A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Andrásfalvy Bertalan: Székelyföld
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Kiadó, Budapest, é. n.)
Valójában a székelyek csak a romániai magyarság egyik nagyobb egysége, mégpedig egykor a keleti határok védelmére telepített, szabadalmas jogállású, sajátos szervezetben és önkormányzatban élő határőrök leszármazottai. Korábban a nem székely magyarokat a vármegyék népének is nevezték, mivel a Székelyföld területi közigazgatási egységei a székek voltak, s nem a vármegyék, ahol a magyarság szűk nemesi és széles jobbágyosztályra bomlott. Ma a romániai magyarságnak nem egészen a felét teszik ki a székelyek, de erős és egységes tömböt képeznek az Erdélyi-medence keleti végében, míg a többi erdélyi magyar és moldvai csángó magyar lakosság viszonylag jobban elkeveredve él a románokkal. Ismét nagyobb összefüggő magyar lakta sávot találunk Romániának a magyar alföldre kiterjedő nyugati határán. A honfoglalás idején gyéren lakott Erdély földje csak gyepű, védő övezet volt, ahová a magyarság csak határvédő előörsöket telepített. Erről tanúskodnak az Erdély területén feltárt honfoglalás kori magyar temetők. Erdély nevét is innen származtatják a nyelvészek: Erdő-elve (mint Havas-elve), az erdőn túli, a Bihar-hegység erdein túli terület. Latin megfelelője: Transsylvania, szó szerint ugyanezt jelenti. A 10. században a Maros, a Körösök és a Szamos völgyén keresztül a magyarok nagyobb számmal is megszállták Erdélyt: a határőrző székelyek is továbbhúzódtak kelet felé, előbb Bihar, majd Kalotaszeg, azután a Szászföld területére, végül a mai Székelyföldön telepedtek le. A székelyek sohasem alkottak külön népet, a legmegbízhatóbb nyelvészeti adatok azt bizonyítják, hogy mindig magyarul beszéltek, és a 10. században a nyugati határőrvidék különböző részeiről telepítették át őket a besenyők, úzok, később a kunok által veszélyeztetett keleti határ védelmére. Így hát valóban közeli kapcsolat van az egykori Nyitra, Moson, Vas, Zala, Baranya, Szerém és Valkó megye határőrei, valamint az erdélyi székelyek közt. A székelyeket először okleveleink is a nyugati határszélről említik, egy Lajta menti csatával kapcsolatosan. A baranyai Nagyváty székhelyű székely ispánság megérte a 15. századot is. A székelyek szabad katonák voltak, tehát nem szolgáltak földesúrnak, mint a jobbágyok. Legfőbb vezetőjük a király képviselője, a székelyek ispánja volt, különben teljes önkormányzatban éltek, tisztségeiket nemek, azon belül ágak szerint viselték felváltva. Az egyházi tizedet is csak állatban fizették, adót még a királynak sem fizettek rendszeresen, csak rendkívüli esetekben, pl. ha fia született. E rendkívüli adó volt az ökörsütés, amikor az adóba szánt marhákra rásütötték a király bélyegét. Ez az önkormányzat eleinte tehát a szoros nemzetségi, tehát vér szerinti keretre épült, s ez és az adózás módja tényleg a nomád vagy állattartó népekre volt jellemző. Ebben azonban nem kell egy a magyarsághoz csatlakozott idegen népet látni, inkább a magyar társadalom régebbi belső szerkezetét, melyet az államalapítás után szétvertek, és helyébe a nemesek és a nemeseknek alávetett, azoknak szolgáló jobbágyrend lépett, nyugat-európai feudális mintára. A székelyek társadalmában mindenki egyenlő volt és szabad. E szabadságért cserébe támadás esetén kötelessége volt minden 12 évet meghaladt férfinek „fejenként” harcba szállni és az országot megvédeni. A királyt, hadjáratai idején csak korlátozott ideig voltak kötelesek külföldre elkísérni, és a nemzetségek magvaszakadása esetén vagyonuk nem a királyra, hanem a székelyek közösségére szállott. E zárt, nemzetségi társadalomra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a király bárkit megnemesíthetett, de székellyé a székely közösség beleegyezése nélkül nem tehetett senkit. A 14-15. századra a nemzetségi, vérségi szervezet helyére a területi lépett, a székelyeket székekbe szervezték. Telegdiszék volt az első, a Bihar megyei Telegd után, belőle alakult a Maros- és Udvarhelyszék, majd a Háromszék (Sepsi, Kézdi és Orbai), végül Udvarhelyszékből kivált Csíkszék és Aranyosszék. A székek központja Székelyvásárhely, a későbbi Marosvásárhely lett. A székekbe való szerveződés a végleges letelepedés jele, a korábban áganként közösen használt földeket és erdőket a falvak osztják fel maguk közt, és megindult a vagyoni rétegződés is köztük. A bizonyos időközönként tartott katonai szemléken fejenként vették számba a székelység katonai erejét. Aki ezen a szemlén, a lustrumon saját lovával és hozzá való hadi felszereléssel jelent meg, azt lovas katonának, később lófőnek vagy primornak írták fel, aki szegényebb volt, azt gyalognak. Ha a későbbi lustrumokon a volt lófő esetleg nem tudott már lóval jönni, akkor gyalogosnak írták és fordítva. Idők folyamán azonban egyes családok kiemelkedtek, az elszegényedettek viszont szinte önként vállalták a jobbágyságot, hogy a hadkötelezettségtől és a vele járó költségektől megmeneküljenek, de a székelység zöme nagyjából sokáig egységes tömeget képezett. A népfelkelésre épített határőrszervezet a korszerűsödő fegyverek és hadvezetés követelményeinek már nem felelt meg, ezért az erdélyi fejedelmek megpróbálták a székely társadalmat megosztani és nagyobb részét adóra kötelezni. A székelyek többször is fegyvert fogtak kiváltságaik védelmére, de a belső bomlást megakadályozni nem tudták, egyre többen lettek jobbággyá, és a nemesítettek száma is növekedett. Az utolsó nagy székely felkelés Mária Terézia idejében tört ki, amikor a szerb határőrvidékhez hasonlóan akarták a székelyeket is besorozni a hadseregbe. A Madéfalvára összehívott székely népgyűlést Bulov generális parancsára éjszaka ágyúkkal verték szét 1764 telén. (A vérengzést a madéfalvi veszedelemként ismeri a történelem.)
Ekkor igen sok csíki és háromszéki székely családostul Moldvába menekült. Hadik András generális – aki Erdély kormányzója lett – járta ki a menekülteknek a királynő kegyelmét, és a moldvai magyar falvakban megbújt bujdosókat összehíva, azokat Bukovinában telepítette le. Az 1780 körül alapított öt magyar falu népe képezi a bukovinai székely népcsoportot, mely 1941-ben a Bácskába települt át maradéktalanul, mintegy 20 000 lélekszámmal. Onnan a háború alatt menekülniük kellett, ekkor érkeztek mai lakóhelyeikre, Tolna, Baranya és Bács megye déli részére.
A mai erdélyi székelység nagyjából területileg összefüggő népi tömböt alkot, melyen belül abszolút többségben van. A székelyek a különböző, történetileg kialakult területi egységeken, a székeken belül is több kisebb néprajzi csoportot képeznek figyelemreméltó nyelvjárási különbségekkel. Háromszék középső része kivételével hegyes-völgyes területén a földművelés, az állattartás és erdöllés, az utóbbival összefüggő különféle háziipar sem biztosította azonban a népesség megélhetését mindenkor, ezért már századok óta a székelység egyre fokozódó mértékben kényszerült kivándorolni túlnépesedett hazájából, ki esztendőnként idénymunkát keresve, ki végleg. Különösen a levert székely felkelések után kerekedtek fel sokan és szóródtak szét Moldva, Havasalföld földjén, az utóbbi időkben a nagyvárosok, elsősorban Bukarest ipari üzemeiben keresve munkát maguknak. Igen sokan vándoroltak ki a tengerentúlra. A székelység néhány néprajzi csoportjánál igen nagy volt a népszaporulat. Ezek közt is első helyen áll a bukovinai székelyek csoportja, az egész magyar nép legéleterősebb közössége, mely kétszáz év alatt meghúszszorozta létszámát, miközben benépesítette az Al-Duna mellékét (Székelyleve, Hertelendyfalva), Déva környékét és a Sztrigy völgyét, majd pedig Kanadába és Brazíliába is kibocsátotta rajait. A székelység egykori szabadságai, önkormányzata és idegen nyelvű környezete nemcsak nagyobb lehetőséget adtak sajátságai, így művészetének kifejlődésére is, hanem mindig elevenen tartotta közösségi és országvédő hivatásának tudatát. A természeti feltételek, majd 1920 óta a kisebbségi sors is hagyományőrzővé tette őket, így lettek a magyar népköltészetnek és népművészetnek valóságos kincsesbányájává.
Az egyik első magyar népköltési gyűjtemény létrehozója Kriza János unitárius püspök. A Vadrózsák c. kötetben, 1863-ban került először közlésre a lehetőség szerint leghitelesebb lejegyzésben a székely népköltészet. „Valójában Kriza gyűjteménye ébresztette rá olvasóit a balladák sötét pompájával, a dalok friss kedvességével a mesék bűbájával a paraszti alkotások szépségére.” (Ortutay) A Vadrózsák számos kiadást ért meg, legszebb darabjai minden olyan válogatásba bekerülnek, melyek a magyar népköltés értékeiről adnak áttekintést itthon és a külföld részére egyaránt. A székely népköltészet kutatói voltak többek közt Bartók Béla, Kodály Zoltán, Seprődi János (népzene) és Benedek Elek (mese).
A székelység tárgyi művészetéből a legtöbbet a székely kapukkal foglalkoztak. A székely kapu rendszerint nagy- és kiskapuból álló, fedeles kapuépítmény. Faoszlopait, gerendáit dúsan kifaragták és festették, a kapu felett elhelyezkedő galambdúcot és a kapu deszkáit cifrán fűrészelték. A múlt század végén, amikor felfedezték a székely kaput, merész magyarázatok születtek eredetére. Huszla József erről írt könyvében indiai palotákból vezeti le, később középkori német várkapuk leszármazottjának tartották. Bár vannak – különösen Erdélyben, például a román Máramarosban – a középkor művészetét idéző nehéz, faragott tölgyfakapuk, de a kiskapuval egy keretbe foglalt galambdúcos kapu jellegzetesen székely építmény. Legszebb példányait Udvarhelyszék területén találhatjuk (pl. Kalotaszegen csak a kiskapu fedeles és faragott, a göcseji fedeles kapuk nem faragott fából voltak stb.).
A székely ház is jellegzetes faépítmény, vannak emeletes változatai is. Benne a kályhás vagy cserepes füstfogó alatt égett a nyílt tűz. A ház berendezésében sok a faragott és festett bútor, szőttes és hímzett holmi. Nevezetes bútorfestő asztalos központokat ismerünk, pl. Vargyas, Udvarhely. A házi szövés szinte napjainkig élt a parasztháztartásokban, különösen a hegyek között élő családokban. Nemcsak kender, pamut és len vászon neműeket, hanem különböző minőségű gyapjú szőtteseket is készítettek. Maguk szőtték a gyapjú felsőruházat alapanyagait, a fehér abaposztót, amiből a székely férfiak testhezálló, sajátos szabású, zsinóros nadrágja, a harisnya és különböző zekék, szokmányok, kabátok stb. készültek. A nők függőlegesen csíkos rokolyái, a korhoz és alkalomhoz illő színösszeállításban (piros, fekete, kék, kávébarna, zöld) régebben szintén házilag festett és szőtt gyapjúból készültek, később, a századforduló után pamutból is. A durvagyapjas racka juh fehér, szürke és fekete szőréből készültek a kockás vagy csíkos csergék, ágytakaró pokrócok. Kenderszál felvetésre pedig a különböző színűre festett gyapjúfonálból az igen régies, mértanias mintákkal a festékesek, melyeket ágytakarónak használtak, vagy a falra akasztottak díszül. A székely festékeseket vagy kárpitokat már a 16. században említik Erdélyben, már ekkor ez sajátos terméke volt a Székelyföldnek, melyet messzi vidékről is kerestek. A festékes a kelim vagy kilim, a szőtt szőnyegek csoportjába tartozik. A székely festékeseket sajátos mintakincsük különbözteti meg a hasonlóan készült szép moldvai, máramarosi és olténiai román faliszőnyegektől.
A hímzések közül a szőttesek mértanias mintakincsével rokon szálán varrott vagy a keresztszemes a legáltalánosabb. Párnafejek, kendők, rúdravalók készültek így. Udvarhelyen gazdagon változatos, szabad rajzú hímzéseket is találunk, melyek egyrészt az úri hímzés reneszánsz és keleti mintakincsével, másrészt a szomszédos mezőségi és kalotaszegi, hasonlóan úrihímzés és keleti hatásokat mutató, de sajátos paraszti stílussá fejlődött hímzésvilággal rokoníthatók.
A Székelyföldön sokfelé a háziiparszerűen folytatott kismesterségek adtak megélhetést. A híres fazekas falvak szinte napjainkig folytatják ősi mesterségüket: Csíkmadarason és Csíkdánfalván főként fekete edényeket, Korondon és Makfalván színes mázas tálakat, korsókat, bokályokat égettek a tűzálló főzőedényeken kívül. Sajátos ága a fazekasságnak Erdélyben a virágmintás, alakos kályhacsempe-készítés.
A Székelyföld tánc- és zenekultúrája is igen sok régi, értékes anyagot őrzött meg, de Erdélyben a legtöbb új hatást, az új zene és táncstílust leginkább itt találjuk meg. Például a csárdás és műdal itt terjedt el legjobban, visszaszorítva a régebbi tánc- és zenei stílust.

