A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Mohay Tamás: Békés, Csanád, Csongrád telepesei
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 667-671. oldal)
A Hármas-Körös, a Csongrád alatti Tisza és a Maros folyók közét a földrajzban Körösköznek is nevezik. A néprajzi tájmegnevezést nehezíti, hogy a Dél-Tiszántúlnak ez a része tájilag meglehetősen egyhangú, néprajzilag viszont annyira mozaikszerű, hogy népcsoportok kialakulásának máshol szokásos bemutatására itt nincs mód. A terület délkeleti részének újabb keletű megnevezése a Viharsarok, amely Féja Géza 1937-ben megjelent könyvének címéből származik, és arra utal, hogy ezen a vidéken, a 19. század második felében, jelentős társadalmi feszültségek és ennek nyomán agrárszocialista és más baloldali mozgalmak alakultak ki. Területét kettészeli a magyar-román és magyar-jugoszláv (ma: magyar-szerb) államhatár (ahogy a Bánságban határ húzódik Románia és Szerbia között is). 1920 óta a határok két oldalán fekvő területek más-más fejlődési utat jártak be, más-más életlehetőségeket biztosítottak lakóiknak, s ezek sok helyen mintegy „felülírták” a korábbi, amúgy is kevert hagyományok érvényesülését.
A Dél-Tiszántúl területén régóta több megye osztozott: Békés, Csanád, Csongrád, Arad, Zaránd. A honfoglalástól fogva magyarok lakta, aprófalvakkal sűrűn benépesített síkságra akkor következtek nehéz idők, amikor a 16. század második felében Temesvár, Lippa, Gyula és Borosjenő török kézre került. Ekkor pusztult el a vidék virágzó mezővárosi kultúrája. A lakosság nagyobb része északabbra, a védett Szegedre és Hódmezővásárhelyre vagy még távolabbi településekre menekült. Ennélfogva generációkon keresztül fontos kultúraközvetítő tényezők hiányoztak, mint a szabadalmas területek, a nemesség vagy a régebbi eredetű városi lakosság. A vidék újraéledését a 18. századi újranépesedés hozta meg, amelyben szinte az egész magyar nyelvterület részt vett. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy terület nagy részét magánföldesúri birtokként azok a családok kapták meg, amelyek a török háborúk idején, majd a Rákóczi-szabadságharcban udvarhűségükkel és a hadikiadásokhoz nyújtott támogatásukkal azt „kiérdemelték”: A Haruckern és a Károlyi családok több tízezer holdra tettek szert. A sokfelől érkező telepesek – akár magukkal hozták korábbi lakóhelyük hagyományainak ismeretét, akár maguk is viszonylag kevésbé hagyományos vidékről jöttek – az új lakóhelyen az új természeti és életfeltételek hatása alatt és egymásra is hatással lévén, újfajta népi kulturális szerkezeteket alakítottak ki. Ebben már kisebb szerepet játszott a jobbágyi kötöttségeknek, a feudális megszokásoknak korábbi rendszere, és nagyobb szerepet kapott az eltérő nyelvi, vallási, nemzetiségi környezet sokszínűségéhez való alkalmazkodás. A magánföldesúri réteg sok helyen igyekezett a legmodernebb agrotechnikát bevezetni, ez is ösztönözte a viszonylag gyors iramú fejlődés kibontakozását.
A Dél-Tiszántúlon különösen nagy számban keletkeztek nemzetiségi, elsősorban románok és szlovákok, kisebb részben németek és szerbek lakta települések. A nemzetiségek a Körös menti tanyás településeken eltérő negyedekbe szerveződtek, így alakultak ki Gyoma, Mezőberény, Gyula városrészei (Németváros, Románváros, Magyarváros), s bennük egyéni arculatúvá szerveződött az öltözködés, építkezés, ízlésvilág. Ezt az etnikai alapú települési szegregációt csak a 20. században kezdte felváltani a társadalmi rétegek szerinti tagolódás, de a templomok helyzete és környezet hűen őrzi a korábbi struktúrát. A nemzetiségek beolvadása, asszimilációja csaknem folyamatos volt a 20. század közepéig. A szlovákok számát a második világháborút követő magyar-csehszlovák lakosságcsere jelentősen lecsökkentette (önként jelentkezhettek áttelepülésre, és sokan a remélt birtokra, házra számítva hallgattak a propaganda szavára). Helyükbe a Vág mentéről, Mátyusföldről érkeztek parasztgazdák, akik polgárosuló magyar falvakban szokták meg a gazdálkodást, és a saját specializációikat is meghonosították a környéken, pl. a káposztatermesztést Nagybánhegyes, Tótkomlós környékén.
A hódoltságok követő újonnan kiformálódott településszerkezet a középkorival szemben merőben másképp alakult. A déli részen és annak szomszédságában, a Maros mentén viszonylag kis határú, népes telepes falvak keletkeztek: Világos, Pankota, Simánd, Szentanna, Magyarpécska, Battonya, Kisiratos, Székudvar, Nagylak. Az északi részen erőteljesebb mezővárosi fejlődés indult meg, különösen a földesúri függéstől való megváltást követően: Békéscsaba, Békés, Orosháza, Szarvas, Csongrád. Főleg a szegedi kirajzás adta meg Dombegyház, Földeák, Kígyós, Simonyifalva népességének alapjait. Orosházára a Dunántúlról érkeztek főleg evangélikus telepesek vallásszabadságuk megőrzése érdekében, akiknek kultúrájában még az 1960-as években is fel lehetett lelni dunántúlias vonásokat.
