2

P. Vas János: Rábaköz és Hanság – I.
(Magyar Művelődési Intézet, Néptáncosok Szakmai Háza, 2000.)
A „Rábaköz” máig élő történelmi és népi tájnév. Az általa jelölt vidék a Kisalföldön terül el. Délen és keleten a Rába, nyugaton a Répce, Kis-Rába, északon a Rábca folyók határolják. Így csaknem szabályos szigetet alkot. Észak felé területe egybe simul a Hanságéval, melynek nagy részét a múltban a Rábaköz falvai használták és birtokolták. A „Hanság” tájnév az uráli eredetű „hany” szóból ered; mocsaras, lápos, ingoványos területet jelent. A Hanságot más oldalról, nyugat, észak-nyugat felől a Fertő-vidék és a Mosoni-síkság határolja.
A Rábaköz mély fekvésű, vízjárta síkság. Történetileg Sopron megye önálló közigazgatási és egyházi egysége volt. Településközpontjai Kapuvár és Csorna. Termékeny földje miatt erősen irodalmias mellékízzel Kis Kánaánnak is nevezték. Belső kistájaként az észak-keleti részén fekvő, vizes mélyedésekben gazdag „Tóközt” említik.
A régmúltban a tájon a folyóvizek és a mocsarak uralkodtak, amelyekben szigetek képződtek. Áradáskor az egész vidéket időszakos víz borította el, a lápvilág összefüggő tóvá változott, amely ősszel, télen, tavasszal egybefolyt a Fertővel. Nyáron viszont alig volt víz a Rábaközben, a Hanságból pedig „lápszigetek” emelkedtek ki. Az állandóbb szigeteken telepedtek meg először az emberek korán alkalmazva a víz elleni védekezés egyszerűbb formáit: elvezető árkokat ástak, a partokon fasorokat telepítettek, kezdetleges töltéseket emeltek. Utóbbiakat az írott történelmű korban „eszteru”-nak nevezték: földdel töltött rőzsekötegekkel megerősített, levert facölöpökből építették őket. A korai gátrendszer már halastavak létesítését is lehetővé tette.
Hosszabb periódusokat tekintve a vízszint változó volt. A 17. századtól például apadás figyelhető meg. 1736-ban a Fertő száraz lábbal járható volt, 1866-ban pedig éppenséggel teljesen kiszáradt.
Már 1762-ben tervbe vették a vidék teljes kiszárítását, de a valóban új korszak a 19. század végén köszöntött be. A folyók kanyarulatait levágták, a malomgátakat elbontották, így a medrek „kiegyenesedtek”. A mai vízhálózat kialakítását nagyjából a 20. század elejére fejezték be, de az utómunkálatok a század közepéig folytak.
Rábaköz területének 80%-a ma kitűnő termőtalaj. A csapadék több az átlagosnál és időbeli eloszlása is kedvező. Ezen alapszik a vidék országosan kiemelkedő mezőgazdasága.
A lápszigeteken, az ártér fölötti peremeken már az őskorban megtelepedett az ember. Plinius kelta lakosságot említ, a „boiok pusztaságának” nevezi a vidéket. A rómaiak négyszáz éven át uralták a tájat. Már ők is próbálták levezetni a Hanság vizeit. A lápból kiemelkedő utat építettek észak-nyugati irányban a mai Rábcakapi és Mosonszentmiklós között, mely napjainkig közlekedési vonalként szolgál. A régészeti leletekben jól érzékelhető avar jelenlét után a Frank Birodalom fennhatósága következett, amit földtöltéssel és vizesárokkal övezett várak építése jellemzett. A későbbi Kapuvár és Csorna területe már akkor is megerődített központ volt. Szlávok valószínűleg már az avarok előtt éltek itt, megélték a honfoglalást, majd beolvadtak a magyarságba.
A 10. század első éveiben a Rábaköz és a Hanság a magyarok fennhatósága alá került. A várakat a fejedelem tartotta meg, de a mocsarak vidékén elterülő tágas legelőket különböző törzsekből származó nemzetségek szállták meg, melyekre máig élő dűlőnevek emlékeztetnek (Gyése, Tevelin, Tarján, Kér).
