ótelekre és más községekbe költöztek át. A 18. sz. végén jött létre tiszántúli és sárközi református magyarokból Végvár (Rittberg). Alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád megyei dohánykertészek alapították Szaján (1804), Magyarszentmárton (1806), Majláthfalva (1819), Gátalja (1823), Udvarszállás (1835), Magyarszentmihály, Ürményháza (1840 körül) és más községeket. 1817 után nem magyar nemzetiségű telepes már csak szórványosan került a ~ -ba. 1867 után folyamatossá vált a magyar telepítés – közben 1873-ban a határőrvidéket is megszüntették – a ~ a korabeli Magyarország telepítési akcióinak csaknem kizárólagos színterévé vált. 1876-ban települt Felsőmuzslya és Torontálkeresztes magyarsága. 1881-ben Szapáryfalva tiszántúli reformátusokból, 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza bukovinai székelyekből, 1891-ben Újszentes (Vadászerdő) Szentesről, 1893-ban Nagybodófalva Makó és Szeged vidéki reformátusokból, 1894-ben Igazfalva Békés és Csongrád megyei agrárproletárokból, elsősorban kubikusokból. 1890-1913 között még 16 ~-i községbe költöztek be kisebb vagy nagyobb számban magyarok. 1918-ban a trianoni békeszerződés a ~ északi és keleti részét Romániának, a nyugati és déli részét Jugoszláviának ítélte, csupán kis északnyugati csücske maradt Magyarország területe. A jugoszláviai németeket a második világháború után kitelepítették. A romániai ~ -ban a falvakon kívül a nagyobb városokban és a resicai iparvidéken újabban odaköltözött magyar munkásság is él.

Kósa lászló: Temesköz
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Temesköz: a Maros, a Tisza és a Duna által közrezárt síkság, a melyen a Temes folyik keresztül, a Bánság síkvidéki része. A magyarság a honfoglalás után közvetlenül benépesítette. A középkorban viszonylag sűrűn lakott virágzó magyar vidék volt. Magyar lakossága a 15-18. sz. háborúiban, különösen Temesvár eleste (1552) után elpusztult, vagy elmenekült. A törököktől való visszafoglalás után a bécsi kormányzat nem csatolta Magyarországhoz, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven külön kormányozta. (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis.) A ~ 1778-ban került vissza közigazgatásilag Magyarországhoz, a Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, ill. román határőrvidékek kivételével. Újabb kori magyar lakosságának betelepedése túlnyomó részt Szeged környékéről és a Tiszántúlról a 18. sz. végén indult meg és a 19. sz.-ban folyt le. Addig elsősorban a német telepesek beköltözését tették lehetővé a bécsi kormányszervek. A 17-18. sz. -ra esik a ~ román és szerb lakosságának a beköltözése, mely a keleti és középső, ill. a nyugati és déli részét lakja. A ~ a legrégibb magyar tájnevek közé tartozik (1374). A középkorban sosem volt bánság. A 15. sz. -tól a temesi főispán (vagy temesi gróf) a déli határvidék (Temes, Keve, Krassó megyék és a Szörényi bánság) katonai parancsnokságával volt megbízva. Többek közt ezt a méltóságot viselte Hunyadi János és Kinizsi Pál is. A ~ Temesi Bánság nevet csupán 1718-1778, ill. 1849-1860 között viselte (ez utóbbi Temesi Bánság és Szerb Vajdaság címen a Bácska és Szerémség egy részével együtt). Nevezetes magyar községei Csóka, Padé, Torontáloroszi, Szaján, Torontálvásárhely, Ürményháza, Végvár, Újszentes, Omor. Vásáros központjai: Zsombolya, Temesvár, Nagybecskerek, Nagykikinda. A ~ vegyes magyar, szerb, román, német, bolgár lakossága okán a népi kulturális kapcsolatok vizsgálatának fontos területe, azonban néprajzilag még alig ismerjük.