Néhány városban polgári fejlődés, gyönge urbanizáció is megfigyelhető annak ellenére, hogy ott is jelentős paraszti tömegek voltak, mint Gyulán, Szentesen, Makón, Aradon. A megélhetés alapjait a 20. század közepéig az extenzív gabona- és kukoricatermesztés, valamint az állattartás adta meg. A paraszti kultúrát az északabbi részen a tanyásodás és a földmunkából élő nagy tömegű agrármunkásság jellemezte. Amikor a dohánytermesztés 1850 után állami monopólium lett, sokan elvesztették megélhetésüket. A volt úrbéresek kihasználták a kedvező birtokmegosztást, ekkor indult meg a tanyásodás. Tagosítás, legelőfeltörések, parcellázások tarkították a birtokszerkezetet, és a kiegyezést követő évtizedekben nagyfokú volt a birtokmozgás, sok nagybirtok fokozatosan felszámolódott. Gyula környékén viszont (Kétegyháza, Doboz, Újkígyós, Gyulavári) megmaradt a nagybirtok aránya és jelentősége.
A 19. században a föld és a megélhetés nélküli paraszti tömegek egyik megélhetési forrása a kubikosság lett, amelyre a vízrendező munkák és az azzal szinte párhuzamosan zajló vasútépítkezések teremtették meg a szükségletet. Két generáció alatt ez a foglalkozás szakmunkává és családi tradícióvá is vált. Amikor ezeket a nagyarányú, főleg állami megrendelésre végzett munkákat a 19. század végére befejezték, kubikosok nagy tömege munka és megélhetési lehetőség nélkül maradt. Sokan közülük a tengerentúli kivándorlást választották, mások agrárproletár szintre süllyedtek, kevesebben a városokban próbálkoztak megkapaszkodni.
A 19. század második felében terjedtek a belterjes, munkaigényes növénykultúrák is, a dohány, a hagyma, a paprika, a primőr zöldség termesztése Szarvason, Szentesen, Békésen, Gyulán. Kistáji specializáció volt a burgonya Apátfalván, Magyarcsanádon, a földimogyoró Meggyesházán, Orosházán. Az állattartás némelyik ágazatában is innovációkra került sor, mint amilyen a tanyai baromfitenyésztés, a galambászat. A mangalicatartás központja a főhercegi uradalom, Kisjenő volt, innen terjedt el sokfelé.
Makót, a Maros mentén fekvő mezővárost főképpen hagymatermesztése tette ismertté. A település társadalmát szociológiai pontossággal és szociográfiai érzékenységgel a fiatal Erdei Ferenc két írásában is feldolgozta. A Makói parasztság társadalomrajza és Makó város társadalomraja egyaránt arról tanúskodik, hogy a szerző belülről ismerte a kisparaszti hagyma-kertész életformát, de ugyanakkor kívülről, európai értelmiségi módon is rálátott. Meglátása szerint a makói társadalomban igen erős a nemzedéki tagolódás, az egymásra következő generációk élettapasztalata, tudása, kapcsolatrendszere (a történelmi események következtében is) erősen eltér egymástól (ebben a szerző Szekfű Gyula a korszakban igen nagy hatású Három nemzedék című könyvét vehette alapul). A másik fontos megállapítása szerint Makóra is érvényes, amit Erdei a teljes hazai parasztságra vonatkozóan megállapított: hogy a paraszti életrend válságban van, nem folytatható, és egyre erősebbek azok a törekvések, amelyek belőle kifelé irányulnak. Makón a paraszti árutermelés sikere nemcsak a munkabíró, újításokra fogékony paraszti réteg belső energiáin múlott, hanem azon is, hogy a városban számottevő zsidó kereskedőréteg működött, amely a 19. század folyamán, az emancipációt megelőzően és azt követően kialakíthatta saját intézményrendszerét, és a 20. század közepéig megmaradt az ortodox tradícióban. Ennek voltaképp paradox kifejeződése a „mint Makó Jeruzsálemtől” szóláshasonlat, mely szó szerinti értelemben a térbeli távolságra utal ugyan, ám implicite éppen ellenkezőleg, a kulturális közelséget fejezi ki.
A társadalmi és vagyoni polarizáció a Tiszántúl déli részén, a Körös-Maros közén alakította a leginkább a helyi közösségeket: színesen és mélyen differenciálódott a társadalom is, a kultúra is. Olvasókörök alakultak, sok helyen terjedtek a szekták, kisegyházak. […]
A Dél-Tiszántúlon a népművészetnek az a virágba borulása, ami más területeken megfigyelhető, nem történt meg. A 19. század végén már a polgári minták az uralkodóak, nemigen maradtak archaikus életmódszigetek. A népviselet 1848 után szorult vissza, helyét gyári kelmék és a kisipar vette át. Ismert viszont az orosházi hímzés (kendervászon párnavégen szálszámolásos gyapjúhímzés). A folklórban ez a terület az új stílusú népdal igazi hazája.[...]