2

Kósa László: Székelyek
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Székelyek: magyar néprajzi csoport Erdély délkeleti részében. Az elmúlt kétszáz évben majdnem minden néppel vérségi kapcsolatba hozták őket, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (hunok, gepidák, avarok, bolgárszlávok), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett (kazár, kaukázusi kabar, besenyő, kun, jász), sőt román részről elmagyarosodott románoknak is tartották a ~ -et. Különösen sokáig élt, és a nemzeti romantika korában megerősödött az Árpád-ház eredethagyományának örökségeként a hun származás elmélete. Azonban eddig sem a hun, sem a tudományos módszerekkel közelítő besenyő, avar, kazár, bolgár eredetet felvető elméletek nem nyertek igazolást a történetkutatásban. Krónikáink először a 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatában említik a ~ -et, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez a körülmény arra vall, hogy a ~ alapnépessége később csatlakozott a magyarsághoz annak védelmét kérve és a török népek korabeli szokása szerint hadba vonuláskor segédcsapatokat alkottak. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint az Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepűvonalak közelében éltek ~: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyen túli részén, Sasvár közelében, illetőleg Biharban a Körösök vidékén. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 15. sz. végére elvesztették területi-népi különállásukat. A ~ Erdélybe történt betelepítése – melyet megelőzhetett szétszórt csoportjaik tömörítése – valószínűleg összefüggött a 11. sz.-ban megszaporodott besenyő támadásokkal és a magyar gyepűvonalnak a Kárpátok vízválasztójáig történt kiterjesztésével. A bihari ~ a 10. sz.-ban az Erdélybe vezető utat őrizték. Belőlük települt a 12. sz. első felében a Maros-széki és az Udvarhely-széki székelység, akiket ekkortájt „telegdinek” neveztek, feltehetően a Bihar megyei Telegd községről. ~ laktak ebben az időben Dél-Erdélyben és a két Küküllő közén és völgyében, Medgyes és Nagy-Selyk környékén, és a Maros mentén, nagyobb csoportokban a későbbi Szászorbó, Szászkézd és Szászsebes helység közelében. Innen költöztek a 13. sz. első felében a majdani Háromszék (Sepsi, Kézdi, Orbai szék) területére. Ez idő tájt népesül be Udvarhelyből Csík is. A Nyugat-Erdélyben fekvő távoli Aranyosszéket, a tordai várbirtok részét 1260 körül kézdi származású ~ szállták meg. A Székelyföld nagy részét a ~ letelepedésekor sűrű erdőségek borították. Háromszékben jelentősebb, Marosszékben, és Erdővidéken csekély számú bolgár-szláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Feltehető, hogy korábban letelepült magyarok is lakhattak szétszórtan a későbbi Székelyföld területén. Pl. Marosszék a már kialakult Torda megye területébe ékelődött bele. A Székelyföldet megülő ~ már mind magyarul beszéltek. Nem tagadható, hogy eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek – akik még Dél-Ukrajnában csatlakoztak és magyarországi avar töredékek is – azonban kapcsolódásuk után a magyar elemmel szemben kisebbségbe szorultak. A ~ a róluk szóló korábbi források szerint nemzetségi szervezetben éltek. Törökös nomád mintára törzsenként 6-6 nemre, a nemek 4-4 ágra oszlottak. Azonban már törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen török eredetre valló. Sem az általuk adott székelyföldi földrajzi nevek, sem népi kultúrájuk (kivéve a 17. sz. -ig megőrzött türk típusú, „székelynek” nevezett rovásírást, amely azonban már a magyar fonetikához igazítva maradt ránk), sem nyelvjárásuk nem mutatja, hogy népességük ne magyar lett volna. Elképzelhető, hogy törzsi szervezetük felsőbb parancsra alakult ki, nem maguk szervezték meg. A nyelvföldrajz tanúsága szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak népnyelvével (Csallóköz, Dél-Dunántúl, Délalföld, Felső-Tiszavidék, Abaúj). Mindez azonban csupán erősíti, de még nem teljesen bizonyítja a ~ túlnyomó részt magyar eredetét. A történetírás, a régészet, a nyelvészet és a néprajz további alapos kutatásaira van szükség az eredetkérdés megoldásához. A mai lakóterületüket megszálló ~ elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Nagy tömegükben szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok védőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették és az egész középkorban „ökörsütés”-sel rótták időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából meghatározott számú állatot, rendszerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székelyek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után teljes erővel megindult a ~ között a földművelés fejlődése. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a felek felosztották egymás között és falusi földközösségekben kezdték használni. A letelepedést követően az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot – a tisztségeket gyakran változó választott tisztségviselők viselték – vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte felváltani. Korán kialakultak jelentős állat-magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány elősegítette a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok), a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei. A 14-15. sz.-ban eltűnt nemzetségi szervezet helyét területi egység, a hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) foglalta el, amelynek élén a székely ispán állt. 1300 körül már mezőváros a mai Marosvásárhely elődje, és a 15. sz. első harmadában minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is osztódtak. 1390-ben Kászon elszakadt Csíktól, de csak Mátyás királytól nyert szabadalomlevéllel gyakorolhatta önálló jogait. Sepsiszéktől Stibor vajdától kapott különbíráskodási engedéllyel 1395-99-ben vált el Miklósvárszék. Gyergyónak Csíktól való különállását 1466-ból említik. A 17. sz.-ban válnak el Udvarhelyszéktől Bardóc és Keresztúr fiúszékek. Közben a ~ 1437-ben a kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal mint Erdély egyik rendi nemzete (natio) szövetségre lépnek és ezzel századokra beépülnek a feudális Erdély rendi szervezetébe. A ~ vagyoni tagolódása a 15. sz. folyamán egyre inkább mélyült és 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15-18. sz. folyamán a nincstelen ~ közül mind többen álltak önként jobbágynak. 1562-ben az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen felkelés tört ki, melyet János Zsigmond kegyetlenül levert és büntetésből a köz- ~ -et megfosztotta a kollektív szabadságtól. Együttesen fejedelmi jobbágyokká tette őket, a magánbirtokon lakók pedig földesúri jobbágyokká lettek. A 17. sz.-ban az erdélyi fejedelmek, hogy megnyerjék a ~ jelentős hadierejét, többször visszaállították és megerősítették az ún. „székely szabadságot”, de a székelység nagyobb része megmaradt jobbágysorban egészen az 1848-as jobbágyfelszabadításig. A 17. sz. folyamán a korábban elszakadt fiúszékek ismét egyesültek az anyaszékekkel és kialakult Háromszék is a Sepsi, Kézdi és Orbai székekből. A 17-18. sz.-ban rajzanak ki a Székelyföldről legelőt keresni a gyimesi szorosba (gyimesi csángók), Borszék és Bélbor zárt hegyi medencéibe. Erdély Habsburg-kézre kerülése után a ~ helyzete az egyre növekvő állami adók és a földesúri elnyomás következtében tovább romlott. A korábban szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált (moldvai magyarok). A kivándorlásnak lökést adott a Mária Terézia által elrendelt, Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő határőrség szervezése (1762-64). A szervezés ellen tiltakozni összegyűltek szétverése, a „mádéfalvi veszedelem” után (1764. I. 7.) tömegesen szöktek át a ~ a Kárpátok átjáróin (bukovinai székelyek). 1848-ban a ~ végleg elvesztették rendi különállásukat. 1876-ban a széki szervezet is megszűnt, a törvényhatóságokat vármegyékké alakították át. A dualizmus idején a Székelyföld Magyarország egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt. A vasúti hálózatba is későn kapcsolták be. A túlnépesedett területről, különösen a magyar-román vámháborút követően (1880-as évek) ismét nagy számban vándoroltak ki ~ Óromániába (Havasalföld) és Amerikába. A ~ közé letelepedésük után szórványosan románok és szászok is költöztek be, akik azonban hamarosan elvesztették nyelvüket és nemzetiségüket. A 18. sz.-ban nagyobb csoportokban beköltözött románok (Gyergyó, Háromszék, Marosszék) nyelvszigetekben megőrizték népi különállásukat. A ~ körében – bár egy részük jobbággyá süllyedt – erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata. A magyar nyelvterület peremén fekvő Székelyföld népi kultúrája értékes archaikus rétegeket őrzött meg. Gazdag népköltészetére a múlt században először Kriza János gyűjtései hívták föl a figyelmet. A ~ -nek máig legjobban ismert a folklórjuk, népi kultúrájuk más részeit kevésbé ismerjük. Jellemző rájuk a faépítkezés, viseletükben a legutóbbi időkig a háziipar készítette anyagok nagyarányú felhasználása. A földművelés és állattenyésztés mellett megélhetésük kiegészítő foglalkozásaként gyakran foglalkoznak különféle háziipari ágakkal: gazdasági eszközök és faedények faragása, szalmafonás, szitakéreg-készítés, taplókészítés, szénégetés, fazekasság, gyapjúszövés stb.

3

Kósa László: Székelyföld
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódás.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Székelyföld: a székely lakta vidék Erdély délkeleti sarkában, ma Romániához tartozik. A székelyek a 12-13. sz.-ban népesítették be a mai ~ -et. Korábbi nemzetségi tagolódásukat a 14-15. sz.-ban területi szervezet váltotta fel. Kialakultak a vármegyéknek megfelelő közigazgatási egységek, a székek (Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék). A 13. sz.-ban (1260-as évek) kézdi székelyekből települt Aranyosszék Nyugat-Erdélyben feküdvén területileg nem függött össze a többi szék tömbjével, a belső ~ -del. A székely székek különállása 1876-ban szűnt meg. Ekkor, az egész ország területi újrarendezésekor vármegyéket szerveztek belőlük. A ~ 1920-ban Erdéllyel együtt került Romániához. 1940-44 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1952-60 között, mint Erdély túlnyomóan magyarlakta része Magyar Autonóm Tartomány néven külön közigazgatási egység volt. 1960-68 között a Maros Magyar Autonóm és Brassó tartományhoz, azóta Maros, Hargita és Kovászna megyékhez tartozik. A ~ változatos felszínű terület. Folyó- és patakvölgyek, folyó menti síkságok, hegyi medencék és hegyvonulatok tagolják. Ennek következtében az egykori székek jelezte nagyobb tájakon belül több kisebb táj is található a ~-ön. Jól elkülönülő medencék Gyergyó, és Kászon. Jellegzetes folyómenti tájak Nyárád mente, Nyikó mente, Homoród mente, Maros mente. Természetrajzi elnevezés az Erdővidék és a Sóvidék. Vallási különállásra utal a háromszéki és a marosszéki Szentföld. Történeti különállás emléke a Partium. Újabb tréfás ízű neve a Nyárád mente zöldségtermelő vidékének: Murokország.

