A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

1

Mohay Tamás: Békés, Csanád, Csongrád telepesei
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 667-671. oldal)
A Hármas-Körös, a Csongrád alatti Tisza és a Maros folyók közét a földrajzban Körösköznek is nevezik. A néprajzi tájmegnevezést nehezíti, hogy a Dél-Tiszántúlnak ez a része tájilag meglehetősen egyhangú, néprajzilag viszont annyira mozaikszerű, hogy népcsoportok kialakulásának máshol szokásos bemutatására itt nincs mód. A terület délkeleti részének újabb keletű megnevezése a Viharsarok, amely Féja Géza 1937-ben megjelent könyvének címéből származik, és arra utal, hogy ezen a vidéken, a 19. század második felében, jelentős társadalmi feszültségek és ennek nyomán agrárszocialista és más baloldali mozgalmak alakultak ki. Területét kettészeli a magyar-román és magyar-jugoszláv (ma: magyar-szerb) államhatár (ahogy a Bánságban határ húzódik Románia és Szerbia között is). 1920 óta a határok két oldalán fekvő területek más-más fejlődési utat jártak be, más-más életlehetőségeket biztosítottak lakóiknak, s ezek sok helyen mintegy „felülírták” a korábbi, amúgy is kevert hagyományok érvényesülését.
A Dél-Tiszántúl területén régóta több megye osztozott: Békés, Csanád, Csongrád, Arad, Zaránd. A honfoglalástól fogva magyarok lakta, aprófalvakkal sűrűn benépesített síkságra akkor következtek nehéz idők, amikor a 16. század második felében Temesvár, Lippa, Gyula és Borosjenő török kézre került. Ekkor pusztult el a vidék virágzó mezővárosi kultúrája. A lakosság nagyobb része északabbra, a védett Szegedre és Hódmezővásárhelyre vagy még távolabbi településekre menekült. Ennélfogva generációkon keresztül fontos kultúraközvetítő tényezők hiányoztak, mint a szabadalmas területek, a nemesség vagy a régebbi eredetű városi lakosság. A vidék újraéledését a 18. századi újranépesedés hozta meg, amelyben szinte az egész magyar nyelvterület részt vett. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy terület nagy részét magánföldesúri birtokként azok a családok kapták meg, amelyek a török háborúk idején, majd a Rákóczi-szabadságharcban udvarhűségükkel és a hadikiadásokhoz nyújtott támogatásukkal azt „kiérdemelték”: A Haruckern és a Károlyi családok több tízezer holdra tettek szert. A sokfelől érkező telepesek – akár magukkal hozták korábbi lakóhelyük hagyományainak ismeretét, akár maguk is viszonylag kevésbé hagyományos vidékről jöttek – az új lakóhelyen az új természeti és életfeltételek hatása alatt és egymásra is hatással lévén, újfajta népi kulturális szerkezeteket alakítottak ki. Ebben már kisebb szerepet játszott a jobbágyi kötöttségeknek, a feudális megszokásoknak korábbi rendszere, és nagyobb szerepet kapott az eltérő nyelvi, vallási, nemzetiségi környezet sokszínűségéhez való alkalmazkodás. A magánföldesúri réteg sok helyen igyekezett a legmodernebb agrotechnikát bevezetni, ez is ösztönözte a viszonylag gyors iramú fejlődés kibontakozását.
