A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Filep Antal: Ormánság
(in: Kósa lászló – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Ormánság: Baranya megye délnyugati szögletében Sellye és Vajszló környezetében egyes meghatározásoktól függően 22-45 községnyi területet neveznek ~-nak. Nagymúltú élő népi tájnév. Korábban lényegesen kiterjedtebb terület megnevezésére szolgált. A nyugat-baranyai sík, erdős terület Árpád-kori (1257) neve Ormán volt, Szigetvár és Szentlőrinc is beletartozott (Aljvidék). A ma ~-nak nevezett terület Árpád-kori neve Ormánköz, ill. Bőköz. A tájfogalom kiterjedtebb területre vonatkozott még a reformációt követő időkben is, amint egyházigazgatási egységként szinoním előfordulása a 17. sz. végéről is tanúsítja (Superior Baronia sive ~). Így a Dráva mente református községeire való leszűkítése feltehetően újabb fejlemény. Az Ormán földrajzi név eredete vitatott. Valószínű, hogy egy „erdő” jelentésű török szóból származik. Felmerült finnugor származtatása is, s eszerint or, urmán, ormány „hát, kiemelkedés” jelentésű szóból ered. Különben Baranya számos pontján bukkannak fel középkori forrásainkban török eredetű helynevek. A honfoglalás idején a mai szűkebben vett ~-ban és környezetében szláv lakosságot talált a magyarság, erre vallanak egyes folyóvizek és falvak nevei. Az itt talált szlávok valószínűleg hamarosan felszívódtak a magyarságba. A késő középkorban az alföldi parasztság műveltségével azonos jellegű kultúra kifejlődésével kell számolnunk (pl. lakóház-fejlődés). Dél-alföldi kapcsolatokra vall az ~ népének öző nyelvjárása is. A vidék kedvező földrajzi adottságai ellenére a hódoltság alatt nagyon erősen elpusztult, (különösen a Szigetvárért vívott harcok során). Polgárosult közösségei elmenekültek, részben a Kiskunság területén húzódtak meg. Később visszatelepedtek, de egyes községei sohasem éledtek újjá. A 18. sz. során lassan, zökkenőkkel beálló új rendben meginduló élete a paraszti polgárosulás irányában fejlődött. Korlátozott volta azonban anyagi deklasszálódást, tudati válságot indított el, erre vezethető vissza az ~ demográfiai válsága, az „egyke” kérdés is. A késő középkorban országos viszonylatban is kiemelkedő szintű baranyai táj e vidéke a felszabadító háborúktól a közelmúltig feltartóztathatatlanul periferikussá vált; ármentesítése, közlekedéshálózata, kereskedelmi kapcsolatrendszere, iskolahálózata stb. nem épült ki korszerű szinten. Ezért a 19. sz.-tól, de különösen a 20. sz. első felében a szépirodalom, a közéleti publicisztika és a néprajz érdeklődésének kereszttüzébe kerülve, országosan ismertté vált.

Kósa László: Dél-Dunántúl: Göcsejtől Sárközig
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
...csak most kerítünk sort Ormánságra, habár azt a Dráva menti horvátokkal egy sávba soroltuk. Nem lehet azonban a két terület és népcsoport közé egyenlőségjelet tenni. Az ormánságiak az egész nagy térséggel együtt a vízrendezések eredményeképpen a múlt században viszonylag korán eljutottak a polgárosulás egy kezdeti fokára, ami a horvátokról nem mondható el. Mindkét vidék etnikai peremterület, de míg az ormánságiak egy nagy múltú középkori népességcsoport kontinuus leszármazottai, a horvátok újkori betelepülők. Az ormánsági törzslakosság a századfordulóra meglehetősen homogén gazdatársadalmat alkotott, amelynek a bevándorlók munkáskezére volt szüksége, a horvátok pedig mélyen differenciált lokális társadalomban éltek, szegényebb rétegeik nagyobb távolságra eljártak mezőgazdasági munkát vállalni. Mégis kétségtelen, hogy a Dél-Dunántúlon korszakunkban ezek a népcsoportok képviselték a legarchaikusabb paraszti kultúrát. A kutatás még teljesen nem tárta föl, mikor különült el az Ormánság a szomszédos vidékektől. Az 1880-as években már kifejlődtek a legfontosabb elválasztó jegyek: a belházasodás (a környező református községekkel szemben is), a korszakunkban már archaikusnak számító, fehér, dísztelen viselet, amely nem öltött parasztos vonásokat és bizonyos, hogy korábban Baranyában és Somogyban nagy területen