Kósa László: Csík, Kászon, Gyergyó, Udvarhelyszék, Marosszék
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A fölsorolt tájak hajdani közigazgatási és jelenkori földrajzi egységek nevét viselik, fölölelik a történeti-rendi Székelyföld nagy részét. A távol eső Aranyosszék és Háromszék keleti fele már szerepelt áttekintésünkben. Nyugat-Háromszék, az Olt mellékén elterülő kisebb medence annak az Erdővidéknek a része, amely a magyarországi közigazgatásban hagyományosan két nagyobb egységhez tartozott. Mi néprajzinak összeillőnek érezzük, ezért az udvarhelyszéki területtel együtt tárgyaljuk a háromszékit. Még két kisebb területi eltérésre szeretnénk fölhívni a figyelmet. Gyimest, Csík részét – később megjelölendő okokból – nem ebben a fejezetben, hanem külön mutatjuk be. A Mezőség Marosszékhez tartozó keleti peremterületét pedig mind itt, mind a Mezőség bemutatásánál érintjük.
A néprajzi irodalom a székelyeket a tekintetben sokáig a palócokhoz hasonlóan kezelte, hogy osztatlan nagy egységet látott bennük. Igaz, ezúttal nem a nyelvjárás, hanem a történeti különállás és a vele összeforrott múlt volt ennek a szemléletnek az alapja. Sem ez, sem az nem számolt a belső regionális különbségekkel. Nagy területre általánosítottak egy-egy kiemelt jelenséget. Például a fedeles székely kapu szerkezetét valóban a székely ácsok fejlesztették magas színvonalúra, de mind történeti háttere, mind elterjedtsége túlmutat a székelységen. Ugyanakkor a székelyek lakta területeken sem találta meg mindenütt a néprajzi kutatás, s ezt többnyire romlásnak, idegen befolyásnak tulajdonították, mint például Majland Oszkár századunk első éveiben Aranyosszéken és szomszédságában: „A székely kapunak, a nép faragóművészete a legtypikusabb megnyilatkozásának még nyomát is alig találjuk, az építkezés magyar jellege elmosódott.” Majland sajnálkozik azon, hogy a Székelyföld egyes részeinek „elütő ethnographiai sajátságai” mennyire megnehezítik az „egységes kép kidomborítását”. A képzelt egység keresése szemléletesen tükröződik Malonyay nagy corpusának második, székelyföldi kötetében, noha a szerző többször regisztrál különbségeket az egyes vidékek között. Viski Károly tudatában volt ezeknek az eltéréseknek, a székelyek népművészetéről szóló összefoglalóiban mégsem tüntette föl őket, hanem változatlanul igazodott az egységben látó elképzeléshez. Igaz, részletezéshez kellő anyaga nem volt, és kora szemléletének megfelelően – épp úgy, mint Malonyayék – technikák szerint mutatta be tárgyát: faragás, agyagmunka, bútorfestés, szövés-fonás, bőrmunka stb. Ezek a területek, mint mások is Kalotaszeg esetében, mind a szaktudományban, mind a szélesebb közvéleményben székely jellegzetességekként gyökeresedtek meg. Hasonlóan alakult a helyzet egy másik expresszív területen. Kriza János népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák (1863) megjelenése után a székelységet hosszú ideig a magyar balladaköltészet letéteményeseként tartottuk számon. Ma sem vitatott, hogy a múlt század derekán a magyar népballadakincs legtömörebb, legdrámaibb darabjai kerültek elő a Székelyföldről, de azt is tudjuk, hogy Erdély, az Alföld, és Moldva más vidékeiről is származnak olyan szövegek, amelyek méltó változatai és párhuzamai a „székely vadrózsáknak”. A Kriza kötet nyomán megmerevedett szemlélet nagyon lassan oldódott, tulajdonképpen csak a közelmúltban, Kallós Zoltán méltán föltűnést keltő gyűjteményével, a Balladák könyvével (1970) változott meg. Más kérdés, és továbbra is nyitott, vajon a korabeli Erdélyen kívül, szélesebb körben is születtek-e hasonló művészi színvonalon népballadák, csak a folklór visszaszorulásával elenyésztek, mielőtt írásban rögzítődtek volna.
Leginkább a viselet szolgált alapul az egységesítő látásmódnak, mert alkatában, megjelenésében valóban egységes volt, noha tudjuk, a részletek annál inkább különbözhettek. Az alábbi sorokat 1866-ban, marosvásárhelyi piaci élményeit megörökítendő vetette papírra egy református lelkész-tanító: „A gyakorlott szem a székelyt már ruházatáról, viseletéről, szekeréről stb. megismeri, hogy melyik hová való... A székelyek mind fehér gyapjúharisnyában, hosszú szárú magyar csizmával járnak. Télen bozontos báránysapka, nyárban széleske karimájú kalap teszi a föveget. A felöltő: télen meleg „kozsók”, vagy juhbőr bunda, nyáron szürke gyapjúszokmány vagy csak derékig érő ujjas, melyet hasonlólag juhgyapjúból szőnek asszonyaik. A szentistvániak a szokmányt, vagy ujjast világoskék posztóval szegik be... A kőröspatakiak és etédiek már hosszabb zekével járnak. Ruházatukban a kék szegőt nem ismerik, e helyett, úgy a szokmányt, mint ujjast s harisnyát zsinórral látják el: tehát ruházatjuk magyarosan néz ki. Bözöd, Rava és Csöb már ruhájukon sem a szegőt, sem a zsinórt nem ösmerik, inkább feltűnő magas, s varrott nyakú szokmányt viselnek. A fahordó székelyek közül legszegényebben néznek ki a Bekecs tövéből jövők. A remeteiek, köszvényesiek, mikházi és demjénháziak stb. közül többet bocskorral is lehet látni.” Száz évvel később a néprajzi gyűjtés épp a marosszéki Bekecsaljáról szintén erősen differenciált öltözködési jelrendszert rögzített: a 38 megvizsgált település mindegyikének megvolt a csak rá jellemző sajátsága a zsinóros díszítésben. További számos adat tanúsítja, hogy korszakunkban szinte mindenütt kialakult hasonló jelenség, ahol az anyagi lehetőségek megvoltak és így a helyi öntudat folytán a székely viselet egészen részletes, falvanként érvényes identifikációs szerepet nyert. Ugyanakkor a valóban egyszerű és tartózkodó, hagyományos székely öltözet legtöbb darabjának változatait Erdély-szerte hordták, igaz, sosem abban az összetételben, mint a székelyek. A férfi öltözet egységességét erősítette az újkori határőr-szervezet, de például a különböző szabású harisnyák több erdélyi (nemcsak magyar) népcsoportnál megtalálhatók.
Hiába szeretnénk azonban a székelységet homogén népi kultúrájú csoportnak láttató szemléletet helyettesíteni a valóságot jobban visszaadó képpel, mely jellegzetesen különböző egységek együttesét vetíti elénk, kellő kutatások hiányában ez jórészt kívánság marad. Érzékeltetni tudjuk, de nem ábrázolni. Ezúttal is meg kell említeni a helytörténeti kutatások hézagosságát. Mindmáig aránytalanul nagy rész jut a székelyek történetével foglalkozó szakirodalomban a kétségtelenül izgalmas eredetkérdésnek, ám ez nem pótolja más ismeretek hiányát. Az elmúlt másfél évtizedben Imreh István, Egyed Ákos, Demény Lajos és mások könyveinek és tanulmányainak köszönhetően sokat javult a helyzet, de e jelentékeny történeti szerepű és méltán figyelmet érdemlő, nagy létszámú népcsoport történetének egységes megírása tovább várat magára. Néprajzi eredmények bevonásával szükség volna olyan, a közvélemény székelység-fogalmát alakító művekre is, mint Bözödi György Székely bánja (1938) című szenvedélyes hangú szociográfiája, amely számos előzmény nyomán haladva nagy erővel mutatta be a székely tömegek gazdasági nyomorát. Ezzel a harcos-vitézlő, majd a furfangos, művészkedő hajlamú, életrevaló székely képét fontos vonásokkal egészítette ki.
Vonzó feladat lenne megrajzolni, hogy Erdélyben a tradicionálisan „legigazibb” magyarnak tartott székelység milyen mintát nyújtott népi kultúrájával a vármegyékben élőknek, ám – alább látni fogjuk – kisugárzó hatásáról csupán szórványos adataink vannak. A másik kérdésre, mennyire volt nyitott, divatokra, újításokra érzékeny a székelység, ellentmondásos válasz adható. Majland Oszkár nyilvánvalóan erőteljesen általánosít, bár egyidejűleg lényegében igaza is van, amidőn a következőket írja: „A székely számottevő része, mondhatni csak lélekben, gondolatban lakik szülőföldjén. A kenyérkereset rákényszeríti az idegen felkeresésére. Egy része katonáskodik, másik tutajával evez le Szegedig, fiatalságának egy számottevő része szolgálatban van elszórva a szomszédos megyék, sőt távol eső vidékek városaiban. De nem csekély azoknak a száma is, akik gyékény, kosár, posztó, szőnyeg és fehérnemű árúval bolyonganak széles e hazában szanaszét. Ezek közül nem egy, ösztönözve a szerzési vágytól, külföldre is eljut.” Mind olyan tényezők, amelyek, ha olykor csírájukban korábban is megvoltak (pl. háziipar), a tőkés korszak velejárói. Mind sokszoros csatornái korszakunkban a külső, civilizációs hatásoknak, melyek át- és átjárhatták a tradicionális székely népéletet. Tagadhatatlan, hogy a székelység mozgékony és nyitott volt, mégis épp az ebben a részfejezetben körülhatárolt tájakon több-kevesebb hatásfokkal archaizmusok őrzőjeként találkozunk vele. Közelebbről elemezve ezt a magatartást, az egyes vidékek közti különbségekben nem nehéz fölfedezni a földrajzi körülmények meghatározó, a mozgékonysággal, a városi-polgári minták behatolásával szembeni befolyását. A Majland által fölsorolt kenyérkereseti források és a népesség gazdasági lehetőségei között az okok és okozatok bonyolult szövevényével állunk szemben. A székelyek helyzetével, a munkaerő- kérdéssel foglalkozó korabeli irodalom és publicisztika visszatérően foglalkozik a székely leányok tömeges városi cselédkedésével. Azonban sem azt nem tudjuk, melyek voltak a legintenzívebb cselédkibocsátó vidékek, sem arról nincs kimutatás, hová mentek legtöbben. Meg kell elégednünk a jelenség általánosságban való számbavételével. És idekívánkozik a magyar néprajztudomány történetéből egy jeles és elhatározó esemény fölidézése. Bartók Béla 1904-ben Dósa Lidi kibédi (Marosszék) cselédlánytól hallott és jegyzett le először magyar népdalokat. Az esemény véletlenszerűnek látszik, de csak részben az. A zeneszerző és az énekes találkozása az egyszeri véletlen műve volt, viszont a fővárosba szolgálni igyekvő, jó énektudású székely lányok sokan lehettek.
A székelyekkel foglalkozó írások másik állandóan visszatérő korabeli tárgya a kivándorlás, a századvégi vámháborút követően elsősorban az óromániai munkavállalás. Leginkább ez indította a közvéleményt az egyre szorongatóbb szociális problémákra gyógyírt kereső „székely akciók” és „székely mentések” szervezésére, amelyeknek egyik csúcseseménye volt az 1905-i „székely kongresszus”. Végül a Majland által említett kenyérkereső foglalkozások közül a tutajozás, és a háziiparok ugyancsak jól ismertek a közgazdasági irodalomból, mint ahogyan eddig is nemegyszer utaltunk rájuk.
Minden ágon az otthoni rossz gazdasági körülményekhez jutunk. [...]
Ami első pillanatban feltűnő, hogy a terület csaknem fele erdő. [...] Súlyosabb körülmény azonban, hogy a szántó alig haladta meg a teljes terület egyötödét (22%). [...] vetésforgót sehol sem alkalmaztak, hanem három, de nagyon sok helyen két nyomásban használták, még kedvezőtlenebb a helyzet. Igaz, ezzel tetemesen összezsugorodik a termőterület, de ugyanakkor megnő az ugarlegelő. Ha a rétet, a kertet és a legelőt, valamint a kiszámíthatatlan nagyságú erdei legelőt ezzel egybevesszük, az állattartás hatalmas bázisa bontakozik ki előttünk. Csakhogy a székelyföldi állattartás nagymértékben külterjes: „... az ugarrendszer a földmívelésben, tudni való, hogy az istállózást nem bírja meg. Aki szántóföldjeinek egy harmadát vagy felét évente pihenteti, annak nincs módja, hogy barmait egész éven át istállóban tartsa” – írja Kozma a takarmánytermelés hiányára utalva. Az állatfajták is külterjesek, nem jó tejelők, a legelőket, kaszálókat nem gondozzák, s így valóban igen kedvezőtlen a mezőgazdaság helyzete.
A körülmények nem sokat változnak a 20-25 év múlva kiadott megyei közgazdasági monográfiák helyzetjelentéseiben. A mostoha természeti közeg mellett rámutatnak arra, hogy a lakosság anyagi viszonyai olyanok, hogy nem tudja megvásárolna a rossz talaj megmunkálásához szükséges korszerű termelőeszközöket. Nincs kapitalista nagybirtok, uralkodó a kisgazdaság, de a birtokszerkezet mégis kedvezőtlen a viszonylagos túlnépesedettség miatt. Így aztán a székely gazdák hagyományosan, amit csak lehetett, minden eszközt fából, házimunkával állítottak elő. Megdöbbentő adat például, hogy 1907-ben Maros-Torda megyében (nem azonos az egykori Marosszékkel) a szekereknek még mindig 96, 3%-a fatengelyes volt. Hiába járt tehát a székely messze a szülőföldjétől munkába vagy kereskedett termékeivel, az otthoni természeti és anyagi körülmények erősen korlátozták tapasztalatainak gyümölcsöztetésében.
Ezért találkozunk váltakozóan elismerő és elmarasztaló jellemzésekkel. Benkő Károly 1853-ban ezt írta Csíkról: „Eleven, tüzes, nyílt sok értelmességgel bíró, könnyűfelfogású, jószívű a népe, eléggé szorgalmatosok. Kezdettek most űzni mindenféle apróbb kereskedéseket is. Nagyobbra módjuk hiányozván szegénységük miatt.” A vidékfejlesztés nemes jelszavát zászlajára író Vitos Mózes 1894-ben kellő dicsérő jelzők után kénytelen volt elmondani, hogy „a mi népünk nem szeret, se nem is igen tud kapálni. Különösen a férfiak azt a nők dolgának tartják s kerülik, más dolgot keresnek e helyett maguknak. E miatt a törökbúza és kapás növények művelése nem halad.” T. Nagy Imre, szakképzett közgazda a háziipar kapcsán jegyezte meg: „megvan tehát e népben úgy az értelem, mint a hivatás arra, hogy iparűző tudjon lenni és mégis éppen ez az a tér, amelyen a legkevesebb eredményt tud felmutatni.” Valóban, 1902-ben Csíkban mindössze egy szesz-, két sör- és két üveggyár működött, ami az iparosítatlan Székelyföld átlagos viszonyaitól is messze elmaradt állapotot jelentett.
Úgy véljük, hogy a kulturális nyitottság és maradiság egyidejűségének okait a Székelyföld szóban forgó vidékein valamelyest sikerült megvilágítanunk. Ezután közelebbről szemügyre vehetők az egyes tájak.
[...]
Elöljáróban említettük, hogy a csíki néprajzi publikációk nagyobb aránya miatt a szomszédos területekre kisebb súly esik áttekintésünkben. Az aránytalanság okát nem tudjuk megjelölni. Míg Csík, Gyergyó, Kászon és az általunk szűkebbnek mondott Háromszék esetében a közigazgatási határok és a táji határok többnyire egybevágnak, a két szomszédos történeti egység, Udvarhelyszék és Marosszék nem medencékre, hanem a táji és közigazgatási határokon túl folytatódó rövidebb-hosszabb folyó- és patakvölgyekre tagolódik. Népi kultúrájukat körvonalazni ezért is körülményesebb feladat. A székely településterület közepén magasodó hatalmas havas, a Hargita meghatározóan befolyásolta a népi műveltség fejlődését, mert az oldalából leereszkedő völgyekben épült havasalji községek – földrajzi elzártságuk okán – archaikusabb képet, a Csíki-medencéhez hasonló gazdálkodást őriztek meg korszakunk végéig, mint a távolabbi, a már középhegységgé vagy dombokká szelídülő vonulatok közötti, jóval nyitottabb helyzetű települések. A természeti környezet jelentőségét felismerve, a néprajzi munka elsősorban olyan – sok esetben igen régies – jelenségeket dolgozott fel, amelyek a magas hegyvidékhez kötődnek, pl. a háziiparok közül az igen változatos famunkák, általában a faismeret, erdőgazdálkodás, gyűjtögetés, szénégetés, mészégetés, toplászat, vadfogás, a lankásabb helyeken szalmafonás stb. A közelmúltban még teljes részletességében leírható volt a kézi cséplés és nyomai voltak a havasi rideg lótartásnak.