A Dél-Tiszántúlon különösen nagy számban keletkeztek nemzetiségi, elsősorban románok és szlovákok, kisebb részben németek és szerbek lakta települések. A nemzetiségek a Körös menti tanyás településeken eltérő negyedekbe szerveződtek, így alakultak ki Gyoma, Mezőberény, Gyula városrészei (Németváros, Románváros, Magyarváros), s bennük egyéni arculatúvá szerveződött az öltözködés, építkezés, ízlésvilág. Ezt az etnikai alapú települési szegregációt csak a 20. században kezdte felváltani a társadalmi rétegek szerinti tagolódás, de a templomok helyzete és környezet hűen őrzi a korábbi struktúrát. A nemzetiségek beolvadása, asszimilációja csaknem folyamatos volt a 20. század közepéig. A szlovákok számát a második világháborút követő magyar-csehszlovák lakosságcsere jelentősen lecsökkentette (önként jelentkezhettek áttelepülésre, és sokan a remélt birtokra, házra számítva hallgattak a propaganda szavára). Helyükbe a Vág mentéről, Mátyusföldről érkeztek parasztgazdák, akik polgárosuló magyar falvakban szokták meg a gazdálkodást, és a saját specializációikat is meghonosították a környéken, pl. a káposztatermesztést Nagybánhegyes, Tótkomlós környékén.
A hódoltságok követő újonnan kiformálódott településszerkezet a középkorival szemben merőben másképp alakult. A déli részen és annak szomszédságában, a Maros mentén viszonylag kis határú, népes telepes falvak keletkeztek: Világos, Pankota, Simánd, Szentanna, Magyarpécska, Battonya, Kisiratos, Székudvar, Nagylak. Az északi részen erőteljesebb mezővárosi fejlődés indult meg, különösen a földesúri függéstől való megváltást követően: Békéscsaba, Békés, Orosháza, Szarvas, Csongrád. Főleg a szegedi kirajzás adta meg Dombegyház, Földeák, Kígyós, Simonyifalva népességének alapjait. Orosházára a Dunántúlról érkeztek főleg evangélikus telepesek vallásszabadságuk megőrzése érdekében, akiknek kultúrájában még az 1960-as években is fel lehetett lelni dunántúlias vonásokat.
Néhány városban polgári fejlődés, gyönge urbanizáció is megfigyelhető annak ellenére, hogy ott is jelentős paraszti tömegek voltak, mint Gyulán, Szentesen, Makón, Aradon. A megélhetés alapjait a 20. század közepéig az extenzív gabona- és kukoricatermesztés, valamint az állattartás adta meg. A paraszti kultúrát az északabbi részen a tanyásodás és a földmunkából élő nagy tömegű agrármunkásság jellemezte. Amikor a dohánytermesztés 1850 után állami monopólium lett, sokan elvesztették megélhetésüket. A volt úrbéresek kihasználták a kedvező birtokmegosztást, ekkor indult meg a tanyásodás. Tagosítás, legelőfeltörések, parcellázások tarkították a birtokszerkezetet, és a kiegyezést követő évtizedekben nagyfokú volt a birtokmozgás, sok nagybirtok fokozatosan felszámolódott. Gyula környékén viszont (Kétegyháza, Doboz, Újkígyós, Gyulavári) megmaradt a nagybirtok aránya és jelentősége.
A 19. században a föld és a megélhetés nélküli paraszti tömegek egyik megélhetési forrása a kubikosság lett, amelyre a vízrendező munkák és az azzal szinte párhuzamosan zajló vasútépítkezések teremtették meg a szükségletet. Két generáció alatt ez a foglalkozás szakmunkává és családi tradícióvá is vált. Amikor ezeket a nagyarányú, főleg állami megrendelésre végzett munkákat a 19. század végére befejezték, kubikosok nagy tömege munka és megélhetési lehetőség nélkül maradt. Sokan közülük a tengerentúli kivándorlást választották, mások agrárproletár szintre süllyedtek, kevesebben a városokban próbálkoztak megkapaszkodni.