általános volt, szembeötlő lett a környezet egyre színesedő és polgárosodó öltözködése mellett, és az általános kulturális befelé fordulás, amely meghaladta más dél-dunántúli magyar közösségek hasonló viselkedésének mértékét. Egy elért gazdasági színvonal megtartásáról volt szó itt is, de nehezebb körülmények között, mint Dél- és Közép-Somogyban, ezért kellett hamarabb elzárkózni és előbb, de kegyetlenül, következetesen alkalmazni a születésszabályozást, mint Dél-Dunántúl más – főleg protestáns – közösségeiben. A hírhedt „egykézés” a századelőn már életviteli normává, sőt görccsé vált, s néhány évtized múlva valóban a törzslakosság pusztulását okozta. Akkor is folytatták, amikor már például a lakáskultúrában (talpas házak helyett oszlopos-tornácos rangos gazdaházak) és a földbirtokban vagyont halmoztak föl. Az okok között számba vehetjük a kedvezőtlen földrajzi és etnikai peremhelyzetet, az aprófalvas településszerkezetet, a régies gyűjtögető-halászó módokat fenntartó rétes, elégtelenül szabályozott, vízjárta környezetet, a közeli piacok hiányát, a nagybirtokokat, melyek a községek határának mintegy felét elfoglalták. A Dráva és a Fekete-víz egykori mocsarai között meghúzódó tájegység reliktum volta és a drasztikus születésszabályozás kétes hírneve vonzották a néprajzi és szociográfiai kutatást. Így környezeténél bővebben ismert az Ormánság hagyományos népélete: az említettek mellett változatosan szép szőttesei, melyeket a századfordulón többnyire már takácsokkal dolgoztató vagy a házivásznat elhagyó szomszédos vidékekkel szemben korszakunk végéig készítettek, népköltészetéről és hiedelemvilágáról is jóval többet tud a néprajz környezetüknél.

2

P. Vas János: Ormánság (Ormányság)
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2008.)
Ormányság a mai Baranya megye dél-nyugati részén, a Dráva és au Okor folyók között terül el. Központi települései Vaiszló és Sellye. A középkorban a mainál sokkal nagyobb erdős, síkvidéki részt értettek a név alatt, Szigetvár környékét is ide sorolták. Az utóbbi évszázadokban már csak a Dráva mente református településeit nevezik Ormányságnak. Nyugati része az Okor-vidék, a középső az Ormányköz, keleti része a Bőköz. Az ormányságinak tekintett községek száma az irodalomban huszonöt és negyvenöt között változik.
A név eredete vitatott: származhat egy, a török nyelvcsaládhoz tartozó etnikum (esetleg az itt is megtelepült besenyők) „erdő” jelentésű szavából, de az „urma” tájszóból is, amely kiemelkedést, a mocsárból kiálló földdarabot jelent. A Bőköz elnevezés „bő” tagja eredetileg a korai magyar társadalomban a vagyonnal rendelkező, előkelő osztály tagjait illette, ebből származik a köznyelvi „bőség” kifejezés is, szemben a szegény, alávetett réteg „ín” nevével, amelyből viszont az „ínség” fogalma ered. A maradinak tartott ormányságiakat (különösen a nyugatiakat) a közelükben lakók pupáknak csúfolják.
Az Ormányság képét a vízszabályozások előtt a mocsaras, erdős táj határozta meg. A középkorban az árterületeket a lakók közösen használták. A török háborúk idején, különösen Szigetvár 1566-os ostroma után a lakosság egy része a mocsarak közé húzódott, mások a Kiskunság vidékére menekültek.
A 18. századi visszatelepedés után az addig közös használatú vizek és erdők az uraság rendelkezése alá kerültek, ami megnehezítette a falusiak életét. A 19. századi vízrendezések tovább szűkítették az egyszerű emberek boldogulási lehetőségeit. Ormányság periférikus helyzetűvé vált, a kiépülő országos úthálózat elkerülte, közeli árufelvevő piacai nem voltak, így a közösségek „bezárkóztak”. Ennek egyik tragikus fejleménye volt az egykézés. Egy házaspár csak egy gyermeket vállalt és a szokás az idők során a birtok felaprózódását megakadályozó gyakorlatból erkölcsi kényszerré, „görccsé” vált. A több gyereket vállalókat megszégyenítették, kiközösítették. Ez a törzsökös lakosság számának rohamos fogyatkozását eredményezte. A kulturális befelé fordulás másik jellemzője a szigorú endogámia volt, amely csak a közösségen belüli házasodást engedélyezte.