4

Martin György: A Székelyföld
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A székelyföld ismét több régi megyét magába foglaló nagy terület (Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-Torda). A folklór szempontjából már nem olyan archaikus állapotokat őriz, mint a Mezőség. Az egy tömbben élő magyarság itt közvetlenebbül, érzékenyebben reagál a magyar nyelvterület központi részén végbemenő divatváltozásokra, mint a közép-erdélyi magyar szórványok. A székely városok, az egymás közötti rendszeres érintkezés, a sanyarú természeti, anyagi körülmények miatti állandó vándormunka egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a székelység régi hagyományos kultúrája már jobban felőrlődött, mint más erdélyi népcsoportoké. Természetesen még van jó néhány olyan terület, melyre e megállapítás nem, vagy csak módosítva érvényes, s itt még megtalálhatjuk a korábban az egész Székelyföldre jellemző régi kultúra maradványait. (Marosszék, Nyárádmente, Felcsík).
A népies műtáncok, polgári és szász divathatások következményeként viszonylag sok városi elem szűrődött tánckultúrájukba. (Hétlépés, Ceppel, Polka, Keringőfélék.)
Tánczenéjük is sokkal modernebb, mint más vidékeké. A mezőségi aszimmetria pl. a mai tánczenéből már úgyszólván teljesen kiveszett, a lassú tánctempók már háttérbe szorultak. A nyelvterület központi részéről terjedő újstílusú csárdás-zene és műcsárdás-divat a Székelyföldön is uralomra jutva, lassan kiszorítja a régit.
A székelység tánckincsének reprezentatív típusa a székely verbunk vagy csűrdöngölő. A legényes jóformán teljesen hiányzik e területről, illetve néhol egyszerűbb, primitívebb változatával féloláhos néven találkozhatunk.
A párostáncok közül a marosszéki forgatós képviseli a jellegzetesen székely párostánc fajtát. Nyárád menti neve szerint elsősorban Marosszékre, tehát Maros-Torda megye területére jellemző. Marosszéken viszont korcsosnak nevezik. A székelyföldi románok hasonló néven (Corcioşa) ismerik. A keleti, csíki székelység és a közép-erdélyi területek felé újabban terjedt el.
A marosszéki táncrend igen érdekes, különös sorozatba fűzi össze a táncokat. Mezőbándon pl. székelyverbunk, lassú, korcsos, friss csárdás, Sárpatakon: verbunk, sebes forduló, lassú, korcsos, friss követi egymást a táncciklus folyamán.

5

P. Vas János: Székelyek, Székelyföld
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola - Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
Alig akad néprajzi csoport, amelynek eredetéről többet vitatkoztak volna, mint a székelyekéről.
A népnévvel kapcsolatban le kell szögezni, hogy a székely névnek (a középkori latinban: siculus) semmi köze nincs Szék községhez és a székiekhez, amint azt sokan gondolják. A mezőségi Szék nagyközség neve a só jelentésű „szík” kifejezésből származik. A széki lakosság nem székely eredetű. A másik közkeletű tévedés, hogy a székely név a „szék” közigazgatási forma nevéből származik, amelynek keretei között a kiváltságos székelyek éltek. Ez az etimológia sem állja meg a helyét. A közigazgatási szék latin neve „sedes”, ami az ülőbútort, s így átvitt értelemben a bírói széket, törvényszéket jelenti. Szék-rendszerben éltek jászok, kunok, románok és szászok is, mégsem nevezték őket székelyeknek. A „székely” szó a legutóbbi kutatások szerint egy Volga-vidéki bolgár-török néptöredék „eszkil”, „eszikül” nevéből származtatható, akik valamiképpen ősei lehettek a mai székelyeknek, vagy legalábbis azok egy részének. Az írott forrásokban a székely szó először személynévként bukkan fel 1092-ben „Scichul” formában, népcsoport neveként pedig 1116-ban.
A székelyek eredetéről az idők folyamán szélsőséges elképzelések születtek. A román nacionalista történetírók szerint a székelyek elmagyarosított románok. A magyar történetírói hagyomány viszont a hunokkal, Attila fiával, Csaba királyfival hozza őket kapcsolatba. A Hadak útja mondája szerint a menekülő vezér hagyta őket hátra, hogy őrizzék meg számára apai örökségét. Bizonyosnak látszik, hogy bármilyen származásúak voltak is, őseik csak a Hétmagyar törzsszövetség létrejötte után csatlakozhattak a honfoglalókhoz. Hogy ez hol történt, nem tudjuk, de a hét törzs közismert felsorolásában nem szerepelnek. Tudjuk viszont, hogy a nomád államalakulatok általános gyakorlata volt az utólag csatlakozott ún. segédnépeket a határok védelmére telepíteni. Ilyen helyzetre utal a székelyek gyepűőrző, határvédő szerepe, amely későbbi kiváltságaik alapját képezte.
A székelyek és a hozzájuk hasonló katonáskodó segédnépek, gyepűnépek (pl. a besenyők és a kabarok) a központi hatalom közvetlen fennhatósága alá tartoztak. Ezért a feudalizmus kialakulásakor nem süllyedtek jobbágysorba, hanem „a király népeiként” kiváltságokhoz jutottak. A korai Árpád-korban a magyar szállásterület nyugati szélén nagy ívben Nyitrától egészen Baranya megyéig megtaláljuk a székelyek településeit. Egyes nyugati magyar népcsoportok számon tartják székely eredetüket, például a Nyitra melléki Zoborvidék lakói. Másokat, pl. az őrségieket, nyelvi és kulturális egyezések alapján a kutatók tartanak az egykor ott lakott székelyek utódainak.
A 10. század végén a székelyeket, vagy legalább egy részüket már az Alföldön, Biharban találjuk. A nyugaton maradtak beolvadtak a magyar népességbe, de egykori falvaik különállása sokáig fennmaradhatott. Baranya megyében még a 15. században is működött székely ispánság. A Biharba költözöttek az Erdélybe vezető utakat őrizték, majd a magyarság előőrseként a folyók völgyét követve fokozatosan benyomultak az új területekre és a 13. század második felében eljutottak a délkeleti Kárpátok vidékén fekvő mai lakóhelyükre, a Székelyföldre.
Eredetileg a székelyek törzsi szervezetben éltek. A népesség hat nemre (törzsre), a nemek pedig négy-négy ágra (nemzetségre) tagolódtak. Elvben minden székely egyenlő volt. Elöljáróik ciklikus rendben az egyes nemek vezetői közül kerültek ki. Ez a hatalomváltó szisztéma sztyeppei nomád hagyományokkal mutat rokonságot. A földek, erdők, legelők köztulajdonban voltak, mindenki annyit foglalhatott szabadon, amennyire szüksége volt. Az egyes személyek csupán házhelyüket tekinthették a sajátjuknak. A népesség szaporodásával a földbőség megszűnt, azért a földeket felosztották. Az osztás nyílvetéssel, vagyis sorsolással történt, és bizonyos időközönként megismételték, hogy senkinek ne alakulhasson ki állandó tulajdona.
A „székely szabadság” a kollektív nemesség egy formája volt. A székely közösség tagjai együttesen rendelkeztek azokkal a kiváltságokkal, amelyekkel a vármegyei királyi nemesek személyenként külön-külön. Székellyé a király sem nevezhetett ki senkit, annak vagy születni kellett, vagy az illetőt be kellett fogadnia a székelyek közösségének. Privilégiumaik fejében katonáskodással tartoztak a mindenkori uralkodónak. Ellenséges támadás esetén minden tizenkettedik életévét betöltött férfinak hadba kellett vonulnia saját költségén, saját felszereléssel. Ha a háborút a király indította, a kötelezettség csak bizonyos időhatárok között volt érvényes. A székelyek adómentesek voltak, de az egyházi tizedet meg kellett fizetniük, mégpedig szarvasmarhában és lovakban, mivel a hegyi állattartás képezte gazdálkodásuk alapját. Különleges adónemük volt az ökörsütés. Erre csak három alkalommal került sor: a király trónra lépésekor, házasságkötésekor és első fia születésekor. Az ajándéknak szánt szarvasmarhák bőrére rásütötték a „székelyek bélyegét”, és a királynak adták őket.
Az óvintézkedések ellenére az idők során mégis létrejött a magántulajdon, vagyoni különbségek alakultak ki, amelyek leglátványosabban a katonai szervezetben nyilvánultak meg. A hadköteleseket bizonyos időnként jegyzékbe vevő szemléken ellenőrizték és összeírták. A „lustrumon” lovassági felszereléssel megjelenőket a „lófők” közé sorolták, a gyalogosokat „kisszékelynek”, „közszékelynek”, „gyalogszékelynek” minősítették. A kategóriák eleinte oda-vissza átjárhatóak voltak, idővel azonban állandósultak, sőt kialakult egy harmadik, előkelő réteg is, a gazdag „primoroké”, akiknek birtokaik voltak a Székelyföldön kívül és gyakran igyekeztek székely társaikat is jobbággyá tenni. Az ellentétek gyakran fegyveres összetűzésekhez vezettek. Előfordult viszont az is, hogy elszegényedő székelyek önként vállalták a jobbágyságot, mert nem voltak képesek előteremteni a kötelező hadba szállás költségeit.
1848-ban, a rendiség eltörlésével a székely szabadság elvesztette gyakorlati jelentőségét, de az utódok ma is büszkék kiváltságos, katonáskodó múltjukra. Ez adja rendkívül eleven csoport-tudatuk, etnikai identitásuk legfőbb alapját.
Székelyföldön a közigazgatás és bíráskodás területi egysége a szék volt. A székelyek magukat a Hét Székely Szék Egyetemének nevezték, bár a székek száma a történelem folyamán sokszor változott. Az egyes székek elöljáróinak közös feljebbvalója a székelyispán volt, székhelye Székelyvásárhely, a mai Marosvásárhely. 1876-ban a székek rendszere megszűnt. Helyükön vármegyéket hoztak létre.
1920-ban a trianoni békeszerződéssel a Székelyföld területe Romániához került. 1940 és 1944 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1952-ben a román kormány Magyar Autonóm Tartományt hozott létre, amely 1960 és 1968 között Maros Magyar Autonóm Tartomány és Brassó néven működött. 1968-ban ez a helyzet megszűnt. A területen három megye alakult: Hargita, Kovászna és Maros.
Jelenleg a Székelyföld túlnyomóan magyar lakosságú terület. A népesség lélekszáma nehezen becsülhető, a népszámlálási adatok megbízhatatlanok. Ma Romániában kb. 7-800. 000 székely él.