A 19. század második felében terjedtek a belterjes, munkaigényes növénykultúrák is, a dohány, a hagyma, a paprika, a primőr zöldség termesztése Szarvason, Szentesen, Békésen, Gyulán. Kistáji specializáció volt a burgonya Apátfalván, Magyarcsanádon, a földimogyoró Meggyesházán, Orosházán. Az állattartás némelyik ágazatában is innovációkra került sor, mint amilyen a tanyai baromfitenyésztés, a galambászat. A mangalicatartás központja a főhercegi uradalom, Kisjenő volt, innen terjedt el sokfelé.
Makót, a Maros mentén fekvő mezővárost főképpen hagymatermesztése tette ismertté. A település társadalmát szociológiai pontossággal és szociográfiai érzékenységgel a fiatal Erdei Ferenc két írásában is feldolgozta. A Makói parasztság társadalomrajza és Makó város társadalomraja egyaránt arról tanúskodik, hogy a szerző belülről ismerte a kisparaszti hagyma-kertész életformát, de ugyanakkor kívülről, európai értelmiségi módon is rálátott. Meglátása szerint a makói társadalomban igen erős a nemzedéki tagolódás, az egymásra következő generációk élettapasztalata, tudása, kapcsolatrendszere (a történelmi események következtében is) erősen eltér egymástól (ebben a szerző Szekfű Gyula a korszakban igen nagy hatású Három nemzedék című könyvét vehette alapul). A másik fontos megállapítása szerint Makóra is érvényes, amit Erdei a teljes hazai parasztságra vonatkozóan megállapított: hogy a paraszti életrend válságban van, nem folytatható, és egyre erősebbek azok a törekvések, amelyek belőle kifelé irányulnak. Makón a paraszti árutermelés sikere nemcsak a munkabíró, újításokra fogékony paraszti réteg belső energiáin múlott, hanem azon is, hogy a városban számottevő zsidó kereskedőréteg működött, amely a 19. század folyamán, az emancipációt megelőzően és azt követően kialakíthatta saját intézményrendszerét, és a 20. század közepéig megmaradt az ortodox tradícióban. Ennek voltaképp paradox kifejeződése a „mint Makó Jeruzsálemtől” szóláshasonlat, mely szó szerinti értelemben a térbeli távolságra utal ugyan, ám implicite éppen ellenkezőleg, a kulturális közelséget fejezi ki.
A társadalmi és vagyoni polarizáció a Tiszántúl déli részén, a Körös-Maros közén alakította a leginkább a helyi közösségeket: színesen és mélyen differenciálódott a társadalom is, a kultúra is. Olvasókörök alakultak, sok helyen terjedtek a szekták, kisegyházak. […]
A Dél-Tiszántúlon a népművészetnek az a virágba borulása, ami más területeken megfigyelhető, nem történt meg. A 19. század végén már a polgári minták az uralkodóak, nemigen maradtak archaikus életmódszigetek. A népviselet 1848 után szorult vissza, helyét gyári kelmék és a kisipar vette át. Ismert viszont az orosházi hímzés (kendervászon párnavégen szálszámolásos gyapjúhímzés). A folklórban ez a terület az új stílusú népdal igazi hazája.[...]