A 19. század elején még alapvető jelentősége volt a zsákmányoló gazdálkodásnak. Gyűjtötték a gombát és a vadmézet. A szilfa derekába lyukat fúrtak, megcsapolták és itták a nedvét. Amikor még bőven állt rendelkezésre erdő, hetente kétszer volt „faizó nap”; ilyenkor a nép szükséglete szerint szedhetett fát. A famunkához, faragáshoz mindenki értett. Az értékes keményfából hamuzsírt készítettek. A főleg ruhatisztításhoz használt anyag gyártásának jövedelmezősége később nagyban hozzájárult az ormánysági erdők kipusztulásához.
Az erdőhöz hasonlóan fontos volt a vizek kihasználása. A nagy nyitott vízfelületek hiánya miatt elsősorban a különböző halcsapdák használata volt jellemző (lésza, vejsze, varsa). Az éjszakai „tűzi halászat” során a csónak orrában égő nádcsomó fényétől megbénult csukát szigonnyal döfték át. A halhúst sózva és szárítva tartósították.
A rengeteg erdőségben sok disznót makkoltattak, de az Ormányság állattenyésztésének igazi helyi jellegzetessége, hogy míg az ország más vidékein a ménesek a nagybirtokosok, a városok, vagy az állam tulajdonában voltak, addig itt nagy ló-nyájakat tartottak paraszti tulajdonban. A lovakat a falvak által szerződtetett csikósok őrizték fél-szilajon, vagyis tavasztól őszig a szabad ég alatt. A lótartás hagyománya és a lókereskedelem a Délalföldhöz kapcsolta az Ormányságot. Ez sok mindenben megmutatkozott, pl. a nyelvjárás egyes sajátosságaiban.
A 19. század végéig a földművelésnek alig volt jelentősége. A mai termőföldek helyén erdő terült el. A kevés szántó harmadát még a 19. században is parlagon, megműveletlenül hagyták, csak legeltettek rajta. A szegények átjártak a Dráván Szlavóniába aratni, így szerezték be a kenyérhez szükséges gabonát.
Az ormánságiak mesterei voltak a fafaragásnak, szövésnek, a bundavarrásnak. Híres volt az itteni mézeskalács. Sellye fazekas központ volt.
Az Ormánság népi építkezésére a talpakba ácsolt oszlopok vázára font sövényfal volt jellemző, amit aztán földdel tapasztottak be. Ezeket a „talpas házak”-at a szóbeszéd szerint akár el is lehetett vontatni.
A népviselettel kapcsolatban fontos megemlíteni a fehér gyászszín itteni fennmaradását, amely a nyelvterület legnagyobb részén már régóta fekete. Azt szokták mondani, hogy „az ormányság addig tart, ameddig a nők biklát viselnek”. A bikla, más néven kebél, kebele hosszú, majdnem földig érő fehér szoknyaféle, egyfajta bő pendely. Eléje kötényt kötöttek, amelynek színei jelezték viselője korát. Más tájakkal szemben itt a ruha az öregedéssel nem sötétedett, hanem színtelenedett és egyre világosabbá, végül „jászos” (gyászos) „halálra való” fehérré fakult. Az ormánsági ruhadarabok díszítésére a fehér hímzés jellemző.
Az ormánysági pásztorok híres faragók voltak. Használati eszközeiket sokféle stílus és technika alkalmazásával ékesítették.
Az ormánysági nép az embernek, jószágnak ártó természetfeletti lényeket összefoglaló néven „rosszak”-nak hívta. A főleg délidőben veszélyes női démonok neve „szoknyás asszony” volt. Emlegették a „szeles asszony”-t is, aki szintén a nap legmelegebb időszakában jelenhetett meg forgószélben. Az „íz” őrületbe kergette azt, akit megszállt. A boszorkányok embernek születtek ugyan, de szerzett varázserővel rendelkeztek. A karácsony előtti hetekben, az év legsötétebb időszakában volt a legnagyobb a hatalmuk. Karácsony éjjelén („évös éjtszaka”) éjfélkor a Luca napjától készített „Luca széké”-t el kellett égetni a keresztúton. Lángjánál meg lehetett látni a boszorkányokat, akik ilyenkor kiültek a kéményekre. „Javas” volt a neve azoknak az embereknek, akik mágikus, gyógyító hatalmukat az eurázsiai sámánokhoz hasonlóan, hosszó, egy hetes alvás, önkívület, betegség során kapták. Felébredve „mindent tudtak, ami az ég alatt történik”. Ismerték a múltat és a jövőt.