6

Irodalom

  • Antal Árpád: A társadalmi szervezet befolyása egy székely falu betlehemes játékára. Miscellanea Ethnographica I. (1947.) Kolozsvár
  • B. Nagy Margit: A székelykapu eredete és múltja. In: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970. 73-84. oldal
  • Balassa Iván: Adatok a székely népi italok készítéséhez. Ethnographia LV. (1944.)
  • Barabás Jenő: A székely ház alaprajzi kérdése. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. (1973.)
  • Bartók Béla: Székely népballadák. Ethnographia XIX. (1908.) 43-52; 105-115. oldal
  • Benkő Elek – Demeter István – Székely Attila: Középkori város a Székelyföldön. Kolozsvár, 1997.
  • Bözödi György: Székely bánja. Cluj - Kolozsvár, 1938.
  • Buday György – Ortutay Gyula: Székely népballadák. Budapest, 1937, 1940, 1948, 1978.
  • Cs. Sebestyén Károly: A székelykapu földrajzi elterjedésének újabb adatai. Ethnographia XL. (1929.)
  • Cseke Péter – Hála József (szerk.): A Homoród füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Csíkszereda, 2000.
  • Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Csíkszereda, 2006.
  • Ember Ödön: A székelyek eredetének irodalma és annak hatása a népi törekvésekre. Debrecen, 1940.
  • Faragó József: Ószékely népballadák. Bukarest – Kolozsvár, 1998.
  • Ferenczi Géza – Ferenczi István: Magyar rovásírásos emlékekről. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979.
  • Földes László: Rideg lótartás a székelyeknél. Néprajzi Közlemények III/1-2. 1958. 31-39. oldal
  • Gagyi József: Örökített székelykapu. Környezetek, örökség, örökségesítés egy székelyföldi faluban. Marosvásárhely, 2004.
  • Garda Dezső: A székely hadszervezet és faluközösség. Gyergyószentmiklós, 1994.
  • Gazda Klára: A székely népviselet. Néprajzi Tanulmányok. Budapest, 1998.
  • Gazda Klára – Haáz Sándor: Székelyek ünneplőben. Budapest, 1999.
  • Györffy György: A székely társadalom. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században (szerk.: Székely György.) Budapest, 1953. 104-116. oldal
  • Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Erdély és népei. (szerk.: Mályusz Elemér.) Budapest, 1941. 35-86. oldal
  • Györffy István: Nomád település és szilaj pásztorkodás a székelyeknél. Ethnographia XLVIII. (1937.)
  • Haáz Ferenc Rezső: A székely ványoló. Néprajzi Értesítő XXIII. (1931.)
  • Hajdú Farkas Zoltán: Székelyek és szászok. A kölcsönös segítség és intézményei a székelyeknél és az erdélyi szászoknál. Marosvásárhely, 2001.
  • Huszka József: A székely ház. Budapest, 1895.
  • Imreh István: A rendtartó székely falu. (Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából.) Bukarest, 1973.
  • Imreh István: A törvényhozó székely falu. Bukarest, 1989.
  • Juhász Zoltán: Furulyaiskola. II. Székelyföld. Népzenei Füzetek. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1989.
  • Keresztely Józsefné: Székely eledelek. Néprajzi Értesítő XXIV. (1932.)
  • Kocsi Márta – Csomor Lajos: Festett bútorok a Székelyföldön. Budapest, é. n. [1982.]
  • Kovács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Bukarest, 1981.
  • Kósa-Szánthó Vilma: Székely népviselet. In: Hargita megyei népviselet. Csíkszereda, 1979.
  • Kozma Ferenc: A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota. Budapest, 1879.
  • Kriza János: Vadrózsák. Kolozsvár, 1863.
  • Majland Oszkár: Székelyföldi gyűjtés. Budapest, 1905.
  • Molnár István: A székely lakodalom jelképes süteménye: a prémes. Néprajzi Közlemények VII. (1962.) 4. sz.
  • Molnár Kálmán: Adatok a Hargita népi erdőgazdálkodásához. A Székelykeresztúri Múzeum 25 éves jubileumi évkönyve. Csíkszereda, 1974. 307-325. oldal
  • Murádin László: Miért „harisnya” a székely posztónadrág? Megyei Tükör 1969. febr. 8.
  • Nagy Jenő: Adatok a székely népi öltözet fejlődésének vizsgálatához. Ethnographia LXIX. (1958.)
  • Nagy Jenő: Adatok a székely posztóharisnya fejlődéstörténetéhez (1957). In: Néprajzi és nyelvjárási tanulmányok. Bukarest, 1984.
  • Németh Gyula: A magyar rovásírás. Budapest, 1934.
  • Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és
    népismerereti szempontból I-VI. Pest – Budapest, 1868-1873.
  • Pál-Antal Sándor: A Székelyföld és városai. Történelmi tanulmányok és közlemények. Marosvásárhely, 2003.
  • Rugonfalvi Kiss István (szerk.): A nemes székely nemzet képe. Debrecen, 1939.
  • Sándor Klára: A bolognai rovásemlék. A székely rovásírás. I. Szeged, 1991.
  • Sándor Klára (szerk.): Rovásírás a Kárpát-medencében. Szeged, 1992.
  • Schuster Hugó: A szász és a székely parasztház. Budapest, 1818.
  • Sebess Dénes: A székelység pusztulása. Marosvásárhely, 1902.
  • Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915.
  • Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Budapest, 1934.
  • Sebestyén József: Fedett nagykapuk a Székelyföldön. In. Népi építészet Erdélyben. Szentendre, 1999.
  • Solymossy Sándor: A székely népballadáról. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötven éves évfordulójára. (szerk.: Csutak Vilmos.) Sepsiszentgyörgy, 1929. 660-668. oldal
  • Szabó T. Attila: A festékes és társai. Ethnographia LXVII. (1956.)
  • Szabó T. Attila: A galambbugos nagykapu az erdélyi régiségben. Ethnographia LXXXVIII. (1977.)
  • Szabó T. Attila: Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez II. Székely kapuk és fazárak. Kolozsvár, 1939.
  • Szabó T. Attila: Még néhány szó a festékes és társai erdélyi életéhez. Ethnographia LXXIII. (1962.)
  • Szentimrei Judit: Székely festékesek. Bukarest, 1958.
  • Szinte Gábor: A kapu a székelyföldön I-II. Néprajzi Értesítő X. (1909.) 40-55; 97-101; 167-178; XI. (1910.) 27-31. oldalak
  • Szinte Gábor: A székely csűr. Néprajzi Értesítő IV. (1903.) 1-22. oldal
  • Szinte Gábor: A székely ház. Néprajzi Értesítő I. (1900.) 101-112. oldal
  • Vásáry István: A magyar rovásírás kutatása. In: Keletkutatás ma. Budapest, 1974.
  • Viski Károly: Adatok a székely építkezés ismeretéhez. Néprajzi Értesítő XII. (1911.) 99-127. oldal
  • Viski Károly: Adatok a székelykapu történetéhez. Néprajzi Értesítő XXI. (1929.) 65-88. oldal
  • Viski Károly: Székely népművészetről. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötven éves évfordulójára. (szerk.: Csutak Vilmos.) Sepsiszentgyörgy, 1929. 411-457. oldal
  • Viski Károly: Székely szőnyegek. Budapest, 1928.
  • Viski Károly: Székely tűzhelyek. Néprajzi Értesítő XXIII. (1931.) 16-27. oldal

1

Kósa László: Bukovina székelyek
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bukovinai székelyek: Bukovinában, az egykori osztrák koronatartományban lakott magyarok. Bukovina Lengyelország első felosztása után (1775) került az osztrák birodalomhoz. Viszonylag gyéren lakott terület volt. Benépesítésében 1777-86 között részt vett az a néhány ezer székely, akik a határőrség erőszakos szervezése elől 1763-64-ben Moldvába bújdostak. Kishatárú községeik – Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva – hamarosan túlnépesedtek, proletarizálódtak. A múlt század második felében többször felmerült Magyarországon a ~ hazatelepítésének terve. Először 1883-ban az Alduna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek mintegy 4000 embert (aldunai székelyek). 1883-ban az Arad megyei Gyorokra, 1888-92-ben és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes m.), Vicére (Kolozs m.), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód m.), 1905-ben Marosludasra, 1910-ben a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500-3000 telepes költözött. A ~ nagy számban vándoroltak ki Észak-Amerikába is. Kanadában 1905-1914 között farmertelepeket hoztak létre, pl. Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy, Eszerháza nevűeket. Az első világháború utáni kivándorlás folytán jött létre Brazíliában Boldogasszonyfalva bukovinai székely telep (1924). 1941-ben néhány család kivételével az egész Bukovinában maradt székelységet a magyar állam Bácskába költöztette. Nagy részüket az 1920 után létesített, de a magyar bevonulás miatt elhagyott szerb telepes falvakban helyezték el. A ~ -nek 1944 őszén a hadi események miatt ismét menekülniük kellett. 1944-45-ben Vas, Veszprém, Zala és Fejér megyék falvaiban húzódtak meg. Végül 1946-47-ben Tolna, Baranya és Bács megye kiürített német falvaiban mintegy tizenhárom ezren kaptak házat és földet. A ~ népi kultúrája hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük miatt igen sok archaikus vonást őrzött meg.