Dél-Alföld, Alsó-Tisza-vidék (Martin György)

A délkelet-alföldi táncdialektus a régi Bihar, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Temes és Torontál megyék területét foglalja magában. A vidék tánckultúrájáról való képünk elsősorban a Tisza menti és sárréti falvak, valamint a fekete-Körös-völgyi magyar népsziget táncairól szerzett ismereteinkből áll össze.

A Dél-Alföld néprajzi képe rendkívül tarka. A török hódoltság után jelentős román, délszláv, szlovák és német népesség települt e vidékre, s cigányság is nagy számban él itt.A tánckincsünk régi rétegébe tartozó ugrós tánccsalád tiszántúli tagjait oláhos, ugrós, kondástánc vagy mars néven találjuk meg az Alföld keleti és délkeleti részein. Már nem általánosan elterjedt, a parasztság minden rétege által ismert tánc, de mégis eléggé következetesen felbukkannak, főként a pásztorok s a volt uradalmi cselédek hagyományában. A Felső-Tisza-vidéken szórványosabb adatok Biharban, Békésben és a Sárréten megszaporodnak. Előfordul a Szeged környéki, Tisza menti falvakban, s érdekes változata él a fekete-Körös-völgyi magyarság körében. Észak felé a Kecskemét környéki tanyavilágban, sőt még a Jászságban is találkozunk vele.Ezt a táncfajtát bizonyos fokig maguk a táncnevek is jellemzik. Az oláhos elnevezés egyrészt a tánc jellegzetes dallamára (Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak…, Sose láttam az oláhnak nagyobb virtusságát…) utal, másrészt az Alföld felé irányuló keleti, erdélyi hatásokra. Megjegyezzük, hogy az oláh, valah népnév a történelem folyamán a Kárpát-medencében nem csupán a román népet, hanem a pásztorkodásnak egy sajátos hegyi formáját, a vándorló pásztorkodást, illetőleg az ezzel foglalkozó juhászokat jelöli. Az alföldi ember számára az „oláh” név általában az „erdélyi” fogalmával is azonos.A kondástánc elnevezés a tánc réteghez kötöttségére, pásztorokhoz fűződő mivoltára utal. Az ugrós pedig – a dunántúli névadáshoz hasonlóan – a tánc uralkodó mozgásfajtájára céloz. Végül a mars elnevezés a tánc funkcióváltozását mutatja, miszerint az egyre inkább kikopó, divatját vesztett táncot néhol marsként alkalmazzák (pl. Tápé, Apátfalva, Tótkomlós). Ez az újabb fejlődés másutt is lezajlott régi táncainkkal kapcsolatban (Rábaköz, Somogy, Sárköz, Kalocsa, Solt-vidék).E táncfajta szóló, vegyes páros és csoportos formákban egyaránt előfordul, s eszközös változatai a botolók, pásztortáncok vonásait viselik. Motívumkincsük gazdagabb, sokrétűbb, szerkezetük fejlettebb, mint e táncfajta dunántúli változataié, a dunántúli ugrós legfejlettebb formáihoz (rábaközi dus) hasonló. Legszebb, legvirtuózabb változatai a férfi szólótáncformák (Tápé, Tiszaújfalu, Sándorfalva). A vegyes páros formák szegényesebbek, és vagy összefogódzás nélkül, vagy kézfogással táncolják. Legegyszerűbbek az indulózenére járt menettáncok (Tótkomlós), de ezek között is akad figuragazdag, virtuóz forma. Apátfalván például a lakodalomból mindenkit mars-nótával búcsúztat, kísér ki a banda: ilyenkor a férfi kedvenc nótájára helyben is járja a marsot, és így tág tér nyílik a tánc kifejlődésére.Külön figyelmet érdemel a köröstárkányi ugrós, amelyet párosan, két kézfogással vagy {6-429.