A népköltészet prózai műfajai közül a a monda gazdagabb, mint a mese. Legnépszerűbbek a betyármondák. Megkülönböztették az emberségesen viselkedő, szegényeket védő „bujdosók”-at, a kegyetlen, mindenkinek ártó „dúlók”-tól. A Zselicen át erre vezetett a „Betyárok útja”, amelyen a lopott jószágot a szlavóniai piacokra hajtották. A tájegység leghíresebb törvényenkívülije Séta Pista volt.
A népdalok tartalmi csoportjai és motívumaik hasonlítanak az alföldiekéhez. (Pl. gyakran emlegetik a Tiszát). Gazdag a gyermekjátékok anyaga és a jeles napi szokásokhoz kapcsolódó népköltészet. Halál esetén a recitatív, adott körülményekhez alkalmazkodva rögtönzött siratóénekeket gyakorlott asszonyok énekelték a háznál és a temetőben. Ezért néha pénzt is kaptak. Ha már a „koporsót föld érte”, nem szabadott tovább énekkel siratni.
A régi hangszerek közül sokáig használták a dudát és az ötlyukú, ún. hosszú furulyát. Nagyon népszerű volt a duda.
Más baranyai népcsoportokhoz hasonlóan itt is leányvásárnak nevezték azokat a sokadalmakat, ahol a fiatalok és családjaik ismerkedése és a későbbi házasságok megtervezése, megtárgyalása zajlott.

3

Irodalom

  • Bátky Zsigmond: Az ormánsági lakóház kialakulásának kérdéséhez. Ethnographia XLVII. évf. 1936. 262-268. oldal
  • Beke Ödön: Állítólagos emberfölötti erők az Ormánságban és Göcsejben. Ethnographia LII. évf. 1941.
  • Boldizsár Iván: Kemse és az egyke. in: Medvigy Endre (szerk.): A Kelet népe 1935-1942. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986. 226-228. oldal
  • Elek Péter: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet RT., Budapest, 1936.
  • Gunda Béla: A lakóház kialakulása az Ormánságban, különös tekintettel a tűzhelyek kultúrmorfológiai jelentőségére. Ethnographia 1936. 183-210. oldal
  • Gunda Béla: A Ormánság múltjából. In: Néprajzi gyűjtőúton. Alföldi Magvető Könyvkiadó, Debrecen, 1956.
  • Gunda Béla: Juhszárnyék az Ormányságban. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937. 199-200. oldal
  • Gunda Béla: Újabb adatok az ormánsági világító fülkéhez. Néprajzi Értesítő XXIX. évf. 1937.
  • Hegedüs Lajos: Népi beszélgetések az Ormánságból. Dunántúli Tudományos Intézet. Pécs, 1946.
  • K. Csilléry Klára: Szökrönyök Sumonyból és Cserdiből. Képzőművészeti Főiskolai Szakdolgozat. 1947. in: Az ácsolt láda. Összegyűjtött tanulmányok. Series Historica Ethnographiae 13. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2007. 13-41. oldal
  • Katona Imre: Négyszáz drávaszögi tájszó ormánsági és szlavóniai rokonsága. Néprajzi Látóhatár VIII. évf. 1999/1-4. 425-429. oldal
  • Kiss Géza: Egy Dráva-menti régió társadalmának változása a feudalizmusból a kapitalizmusba vezető úton (Ormánság 1767-1867). Somogy megye múltjából. Kaposvár, 1985. 187-231. oldal
  • Kiss Géza: Ormányság. Sylvester, Budapest, 1937. [A Magyar néprajz klasszikusai.. Reprint. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1986.]
  • Kiss Géza: Az ormánysági néphit köréből. Ethnographia XLIII. évf. 1932. 162-164. oldal
  • Kiss Géza: Az ormánysági népviselet. Ethnographia XLII. évf. 1931. 27-32. oldal
  • Kiss Géza: Ormáynsági szótár. (szerk.: Keresztes Kálmán) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952.