Martin György: Bukovinai székelyek
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Keleti vagy Erdélyi táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
A 18. században Bukovinába kirajzott székelyek több hullámban települtek vissza a Kárpát-medencébe. A múlt században Hunyad megyébe és az Alduna tájára, a második világháború alatt pedig a Bácskába, majd a Tolna-megyei Völgység falvaiba kerültek át. Számuk cca. 20. 000.
A bukovinai, mintegy 200 éves tartózkodás jelentékeny nyomokat hagyott tánckultúrájukban, szinte teljesen átalakította azt. Tánckincsükben több réteget különböztethetünk meg. Táncéletükben az idegenes elemeknek már jelentősebb szerepük van – különösen a fiatalabb generációknál –, mint a régi székely táncoknak. A Bukovinából hozott tánckincs minden darabját „régi székely örökség”-ként tartják számon. Ezek közül a már gyenge tánckészségű fiatalok csak az egyszerűbben hozzáférhető, kötött párostáncokat ismerik. Ezek náluk a múlt századi németes-polgári divathatások hullámaival terjedtek (bukovinai németek és lengyelek közvetítésével). A „Hétfélés” c. ciklus darabjai („Az ajtóig meg vissza”, Csattogtatós, Fenyegetős, Ez az Ádámé, Köszöntős, Rop-rop stb.) mind ebbe a táncrétegbe tartoznak. A román táncok hatása kisebb, mint a németes táncoké (hóra, szirba, viricsest), de még orosz (ruszászka) és hucul (huculenka) táncok is bekerültek repertoárjukba.
A számunkra legfontosabb magyar, illetve székely anyag már csak töredékes, megkopott formákban volt összegyűjthető. A lakodalmi 6/8-os női körtánc (a mezőségi „magyar” megfelelője), a szóló és páros formában egyaránt táncolt „silladri” képviselik tánckincsük régi rétegeit, a csárdás nem éri el az erdélyi változatok gazdagságát.

2

P. Vas János: Bukovinai székelyek
(in: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás kiadó, Budapest, 2008.)
Bukovina a Kárpátokon túl, Moldvától északra fekvő terület. Lengyelország 18. századi felosztásakor az osztrák birodalom koronatartománya lett. Az itt élő, helyesebben egykor itt élt magyar lakosságot szokás bukovinai csángóknak is nevezni.
Miután Erdély az önálló fejedelemség megszűnte után a bécsi kormányzat közvetlen igazgatása alá került, a császári Haditanács úgy döntött, hogy a székely területek lakosságából a reguláris hadsereghez hasonló határőrezredeket szervez. A székelyek régi szabadságukra hivatkozva tiltakoztak ez ellen. 1764-ben sok százan gyűltek össze Csíkmádéfalva (Madéfalva) községben, hogy kinyilvánítsák követeléseiket. A császári haderő válaszképpen ágyúzta a falut és sok embert megölt. A néphagyományban az eseményt a „madéfalvi veszedelem”, latinul Siculicidium (székelymészárlás) néven tartják számon, amelyről ének is született „Nékünk a legszebbik esténk fekete gyászra festették” kezdettel. A csírájában elfojtott lázadást követően a további megtorlásoktól tartva a katolikus csíki székelyek egy része Moldvába menekült, ahol az osztrák hatalom nem érhette utol őket, mivel Moldva független fejedelemség volt. Az ottani szintén katolikus magyarok, a moldvai csángók fogadták be őket.
Később Hadik András tábornok közbenjárására a bécsi udvar engedélyezte szökevény alattvalói büntetlen visszatérését a Habsburg Birodalom területére, de nem szülőföldjükre, hanem Bukovinába. Bukovina lakossága lengyelekből, ukránokból, románokból, németekből és zsidókból tevődött össze. Hadik öt falut alapított itt a Moldvában összegyűjtött bujdosók letelepítésére. Hadikfalva és Andrásfalva őróla kapta nevét, Józseffalva az akkori uralkodóról (II. József), Istensegíts és Fogadjisten nevét nem kell magyarázni.
Az új lakhelyre költözéssel a bukovinai székelyek mindennapos, közvetlen kapcsolatai a magyar nyelvterület többi részével megszakadtak. A szigethelyzetből adódóan néphagyományukban, nyelvükben sok, a 18. századi Székelyföldre jellemző elemet megőriztek, például a népköltészet darabjait, a népviseletet. Hézagosan és áttételekkel jutott csak el hozzájuk a magyarországi nyelvújítás vagy az új stílus hatása a táncban és zenében. Annál nagyobb volt a környező népek és az általuk közvetített divatok befolyása, bár az átvett hagyományokat, így táncaik nagy részét utódaik ma már ősi székely örökségnek tartják. Etnikai különállásuk megőrzését elősegítette buzgó római katolikus hitük, ragaszkodásuk a magukkal hozott hagyományokhoz és székely öntudatuk.
1867-ben, a kiegyezés után Erdély a magyar országgyűlés fennhatósága alá került. Hamarosan felvetődött a gondolat, hogy a viszonylag kis létszámú, a Magyar Királyság határain kívülre került népcsoportot „hozzák haza”. 1883-ban az Al-Duna mellé telepítettek közülük kb. 4000 főt. Utódaik ma is Szerbiában élnek Hertelendyfalván, Sándoregyházán, Székelykevén. Ők az „al-dunai székelyek”. Szintén Bukovinából kerültek a 19. század végén az erdélyi Déva vidékére a „dévai csángók”, akik arról váltak nevezetessé, hogy a csángóknak nevezettek közül egyedüliként ők fogadják el magukra nézve ezt a csoportnevet.
A bukovinai öt falu az áttelepítések ellenére is túlnépesedett. Sokan kivándoroltak Amerikába. Brazíliában Boldogasszonyfalva néven önálló települést hoztak létre.
1941-ben a bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány szinte teljes egészükben, néhány család kivételével a délalföldi Bácskába, a szerbiai Vajdaság területére, az onnan elűzött szerbek birtokaira telepítette. 1944-ben menekülniük kellett. Végül a kitelepített magyarországi németek helyére költöztették őket. A hányatott sorsú, mintegy 13 000 bukovinai székely és utódaik ma Tolna, Baranya és Pest megye területén élnek.

3

Irodalom

  • Andrásfalvy Bertalan: A bukovinai székelyek kultúrájáról. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. 1973. 7-23. oldal
  • Balla Péter: Népzenei gyűjtés a bukovinai magyar falukban. Ethnographia 1935. 126-141. oldal
  • Bartha Elek: Adatok a dél-bánsági székely telepek interetnikus kapcsolataihoz. Folklór
    és Tradíció. 1999.
  • Belényesy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Budapest, 1958.
  • Bosnyák Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága I-II. Folklór Archívum VI. és XVI. Budapest, 1977, 1984.
  • Botha János – Matijevics Lajos – Penavin Olga: Székelykevei betlehemes játékok (bukovinai hagyományok). A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei III. Újvidék.
  • Dégh Linda: Kakasdi népmesék I-II. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII-IX. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955-1960.
  • Domokos Mária – Németh István: Moldva és Bukovina népzenéje. Magyar Népzenei Antológia VII. Budapest, 2004.
  • Fábián Margit: Andrásfalvi fuvarosok. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Fél Edit: Adatok a bukovinai székelyek rokonsági intézményeiről. Néprajzi Közlemények 4. 1958. 3-17. oldal
  • Forrai Ibolya: Gazdálkodás a régi Hadikfalván. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Forrai Ibolya: Hadikfalva falukönyve. 1799-1874. Fontes Musei Ethnographiae 9. Budapest, 2006.
  • Forrai Ibolya: Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél. Budapest, 1987.
  • Gáspár Simon Antal: Az én szülőfalum, a bukovinai Istensegíts. Budapest, 1986.
  • Halász Péter: A bukovinai székelyek állattartásáról. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Halász Péter: A vöröshagyma termelése a bukovinai székelyeknél. Agrártörténeti Szemle 1973. 507-525. oldal
  • Höfler Lajosné: A bukovinai székelyek viselete. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Kis-Várady Gyula: A bukovinai székely falvak. Ethnographia XLIV. (1933.)
  • Kiss Lajos: A bukovinai székelyek tánczenéje. Tánctudományi Tanulmányok 1958. 67-88. oldal
  • Lőrincz Etel: Bukovinai festékesek. Néprajzi Látóhatár V/1-2. (1996.)
  • Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomnéprajzi vázlata. Kolozsvár, 1939.
  • Ősy-Oberding József: A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon. Agrártörténeti Szemle IX. (1967.)
  • Penavin Olga: A ház, a házberendezés, a főzés és étkezések Székelykevén. Újvidék,
    1972.
  • Penavin Olga: Székelykeve (Skorenovac) népének hitvilága. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei IV. 11-12. sz. 1972. 121-146. oldal
  • Sántha Alajos: A bukovinai magyarok. Kolozsvár, 1942.
  • Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Szekszárd, 1972.
  • Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék I-IV. Szekszárd, 1979-1986.
  • Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Szekszárd, 1989.
  • Sebestyén Ádám: Gazdálkodás a bukovinai Andrásfalván. Szekszárd, 1976.
  • Szádeczky Lajos: A székely határőrség szervezése 1762-64-ben. Budapest, 1908.
  • Szvoboda Béla: A „csángó láz”. (A bukovinai magyarok hazahelyezése 1883-ban). Budapest, 1940.
  • Ujváry Zoltán: Népdalok és balladák egy al-dunai székely közösségből. Közlemények a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetéből XXI. Debrecen, 1968.
  • Zsók Béla: „Elment a madárka.” Bukovinai székely népzenei emlékek Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron és Sztrigyszentgyörgyön. Bukarest, 1995.

1

Kósa László: Csík
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Csík, Csíkszék: az Olt felső medencéje, melyet a Keleti-Kárpátok és a Hargita vesznek közre. A magyarság a legkésőbben telepedett meg Erdélyben, ezen az akkoriban teljesen lakatlan tájon (13. sz.). ~ Erdély és a Székelyföld viszonylag békésen és egységesen fejlődött vidékei közé tartozik. 150-200 év óta túlnépesedett terület, ezért lakossága nagy számban vándorolt ki Moldvába. A Csíki-medence földrajzilag is jól elválaszthatóan két kisebb tájra, Alcsíkra és Felcsíkra tagolódik. Alcsík egyik völgye, a Lok falui némileg önálló községcsoportot alkotnak. ~ mai központja a több faluból kisvárossá növekedett Csíkszereda. Falvai, melyek Felcsíkban nagy kiterjedésű óriás faluk, az Olt közelében és abba ömlő patakok mentén helyezkednek el. ~ 1876-ig önálló székely közigazgatási egység volt, ekkor alakult vármegyévé. Hozzátartozott a földrajzilag különálló, de hasonló fejlődésű Gyergyó és Kászon, valamint a Moldvába folyó Tatros patak felső völgye (gyimesi csángók). ~ lakossága túlnyomóan római katolikus vallású magyar. Fő megélhetési forrásuk egészen a legutóbbi időkig a szűkös földművelési lehetőségek mellett a havasi állattartás, fafeldolgozás, és az erdélyi, valamint moldvai mezőgazdasági idénymunka volt. Jóllehet ~ jellegzetes kultúrájú és pompás népművészetéről híres, a kevésbé ismert magyar néprajzi tájak közé tartozik.