} négyes körben járnak. A párok egy sajátos, ritmusú motívummal forognak, és a dallamzárlatokat két bokázóval hangsúlyozzák.A dél-alföldi ugrós motívumkincsére – hasonlóan az ugrós többi típusához – a cifra és ennek bővített formái jellemzőek. A cifra hegyezővel együtt, gyakran páratlan 3/4-es, 5/4-es motívumalakulatokat hoz létre. (Ez a dunántúli ugrósokban sem ritka!) Gyakori pihenőfigurája a sasszé. Az ún. darudöbögő motívum változatai ehhez a táncfajtához is gyakran kapcsolódnak. Jellemzőek a légbokázó és cifra összetételből álló fejlettebb motívumok és egy, a cigányok, románok táncában és a fejlett erdélyi legényes motívumkincsében általános ún. felverős motívum. A tánc mozdulatfajtái között jelentős szerepe van a csapásolásnak is: taps, comb- és lábszárcsapás, talp-, valamint földcsapás fordul elő. Jellegzetes motívumfajta az egy lábon ugrálás, miközben a felemelt szabad lábat tapssal váltakozva ütögetik. (A csapásolások aránya azonban nem éri el a felső-Tiszavidéki verbunktáncokét.) A cigánytáncok és az erdélyi legényesek gyakori zárómotívuma (a dugóhúzószerű teljes fordulat) e táncban is előfordul. A kötetlen szerkezetű tánc a viszonylag gazdag motívumanyag következtében rövid motívumsorokból épül fel. A zene egységeihez való illeszkedés sokkal fejlettebb, mint a dunántúli ugrósokban, de állandó következetes egység még itt sem valósul meg.A táncot kanásznóták, néha dudanóták kísérik. Leggyakoribb dallama a már említett „Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak”, a másik pedig a köztudatban (Veress Sándor feldolgozása nyomán) „nógrádi verbunk” néven ismert. A két dallam gyakran ötvöződik. Itt élő formái mintegy átmeneti fokot mutatnak a vokális dunántúli kanásznóták és a fejlett, csak hangszeres formában élő erdélyi legényes dallamok között. A táncszerű formáihoz idegen indulózenék kapcsolódnak.Az alföldi ugrósok egy korábban általánosan ismert régi táncrétegnek ma már csak szórványos nyomai. Az erdélyi hatások hozzájárultak az eltűnő régi táncfajta továbbéléséhez. Az alföldi oláhos nemcsak formai fejlettség tekintetében, hanem területileg is mintegy átmenetet képez a legegyszerűbb dunántúli és legfejlettebb erdélyi (legényes) változatok között.A verbunkról e vidéken kevés az adatunk. A csárdás neve: lassú és frisses. A lassú régies formája a röszketős, mely a csárdáslépések bokarugózással járt formája. Az alsó-Tisza-vidéki frissben gyakori a lippentős-félfordulós motívum: fertályos, félfertályos vagy tréfásan lyuktágítós a neve. A párelengedős csalogatás itt is gyakori.A Szeged környéki tanyákon és a Tisza menti falvakban a duda és a tekerő még a közelmúltban is használatban volt, a citera még ma is közkedvelt. A délszláv eredetű tamburabandák itt is meghonosodtak, ha nem is oly általánosak, mint a Duna mentén. A hangszert tökciturának is nevezik. A századforduló óta egyre divatosabbá váltak a rezesbandák.A táncélet néhány említésre méltó régies mozzanatot őriz. Szeged környékén még élénken él a régi táncba hívási mód emléke. A kocsma előtt várakozva csoportosuló leányokat az egyik legény mindig kendőnél fogva húzta be a tánchelyiségbe s osztotta szét a páros táncra.A tápai lakodalomban ún. táncmester irányítja a vacsora előtti sortáncot a menyaszszonnyal, amikor is – a felső-Tisza-vidéki osztótánchoz hasonlóan – egymás után szólítja táncba a vőlegényt, a koszorúslányokat és legényeket, majd rokonsági fok szerint az egész vendégsereget.Az Alsó-Tisza-vidéken még e század elejéig élt az a régi – ma már csak Erdélyben {6-430.} fellelhető – szokás, hogy az ifjú halott temetését jelképes lakodalmával, tánccal egybekötve rendezték meg. A tánc régebben a sírnál elkezdődött. A halott menyasszonyt vagy vőlegényt legközelebbi barátja, barátnője helyettesíti, s jegyese is részt vesz halott párja lakodalmában. A középkori halottas táncok e századig élő emlékében egyes kutatók szerint a finnugor korig visszavezethető motívum is rejlik.