2

Irodalom

  • Bálint Sándor: A Bánát településtörténetéből. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei V. 1973. 16. 5-19. oldal
  • Böhm Lénárt: Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön története I-II. Pest, 1867.
  • Buchmann Károly: A dél-magyarországi telepítések története I. Bánát. Szerzői kiadás, Budapest, 1936.
  • Ferenczi Imre: Népi gyógymódok a bánsági magyarok körében. Néprajz és Nyelvtudomány 17-18. Szeged.
  • Fodor Ferenc: A Szörénység tájrajza. Budapest, 1930.
  • Jakabffy Elemér – Páll György: A bánsági magyarság húsz éve Romániában. 1918-1938. Budapest, 1939.
  • Juhász Antal (szerk.): Észak-bánság paraszti műveltségéből. Táj és Népi Kultúra 3. Szeged, 1999.
  • Juhász Antal: Szajáni gyűjtés. Táj és népi kultúra 4. Szeged, 2003.
  • Juhász Antal – Simon András (szerk.): Egy bánsági falu népi műveltségéből. Táj és népi kultúra 6. Szeged, 2007.
  • Kalapis Zoltán: Bánát könyve. Forum Kiadó, Újvidék, 1979.
  • Kalapis Zoltán: „Élet, élet, csuda élet”: bánsági és bácskai népismereti tudósítások. Újvidék, 2005.
  • Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban. Újvidék, 1993.
  • Kálmány Lajos: Hagyományok I-II. Borbély Mihály mondása után. Néphagyományokat Gyűjtő Társulat, Vác, 1914.
  • Kálmány Lajos: Pingált szobák. Borbély Mihály meséi. Forum Kiadó, Újvidék, 1976.
  • Kálmány Lajos: Szeged népe II. Temesköz népköltése. Réthy, Arad, 1882.
  • Kiss Lajos: Horgosi népdalok. Zenta, 1974.
  • Klamár Zoltán: Tanyák, parasztgazdaságok Magyarkanizsa vidékén: 1900-2000.
    Szabadka, 2006.
  • Magyar Etelka: A bánsági magyar telepes falvakról. Néprajzi Látóhatár II/4. (1993.)
  • Matekovits György: A bánsági magyarokról. Honismeret XXIII. (1995.)
  • Oberding József György: A bánsági magyarság. Látóhatár. Budapest, 1937.
  • Orgonás Mihály: Dejan (Dézsánfalva) (Falutanulmány). Magyar Kisebbség 1942. 124-134. oldal
  • Paksa Katalin: Kálmány Lajos nyomában a Bánátban. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei II. 4. sz. 1970. 1-107. oldal
  • Paládi-Kovács Attila: Az anyagi kultúra alakulása néhány délalföldi (bánsági) magyar faluban. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1973. 291-326. oldal
  • Paládi-Kovács Attila: Egy Karas menti magyar falu külső kapcsolatrendszere. Néprajzi Látóhatár 8. 1999. 163-190. oldal
  • Paládi-Kovács Attila: Magyar nyelvsziget a Karas mentén (Jugoszláviában). In: Hajdú Mihály – Kiss Jenő (szerk.): Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. Budapest, 1991. 497-502. oldal
  • Penavin Olga: Bácskai és bánáti növénynevek. Újvidék, 2002.
  • Penavin Olga: A jugoszláviai Bánát magyar nyelvjárási atlasza. Kanizsa, 1995.
  • Radován István: Bánsági magyar népi étkezés a századforduló táján. Népismereti Dolgozatok 1983.
  • Sebestyén Károly, Cs.: Krassó-Szörény vármegye parasztháza. Kolozsvár, 1944.
  • Tóth Ferenc: Kálmány Lajos nyomában. Az észak-bánáti népballadák élete. Újvidék, 1975.
  • Vööné Zatler Gabriella: Omori néphagyományok Rózsa Sándorról és Petru Manturól. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények VIII. (1964.) Kolozsvár

 

Megosztás