2

Kósa László: Csík [...]
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) Csík, Kászon, Udvarhelyszék, Marosszék. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...] Legtöbb mondanivalónk Csíkról van, mert a tárgyalt együttesben legbővebb a néprajzi irodalma, noha gazdagnak igazán ez sem mondható. Egy lényeges megszorítással, hogy Csík a Székelyföld legelzártabb és legarchaikusabb területe, mintaként kezeljük, más vidékeket, amennyiben lehetséges, hozzá hasonlítunk. A kései néprajzi és történeti néprajzi kutatás szerencsés módon itt, ezen a legrégiesebb tájegységen sikeresen pótolt az elődök hiányaiból. Tarisznyás Márton gyergyói és a Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő szerző-hármas kászoni vizsgálataira gondolok, amelyek sok részletükben más vidékek állapotára is következtetést engednek.
A valamikori Csíkszék, melyet a közigazgatás mellett a történeti tudat és a római katolikus vallás is keretben tartott, négy, több vízrendszerhez tartozó magashegyi medencében fekszik: Gyergyó, Felcsík, Alcsík és Kászon. Igaz, hogy a szűkebben vett Csík a Bodoki- és Baróti-hegység magas vonulatán áttörő Olt-völgyben délről viszonylag könnyen megközelíthető, de míg Háromszék földrajzilag több oldalról nyitott és a kárpáti szorosok közelsége sok évszázad óta közvetlenül bekapcsolja a nagyobb kereskedelmi útvonalakba, a Csíki-medence nagyságrendjében a legelzártabb tájegységek közé tartozik Erdélyben. Már Orbán Balázs megjegyezte, hogy „a polgárosodásban hátrább maradt”, holott tudjuk, hogy útirajzának írása idején a polgárosultság fogalma igen viszonylagos volt a Székelyföldön. A liberalizmusában katolicizmusellenes Orbán – bár nem kizárólagosan, de erősen – hajlott az egyház rovására írni a tapasztaltakat. Igaz, megelégedéssel állapította meg, hogy újabban „itt-ott népiskolák keletkeznek” és a nagy hírű csíksomlyói gimnázium működése nyomán „a butaság s vallási türelmetlenség eddigi erkölcsi sötétjében a felvilágosodás és értelmiségnek jótékony, üdvhozó világosságát látja szenderegni.”
A Csíki-medencének csak korszakunk vége felé van olyan központi települése, melyet városnak lehet nevezni. A több kisebb községből lazán összenőtt Csíkszereda – noha mezővárosi jogai a XVI. századig visszamenőek – a századfordulóig igen alacsony urbanizációs szintet és lélekszámot mondhatott magáénak. A modern közlekedési hálózatba, mint szó esett már róla, igen későn, 1896-ban kapcsolódott bele vasútvonallal. Az egykori Csíkszék egyetlen „igazi” városa, jóllehet városiassági foka nem volt magas, Gyergyószentmiklós, a Felcsíktól északra elterülő, vele majdnem minden tekintetben azonos képet mutató Gyergyói-medence központját képezte. Az a körülmény emelte ki a környező óriásfalvak sorából, hogy a Maros völgyén át az Erdélyi-medence belsejével, a Békás-szoroson keresztül Moldvával és végül Csíkon át a Barcaság felé közvetítő kereskedelmet bonyolíthatott le már a korszakunkat megelőző késő feudalizmus kori időszakban is. Élénkségét nem utolsósorban örmény eredetű lakosságának köszönhette. Az átmenő kereskedelem és a jelentékeny demográfiai tömeget képező környező települések igényeinek kiszolgálására a kisvárosban céhes ipar, majd számos kisipari ágazat, népes vásárokkal virágzott. Elsősorban az állati nyerstermékek és a fafeldolgozás foglalkoztatott sok embert. Gyergyószentmiklós a vasútépítést megelőzően a szekeresek és tutajosok központja, illetőleg egyik fontos állomáshelye is volt. Maga a település kicsiny városias magján kívül azonban mind külsejében (építkezés, tízesekbe település) és népszokásaiban épp oly falusias maradt, mint a környező községek.
Csík múlt század végi és századfordulói mezőgazdaságát közelebbről szemügyre véve, az elmondottak még részletesebben és konkrétabban tárulnak elénk. A szántókat – nem számítva a havasi, nyomáson kívüli táblákat – kizárólagosan két fordulóban ugart hagyva művelik. 1894-ben az összes szántónak 52,9 %-a maradt ugarnak, ami a korabeli országban a megyék sorában a legnagyobb arányú volt. (A magyarországi ugarátlag 16,8, a szűkebb erdélyi 31,4% volt.) A gazdák nemhogy a tagosításról, de még az arányosításról sem akartak hallani. A birtokviszonyok rendezetlenek voltak. Átlag 2,7 kh esett egy birtokosra. Fő termény a rozs, zab és burgonya. A kerti veteményeknek nincs piaca, Csíkszeredának nincs szüksége a környék termékeire. Fölismerve a gyümölcstermesztés jó adottságait, a hivatalos szervek és önszorgalmú ismeretterjesztők igyekeznek faültetési propagandát kifejteni, a parasztok azonban idegenkednek tőle, és inkább kevés gabonájukért udvarhelyszéki szekeresektől cseréltek gyümölcsöt. Takarmányt a jelzett évben összesen csupán 221 holdon vetettek. Általános az önellátó gazdálkodás, ami egyben ezermester házimunka végzését is jelenti. A különböző házimunkák és hozzájuk kapcsolódó háziiparok valóban korszakunk végéig eleven éltek Csíkban, akár az erdőhöz és a havasi területekhez kötődő archaikus mesterkedések, gyűjtögetés, orvvadászat, famunka, pásztorkodás, melyeket a néprajzi leírás évtizedek múltán is viszonylag könnyen dokumentált.
Az Alcsík és Felső-Háromszék között elhelyezkedő, Gyergyónál jóval kisebb Kászoni-medence, jóllehet földrajzilag könnyebben megközelíthető Háromszék felől, mégis közigazgatásilag Csíkhoz tartozott és néprajzát tekintve is inkább oda kapcsolható. A zárt, magas fekvésű völgy négy községében rezervátumszerűen maradt meg az archaikus székelyföldi kultúra az 1950-es évekig, pl. viseletben, faépítkezésben, településszerkezetben, havasi gazdálkodásban. Az említett szerzői hármas kászoni vizsgálatai a tudományos kutatás oldaláról állítja elénk a szépirodalomban és a publicisztikában oly kedvelt ezermester székely alakját. A kászoni ember az ökológiai lehetőségeket maximálisan kihasználva korszakunk végéig – néhány alapvető közszükségleti-kereskedelmi cikk kivételével – valóban önellátó gazdaságban maga állította elő környezetének, életmódjának tárgyait. Ebben a világban – különösen a lakberendezést és az öltözködést tekintve – pontosan megragadható volt az újabb divatok behatolása, változó hatása.
A lakóház beosztásának differenciálódása a tehetősebb családoknál szinte törvényszerűen következett be. Megjelent itt is a parádés ház (XIX. század második fele). A bútorok változása összefüggött ezzel a tendenciával. Így találhatták egymás mellett a saját készítésű ácsolt vagy faragott festetlen keményfa-bútorokat, a XIX. században előbb a közeli Kézdivásárhelyről beszerzett, majd helyben készített festett-virágozott, végül közvetlenül az első világháború előtt az egyszínűre lefestett „flóderes” és az esztergált, cifrázott, városi asztalmester által készített ún. „gazda-bútor”-t. Egy-egy újabb stílusdivat újabb bútorfélék megjelenését hozta magával. Ezért rögzíthették a kutatók a gótikus formát őrző kamarás asztal és a különféle kasztenyek, sőt a magyar területen paraszti használatban nagyon ritka, ember nagyságú óratartók egyidejű meglétét.
Az öltözködés korszakunkbeli változásai ugyancsak szemléletes tanúi a hagyományok lassú bomlásának. Szembetűnő, hogy a közeli Háromszék községeiben három-öt évtizeddel előbb hagyták el a népviseletet, a kászoniak viszont sokáig ragaszkodtak hozzá. A változás szakaszai párhuzamosak a századelő kortársi megfigyeléseivel. A férfiak viselete bizonyult inkább hagyományőrzőnek, nemcsak itt, hanem Csík más vidékein és Udvarhelyszékben is. Míg a század első éveiben a női öltözetekben már teret hódítottak a gyári kelmék, kezdték megváltoztatni a hagyományos fejviseletet (főkötő helyett fejkendő), főleg a téli, melegebb holmik száma nőtt, a vásznat pamutfonállal szőtték stb., a férfiak öltözete még szinte teljesen házi- és kézműipari anyagokból készült. T. Nagy Imre egyenesen arról panaszkodott, hogy – szerinte – a divatozás a székelyek nehéz gazdasági állapotának egyik oka. Malonyay az idegen divatot propagáló cselédlányokat kárhoztatta: „Aki Oláhországból jött haza, annak ki van sütve a haja, nagy tollús, virágos kalapban, drágább szövet, vagy selyem úri ruhában, ékszerrel, keztyűsen jő a templomba. Ezek terjesztik az ’ízlést’ és ezek miatt veszett ki nagy részben a régi szép leányviselet.” A központi helységekben a férfiak viselete is hamarabb elszakadt a hagyományoktól. A mezővárosi kultúrára visszatekintő nagyközségben, Székelykeresztúron pedig 1904-ben már csak idősebb asszonyokon lehetett „valódi székely szőttesből készült öltözetet látni.” Mellékesen jegyezzük meg, hogy ugyanitt a jó szemű közgazda három különböző vagyoni állapotú székely parasztember „egy évi gazdasági életét” is fölmérte és a szegény sorsúaknál „városon” igazán ritka archaizmusról, télen napi kétszeri érkezésről tudósított.
Az öltözködés hagyományőrző volta nyilvánvalóan összefüggött a háziipari anyagelőállítással: Csíkban, Kászonban és a Hargita teljes környezetében a gyapjúmunka az első világháború előtt még eleven volt. Kászonban készítettek legtovább festékest. Kevésbé van összefüggő áttekintésünk a szóban forgó terület lakástextil szőtteseiről és hímzéseiről. A szórványosan megjelent csíki, udvarhelyszéki és marosszéki anyagközlések egyaránt régies stílusú, szabadrajzú és mértanias motívumkincset tartalmaznak.

3

Irodalom

  • Balázs Lajos: A csíkszentdomokosi lakodalmi perec. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1976.
  • Balázs Lajos: Egyén és közösség viszonya a lakodalomban Csíkszentdomokoson. In: Lakodalom. Folklór és Etnográfia IX. (szerk.: Novák László – Ujváry Zoltán) Debrecen, 1983.
  • Balázs Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest, 1994.
  • Balázs Lajos: „Menj ki, én lelkem, a testből!”. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, 1995.
  • Balázs Lajos: Párválasztás Csíkszentdomokoson. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1981.
  • Balázs Lajos: „Szeretet fogott el a gyermek iránt.” A születés szokásvilága. Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, 1999.
  • Barabási László: Balánbánya története. Csíkszereda, 1996.
  • Bartalis Ágost: Segítsünk a székelyeken! Csíkménaság székelyei. Budapest, 1901.
  • Bárth János: Úz-völgyi magyarok. Településnéprajzi és népesedéstörténeti tanulmány. Kecskemét, 2004.
  • Benkő Károly: Csík, Gyergyó és Kászon múltja, jelen általános és részletes osztályokban. Kolozsvár, 1853.
  • Csiszér Imre: Csíkszentkirályi keresztszemesek. Csíkszereda, 1974.
  • Dincsér Oszkár: Két csíki hangszer, mozsika és gardon. Budapest, 1943.
  • Duka János: Csíkszentlélek tízeseiről. Népismereti Dolgozatok 1978.
  • Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-Székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Budapest, 1938.
  • Faragó József: Betlehemezés Csíkcsobotfalván 1946-ban. Ethnnographia LX. (1949.)
  • Földes László: A Ditróból Dunajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig. Néprajzi Közlemények 1956. 170-210. oldal
  • Gönyey Sándor: A csíki szekér. Néprajzi Értesítő XLIII. 1942. 273-274. oldal
  • Hajdú Farkas Zoltán: Csíki kaláka. Csíkszereda, 1993.
  • János Pál: Csíki írott szuszékok. Csíkszereda, 1961.
  • János Pál: Csíki szőttes és rokolya-szoknya. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970.
  • Kardalus János: Csíkszentdomokosi faragott faedények. Népismereti Dolgozatok 1983. Bukarest, 1983. 67-81. oldal
  • Kerékgyártó Adrienne, U.: A csíkiek Negyedfélmegye Havasáról. Néprajzi Értesítő LXXIV. (1992.) 5-47. oldal
  • Kerékgyártó Adrienne, U. (szerk.): Csíkmenaság népművészete. Series Historica Ethnographiae 10. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1999.
  • Kós Károly (ifj. dr.): Csíki fazekasfalvak és fazekasságuk. In: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976.
  • Kristó Tibor: Csíki néprajzi gyűjtés. Csíkszereda, 1995.
  • Miklóssy V. Vilmos: Csíki népi sebtapaszok. Népismereti Dolgozatok III. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
  • Miklóssy V. Vilmos: Festőnövények a csíki háziiparban. Népismereti Dolgozatok 1978. Bukarest, 1978. 91-100. oldal
  • Molnár István: Népi vadfogási módok a Görgényi-hegység déli övezetében. Acta Hargitensia I. Csíkszereda, 1980. 197-216. oldal
  • Molnár István: Népies vadfogás a Borszéki-medencében. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1974-1975. 205-234. oldal
  • Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson. Néprajzi Értesítő. XXIX. (1937.)
  • Palotay Gertrúd: A „harisnya” szabása Csík megyében. Néprajzi Értesítő XXIX. 1937. 338-339. oldal
  • Papp Asztrik: A csíksomlyói pünkösdi búcsú. Szeged, 1995.
  • Péterbencze Anikó: Táncok és táncos szokások Csíkszentdomokoson. Déryné Művelődési Központ, Jászberény, 1989.
  • Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Budapest, 2001.
  • Salló István – Kardalus János: Kapuk és kerítések Hargita megyében. Csíkszereda, 1977.
  • Secosan, Elena – Kósa-Szántó Vilma – Kardalus János: Hargita megyei népviselet. Csíkszereda, 1979.
  • Szalay Zoltán: Felcsíki hangszeres tánczene. Alutus. Csíkszereda, 1996.
  • Szebeni Géza: A csíki juhászat. Ethnographia LXXIII. (1962.)
  • Székely László: Csíki áhitat. A csíki székelyek vallási néprajza. Budapest,1997.
  • T. Nagy Imre: Csík megye közgazdasági leírása. Budapest, 1902.
  • Tivai Nagy Imre: Emlékezés régi csíkiakról. Csíkszereda, 1996.
  • Újváriné Kerékgyártó Adrienne: Csíkmenaság népművészete. Budapest, 1999.
  • Vámszer Géza: Adatok a csíki farsangi szokásokhoz. Ethnographi LXX. (1959.)
  • Vámszer Géza: Csíkszereda város, vásároshely településének történeti kialakulása. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1971.
  • Vámszer Géza: Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó és Kászon) településtörténetéhez. Csíkszereda, 2000.
  • Venczel József: Csíkszék természeti, történelmi és társadalmi leírása. In: Az önismeret útjain. Tanulmányok az erdélyi társadalomkutatás köréből. Bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Imreh István. Bukarest, 1980. 27-52. oldal
  • Viski Károly: Székely hímzések. Csíkmegyeiek. Budapest, 1924.
  • Vitos Mózes (szer.): Csíkmegyei füzetek. Adatok Csíkmegye leírásához és történetéhez. Csíkszereda, 1894.
Kósa László: Gyergyó
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Gyegyó: a Maros Keleti-Kárpátok és a Görgényi-havasok által közrefogott felső medencéje. Központi helye Gyergyószentmiklós. Erdélynek a magyarság által legkésőbben megtelepült területei közé tartozik (12-13. sz.). Gyergyószék néven a Székelyföld széki beosztásában Csíkszékhez tartozott. Lakói székelyek. Kisebb román lakossága 18. sz. -i földesúri telepítés. Népességileg ~ -hoz kapcsolódnak a Gyergyói havasok közeli szűk medencéi (Borszék, Bélbor, Tölgyes), melyeknek erdei munkával és állattartással foglalkozó magyar és román lakossága van.