2

Irodalom

  • Balassa Iván: Adatok a Békés és Csongrád megyei részesmunka és ledolgozás kérdéséhez. Ethnographia 1955. 187-224.
  • Barabás Jenő: Békés megye néprajza a 18. században. A gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 58-59. Gyula, 1964.
  • Bartók Béla (ifj.): Bartók Béla Békés megyei kapcsolatai. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 24. Gyula, 1961. 5-9. oldal
  • Dankó Imre (szerk.): Békés város néprajza. Békés Város tanácsa, Békés, 1983.
  • Erdei Ferenc: Makó társadalomrajza. Makó, 1982.
  • Erdei Ferenc: A makói parasztság társadalomrajza. Csanád Vármegye Közönsége, Makó, 1934.
  • Féja Géza: Viharsarok. Athenaeum, Budapest, é.n.
  • Grín Igor és Krupa András (szerk.): Békéscsaba néprajza. Békéscsaba, 1993.
  • Juhász Antal: Orosházi subásszűcsök. Békési Élet 1969. 269-275. oldal
  • Kirner A. Bertalan: A békési vásár. Gyula, 1964.
  • Komáromy Miklós: Gyula várossáról és a hajdani Gyula várról. Nagyvárad, 1834.
  • Kornis Géza (főszerk.): Békéscsaba. Történelmi és kulturális monográfia. Békéscsaba, 1930.
  • Kósa László: Néprajzi kutatások Békés megyében. Békési Élet 1974. 476-499. oldal
  • Linder László: Doboz és környékének pásztorművészete. Békéscsaba, 1940.
  • Miklya Jenő: Csanádapáca: Adatok a község történetéhez, földrajzához, néprajzához. Csanádapáca, 1962.
  • Nagy Gyula (szerk.): Orosháza története és néprajza I-II. Orosházi Város Tanácsa VB, Orosháza, 1965.
  • Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon. Békéscsaba, 1985.
  • Pelle Ferenc (összeállító): A 150 éves Kevermes község története. Kevermes, 1965.
  • Reizner János: Makó város története. Makó, 1892.
  • Scherer Ferenc: Gyula város története I-II. Gyula, 1938.
  • Szabó Ferenc (szerk.): Mezőberény története I-II. Községi Tanács, Mezőberény, 1973.
  • Szabó Ferenc (szerk.): Vésztő története. Vésztő, 1973.
  • Szilágyi Miklós: Mezővárosi közösség és néphagyomány. In: Szabó Ferenc (szerk.): Mezőberény története II. Mezőberény, 1973. 179-225. oldal
  • Tábori György: Békéscsaba népi építkezése. Békési Élet 1967. 12-21. oldal
  • Veres József: Orosháza. Történeti és statisztikai adatok alapján. Orosháza, 1886.
Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár
  • Apátfalva (Csanád vm.) 1955. (csárdás) Ft.251.
  • Apátfalva (Csanád vm.) 1956. (csárdás; frisses; mars) Ft.277.
  • Apátfalva, Sándorfalva (Csanád, Csongrád vm.) 1954. (ugrós; csárdás; mars) Ft.365.
  • Apátfalva, Polgár (Csanád, Szabolcs vm.) 1975. (csapásolás; csárdás; körcsárdás; lassús; frisses) Ft.892.
  • Bélmegyer (Békés vm.) 1955. (csárdás; cifratánc; férfi szóló; magyar csárdás; félfordulós csárdás; kétszerugrós csárdás; topogós csárdás; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.338.
  • Csudabala (Békés vm.) 1957. (lassú csárdás; friss csárdás; csárdás egyedül; pásztortánc csárdásban; Ritka búza) Ft.342.
  • Doboz (Békés vm.) 1952. (bejövetel; vonulás; csárdás) Ft.128.
  • Hódmezővásárhely (Csongrád vm.) 1979. (söprűtánc; kisszéktánc; lassú csárdás; magyar kettes; csárdás; üveges tánc; körtánc; kóló; női páros tánc; ugrós) Ft.1049.
  • Szegvár (Csongrád vm.) 1955. (csárdás; lassú csárdás; középrezgős; friss csárdás) Ft.426.
  • Szentes; Homokmégy – Halom, Kecskemét (Csongrád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1956. (férfitánc; csárdás; mars; friss csárdás) Ft.351.
  • Vésztő (Békés vm.) 1953. (halászat; férfitánc; csárdás; női szóló) Ft.730.

YouTube filmek

  • Apátfalva Ft.277.2 – Csárdás 
  • Apátfalva Ft.277.3a – Csárdás 
  • Apátfalva Ft.277.7 – Mars 


 

Megosztás