  • Kiss Margit: Szökrönyök Sumonyból és Cserdiből. K. Csilléry Klára tudományos munkásságának kezdete. in: Cseri Miklós – Füzes Endre (szerk.): Ház és ember 18. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Évkönyve. Szentendre, 2005. 319-322. oldal
  • Kiss Z. Géza: Tizenkilencedik századi híradások az ormánsági ember gazdasági tevékenységéről. in: Lengvári István – Vonyó József (szerk.): Népek együttélés Dél-Pannóniában. Tanulmányok Szita László 70. születésnapjára. Pannónia Könyvek. Magyar Történelmi Társulat – Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2003. 207-215. oldal
  • Kiss Tibor: A Szigetvidék és Ormányság népének építészete. Budapest, 1943.
  • Kodolányi János: Az ifjúság egyes játékainak és mulatságainak tilalmazása az Ormánságban. Néprajzi Közlemények IX. évf. 1964/1. 292-295. oldal
  • Kodolányi János: Morva miskároló az Ormánságban. Néprajzi Közlemények IV. évf. 1959/1-2. 125-130. oldal
  • Kodolányi János: A sellyei egyesült céhben lévő, és ezután céhbe állani kívánó mesterek remekjeik kimutatásának feljegyzése. Néprajzi Közlemények II. évf. 1957/1-2. 346-348. oldal
  • Kodolányi János (ifj.): Adalékok az ormánsági Vajszló és környéke néprajzához. Ethnographia LVII. évf. 1946. 73-77. oldal
  • Kodolányi János (ifj.): Adatok Vajszló lótartásához. Néprajzi Közlemények I. évf. 1956/1-4. 118-147. oldal
  • Kodolányi János (ifj.): Ormánság. Gondolat, Budapest, 1960.
  • Kodolányi János (ifj.): Problémák az ormánsági etnikai csoport körülhatárolásában. Néprajzi Értesítő 1958. 5-18. oldal
  • Kolta János: Ormánság. in: Baranya. Baranya Megyei Idegenforgalmi Hivatal. Pécs, 1958.
  • Lantos Miklós: Ormánság. Pannónia Könyvek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Budapest, 2005.
  • Lipp Tamás: Kemse. Részletek az Elsüllyedt falu a Dunántúlon című könyvből. Népművelési Intézet, Budapest, 1986.
  • Lukácsy Imre: Ormánság népe. Pécs, é. n.
  • Madarassy László: A pusztakapu az Ormányságban. Néprajzi Értesítő XXV. évf. 1933. 63-66. oldal
  • Oláh Gyula: Egykézés és születési arányok Kemsén. in: Halász Péter (szerk.): A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1991. 509-514. oldal
  • Olsvai Imre – Várnai Ferenc: „Dráva szélén lakom”. Száz ormánsági népdal. Zeneműkiadó, Budapest, 1979.
  • Olsvai Imre – Várnai Ferenc: „Dráva szélén lakom”. Hetvenhét ormánsági népdal. Zeneműkiadó, Budapest, 1982.
  • Révai Sándor: Az Ormányság. 1-3. Néprajzi Értesítő VIII. évf. 1907. 193-200. oldal; IX. évf. 1908. 18-25. oldal; 174-178. oldal
  • Takács Lajos: Az ormánysági kötözőbot. Néprajzi Értesítő XLVI. évf. 1964. 149-157. oldal
  • Temesi Mihály: Az Ormánság nyelvjárása 1939 és 1949 között. Leíró nyelvtani és szóföldrajzi monográfia. Studia Linguistica. Dialóg Campus Kiadó – Nordex Kft., Budapest, 2002.
  • Zentai János: Adatok az Ormánság néprajzi határának megállapításához. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 11. Pécs, 1966. 77-128. oldal
  • Zentai János: Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Ethnographia LXXXIX. 1978. 519-557. oldal
  • Zentai János: Kenyérsütés Rádfalván. in: Morvay Péter - Simon Józsefné – Igaz Mária (szerk.): Népünk hagyományaiból. A társadalmi néprajzi gyűjtők legjobb néprajzi leírásai. Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1956. 52-58. oldal
  • Zentai János: Ormánság nyugati határa és belső tagolódása. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 16. Pécs, 1971. 199-206. oldal
  • Zentai János: Tojáshímzés az Ormánságban. Ethnographia LXXIII. évf. 1962.
  • Zentai Tünde: Adorjás. A Dél-Dunántúl festett templomai. Pannónia Könyvek.Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2007.

 

Megosztás