Irodalom
  • Bakó Terézia – Bakó László: Keresztszemesek (Gyergyókilyénfalvi gyűjtés). Bucureşti, 1983.
  • Garda Dezső: Gyergyó a történelmi idő vonzásában. Székelyudvarhely, 1992.
  • Gergely Katalin: „Sátorát letettem a romló testemnek…” Halottas és temetkezési szokások Gyergyószentmiklóson. Csíkszereda, 2000.
  • Kovács Ferenc: Erdei famegmunkáló eszközök Gyergyócsomafalván. Erdélyi Múzeum XXXIX. 1934. 137-142. oldal
  • Magyari András: Gyergyóalfalu a történelem sodrában. Csíkszereda, 1997.
  • Rab János: Népi növényismeret a Gyergyói-medencében. Csíkszereda, 2001.
  • Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza. Tíz tanulmány. Bukarest, 1982.

1

Kósa László: Háromszék
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Háromszék: az egykori székely székek egyike, önálló tájegység. A Székelyföld déli, délkeleti sarkában fekszik, az Olt és a belé ömlő Feketeügy síkságán. Északi katolikus részét tréfásan Szentföld, a Feketeügy alsó folyása és az Olt által bezárt vidéket Szépmezőnek nevezik. Vásáros és igazgatási központjai Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. A székelyek a 13. sz. első felében szállták meg a mai ~ -et. Előttük valószínűleg kisebb bolgárszláv csoportok és az újabb régészeti feltárások tanúsága szerint nem székely magyarok laktak a vidéken. A ~-i székelyek a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd vidékéről költöztek mai lakhelyükre, az Orbai-, Sepsi- és Kézdi-székbe. A három szék a 16. sz. –ban egyesült mai neve alatt. Csatlakozott hozzájuk a 14. sz. végétől Sepsiszéktől különálló Erdővidék egy részét alkotó Miklósvárfiszék is. ~ 1876-ban alakult azonos néven vármegyévé. Ekkor magába olvasztotta a korábban Felső-Fehér megyéhez tartozó területek testében fekvő községeit is. Ezek egy része a középkorban a Bálványosvári-uradalomhoz tartozott. A ~ a Székelyföld legfejlettebb mezőgazdasági területe. Népessége a 19-20. sz.-ban a leginkább polgárosult székelység, néprajzi vizsgálatával azonban még adós a szaktudomány.

Kósa László: Barcaság és Háromszék
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Erdély és Moldva. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Háromszékre térve vissza kell utalnunk feltevésünkre, hogy a Feketeügy síksága – alább ezzel a szűkebb értelemben vett Háromszékkel foglalkozunk – és a Barcaság népi kultúrája szoros kapcsolatban állt. Ide vonatkozó kellő vizsgálatok és anyagismeret híján azonban egyelőre csupán arra mutathatunk rá, hogy Háromszékben is, akár a Barcaságon, korszakunkban nagyobb lépésekkel indultak el a polgárosulás irányába, mint a Székelyföld más tájain.
[...]
Martin György szerint „a székely táncdialektus legpolgárosultabb területe Háromszék”. Ugyanakkor szokásvilága, sőt szöveges népköltészete a közelmúltig meglepően eleven maradt. Igaz, nagyobb táji összehasonlításra nincs módunk, mert a Székelyföld más vidékein sehol sem folyt olyan intenzív népköltészeti gyűjtés, mint itt. A katonák és jobbágyok leszármazottai sokáig ragaszkodtak a házasodási, a templomi, a társadalmi elkülönüléshez. Háromszékben nem következett be a paraszti kultúra olyanféle „kiszíneződése”, mint Magyarországon sok helyen, de még annyira sem, mint Kalotaszegen. Magyarázatot erre inkább tudunk adni, mint Magyarországon, hiszen Erdélyben ez a jelenség általános tendencia volt. Nem véletlen, hogy Malonyay Dezső és társai Háromszékből elenyészően kevés illusztrációt közöltek. A háromszékiek az összes székelyek közt elsőnek hagyták el – a századfordulótól kezdődően – hagyományos öltözetüket. Az alsó-háromszékiek ezzel kissé megelőzték a szomszédos barcasági magyarokat és szászokat. Néhány évtizeddel korábban hasonló folyamat játszódott le a bútorfestés történetében is (XVIII-XIX. századi évszámos darabja kb. 200 ismeretes). Az 1880-as években a brassói festőasztalosság után megszűnt a nagy múltú, szűkebb háromszéki bútorfestés (Kézdivásárhely, Bereck), holott a szomszédos székely székekben szórványosan egészen a közelmúltig élt. A háromszéki festett bútorokat azonban eddig tudományosan nem vizsgálták, ezért nem tudjuk a műhelyeket elkülöníteni. Jóllehet a házi szövés-fonással nem hagytak föl, feltűnően hiányoznak Háromszékből a hímzés-publikációk is szemben a szomszédos székek gazdag anyagával. A történeti táj-határon túl fekvő Árapatak keresztszemes kézimunkáit csak fenntartással számíthatjuk ide. Az 1870-es években még 19 helységben mintegy száz fazekas dolgozott. (Kézdivásárhely, Páva, Bodok voltak a nagyobb központok), de korszakunk végére már tíz alá süllyedt a számuk.
Ezek után első pillanatra mégis meglepő, hogy a háziipari tevékenység épp olyan élénken virágzott, mint más gyengébb mezőgazdasági adottságú vidéken. 1867-et követően Háromszék is éppúgy elmaradt a modern iparosításban, mint a többi székely vidék. […] A letelepülő csekély ipar Sepsiszentgyörgyre került, a város megyeszékhely, sőt vasúti szárnyvonal kiinduló pontja lett (1897), noha a lakosságnövekedés okozta változásokkal 1910-ben az ipari népesség itt a lakosság 33,6%-a, míg a lélekszámban is lemaradt Kézdivásárhelyen még mindig a 48% volt.
A vázlatos történeti és néprajzi kép után végezetül még egy jelenséget kell említeni, melynek kapcsolatát a népi kultúrával nem látjuk közvetlenül, de a vidékre jellemző. A korszakunkban nagyobb részben református Háromszékből igen nagy számú értelmiség származott el (elsősorban lelkész és tanító). Ennek legfőbb magyarázata, hogy Erdély egyik leglátogatottabb iskolája, a nagyenyedi kollégium, az önálló fejedelemség letűnte után, hagyományosan 70-80%-ban Háromszék református vidékeiről verbuválta diákjait.

2

Irodalom

  • Albert Ernő – Faragó József: Háromszéki népballadák. Bukarest, 1973.
  • Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye néprajzához. Sepsiszentgyörgy, 1942.
  • Benkő Levente: Szárazajta. Sepsiszentgyörgy, 1995.
  • Bogáts Dénes: Történeti adatok a háromszéki székely népszokásokhoz. Ethnographia LVII. (1946.)
  • Bokor Zsuzsa (szerk.): Tamás István kézdiszentléleki kéziratos gyűjteménye. Kolozsvár, 2002.
  • Cs. Sebestyén Károly: A háromszéki Szentföld székely háza. Néprajzi Értesítő VI. (1905.)
  • Dimény Attila – Szabó Árpád Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. Kolozsvár, 2003.
  • Dobay János: Háromszék vármegye. Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére (szerk.: Potsa József) Sepsiszentgyörgy, 1899. 101-118. oldal
  • Domokos Pál Péter: A timsós fehérbőrkészítés Kézdivásáhelyen. Néprajzi Értesítő XXVII. (1935.)
  • Egyed Ákos: Háromszék 1848-1849. Bukarest, 1975.
  • Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Néprajzi monográfia. Bukarest, 1980.
  • Gödri Ferenc: Sepsi-Szent-György város története. Háromszék vármegye. Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére. (szerk.: Potsa József.) Sepsiszentgyörgy, 1899. 73-100. oldal
  • Haszman Pál: Adatok a csernátoni népi pálinkafőzéshez. Aluta 1976.
  • Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet. Marosvásárhely, 1957.
  • Konsza Samu: A szegény ember kincse. Háromszéki magyar népmesék. Bukarest, 1969.
  • Lőrincz Etelka: Fonalfestés és rojtkötés Árapatakon. Népismereti Dolgozatok 1980.
  • Molnár István: Adatok a Hargita nyugati lejtőjének gyűjtögető gazdálkodásához. Miscellanea Ethnographica I. Kolozsvár, 1947. 49-57. oldal

  • Molnár István: Faforgácskalap kötése a Kovászna megyei Kőrösön. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970. 332-366. oldal
  • Molnár István: A kő feldolgozása Kézdipolyánban. Kovászna megye. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1971. 347-377. oldal

  • Molnár István: Szita és rostakéreg készítése Kőrösön. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1969. 291-308. oldal
  • Páll-Gecse Éva: A kézdiszárazpataki fonó emléke. Népismereti Dolgozatok 1983.
  • Péntek János – Szabó T. Attila: Egy háromszéki falu népi növényismerete. Ethnographia LXXXVII. (1976.)
  • Pozsony Ferenc: Álomvíz martján. Fekete-ügy vidéki magyar népballadák. Bukarest, 1984.
  • Pozsony Ferenc: Zabola. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Budapest, 2002.
  • Seres András: Erdők, vizek csodás lényei Háromszéken és a környező vidéken. Népismereti Dolgozatok 1981.
  • Seres András: Kovászna megye régi fazekasközpontjai. Aluta 1974-1975.
  • Szőcsné Gazda Enikő: Erkölcs és közösség. Orbai széki erkölcsirányítás a XVII-XIX. században. Csíkszereda, 2001.
  • T. Székely László: A háromszéki Szentföld. Vigilia. 1982. 892-898. oldal
  • Tuzson Sándor: Olajütés Felső-Háromszéken. Miscellanea Ethnographica I. (1947.)
  • Vámszer Géza: Kézdivásárhely város különleges települési formája. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970. 387-405. oldal

Megosztás