2

Irodalom

  • Balassa Iván: Adatok a Békés és Csongrád megyei részesmunka és ledolgozás kérdéséhez. Ethnographia 1955. 187-224.
  • Barabás Jenő: Békés megye néprajza a 18. században. A gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 58-59. Gyula, 1964.
  • Bartók Béla (ifj.): Bartók Béla Békés megyei kapcsolatai. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 24. Gyula, 1961. 5-9. oldal
  • Dankó Imre (szerk.): Békés város néprajza. Békés Város tanácsa, Békés, 1983.
  • Erdei Ferenc: Makó társadalomrajza. Makó, 1982.
  • Erdei Ferenc: A makói parasztság társadalomrajza. Csanád Vármegye Közönsége, Makó, 1934.
  • Féja Géza: Viharsarok. Athenaeum, Budapest, é.n.
  • Grín Igor és Krupa András (szerk.): Békéscsaba néprajza. Békéscsaba, 1993.
  • Juhász Antal: Orosházi subásszűcsök. Békési Élet 1969. 269-275. oldal
  • Kirner A. Bertalan: A békési vásár. Gyula, 1964.
  • Komáromy Miklós: Gyula várossáról és a hajdani Gyula várról. Nagyvárad, 1834.
  • Kornis Géza (főszerk.): Békéscsaba. Történelmi és kulturális monográfia. Békéscsaba, 1930.
  • Kósa László: Néprajzi kutatások Békés megyében. Békési Élet 1974. 476-499. oldal
  • Linder László: Doboz és környékének pásztorművészete. Békéscsaba, 1940.
  • Miklya Jenő: Csanádapáca: Adatok a község történetéhez, földrajzához, néprajzához. Csanádapáca, 1962.
  • Nagy Gyula (szerk.): Orosháza története és néprajza I-II. Orosházi Város Tanácsa VB, Orosháza, 1965.
  • Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon. Békéscsaba, 1985.
  • Pelle Ferenc (összeállító): A 150 éves Kevermes község története. Kevermes, 1965.
  • Reizner János: Makó város története. Makó, 1892.
  • Scherer Ferenc: Gyula város története I-II. Gyula, 1938.
  • Szabó Ferenc (szerk.): Mezőberény története I-II. Községi Tanács, Mezőberény, 1973.
  • Szabó Ferenc (szerk.): Vésztő története. Vésztő, 1973.
  • Szilágyi Miklós: Mezővárosi közösség és néphagyomány. In: Szabó Ferenc (szerk.): Mezőberény története II. Mezőberény, 1973. 179-225. oldal
  • Tábori György: Békéscsaba népi építkezése. Békési Élet 1967. 12-21. oldal
  • Veres József: Orosháza. Történeti és statisztikai adatok alapján. Orosháza, 1886.

 

Megosztás