A 10-11. században a nyugati területek védelmére besenyő és székely határőröket telepítettek a vidékre két védelmi lépcsőt alakítva ki. Az első a Hanságban, a Lajta vonalán húzódott, centruma Óvár (a mai Mosonmagyaróvár) volt, a második a Rába természetes vízi akadályát használta ki Kapuvár központtal. A védők támadás esetén az egész területet elárasztották, s a gyepű mögül törtek a betolakodókra. A veszély elmúltával a vizet árkokkal levezették. A török eredetű gyepű-népek kiváltságokat élveztek, köznemesi telepeken laktak (pl. az árpási besenyők 1222-ben). A besenyő származás emléke máig él Pusztasomorja, Rábapatona, Vitnyéd eredethagyományában és embertanilag is igazolható.
Rábaköz legtöbb községe Árpád-kori eredetű. Legősibbnek a -d végződésű helyneveket tarják, mint Farád, Ordód, Sarród, Vitnyéd. A legkorábban írásban említett település Kapuvár (1102. „Copuu vara”). A lakosság szállásváltó gazdálkodást folytatott. A téli szálláson falut építettek templommal, a jó időt azonban a gyakran több napi járásra lévő nyári legelőn töltötték. Rábapatona és egykori nyári szállása, Lovászpatona harminc kilométerre fekszenek egymástól.
Vidékünkön viszonylag korán létesültek királyi adományozású nagybirtokok. Valószínűleg ez is a határvédelem javát szolgálta vagyonos nagyúri famíliákat téve érdekeltté a terület biztonságában. A legrégibb nagybirtokos családok a Kanizsaiak, az Ostffiak és a besenyő származású Osliak. A 15. századtól jutottak itteni adományhoz a Garai, Nádasdi, Rozgonyi és Újlaki famíliák. 1681-ben az Eszterháziak kaptak hatalmas területeket. Nagykiterjedésű egyházi domíniumok is létrejöttek. Az Osl család 1180-ban Csornán alapított premontrei kolostort, a Héderváriak 1206-ban Lébényben bencés monostort. A győri káptalan is birtokos volt a vidéken. Mindezek következtében a 16. századtól kezdve jelentős majorsági (allodiális) gazdálkodás szabott keretet a paraszti terjeszkedésnek, ugyanakkor számos növénykultúrával, állatfajtával gazdagítva is a falvak mezőgazdaságát, mint követendő példakép.
A települések lakottsága folyamatos volt. A tatárok, törökök és más hadak jelentős pusztításai sem tudták kiirtani, vagy huzamos időre elűzni a lakosság törzsökös rétegeit.
Rábaköz két központjának története azonosságaiban és különbségeiben tanulságos és jellemző a vidékre.
Kapuvár, a római és frank alapokra épült gyepűvédő kapuerőd fontos kereskedelmi és hadi utak kereszteződésében épült királyi és vármegyei központként (1102. „Copuu vara”). 1387-ben Zsigmond király a Kanizsaiaknak adományozta, 1538-ban lett mezőváros. A török korban a hadak útjába esett, ezért földesurától hajdú-kiváltságokat kapott, de ez sem óvta meg a többszöri pusztulástól. 1543-ban, 1618-ban és 1683-ban a török csapatok felégették, bár az utolsó dúlásban inkább Thököly kurucaié volt a főszerep. 1704-ben a császáriak szállták meg, 1705-ben Vak Bottyán foglalta el Rákóczi nevében. Végül 1708-ban a labanc Eszterházy Antal leromboltatta várát, s ezzel a település katonai jelentősége megszűnt. A 18. századtól gazdasági szerepe lett a meghatározó.
Rábaköz másik központja Csorna. A név szláv eredetű („fekete”). Határa mélyen benyúlt a Hanyba, nagy területű, a lápból kiemelkedő szigeteket birtokolt. Csornánál is fontos kereskedelmi útvonalak találkoztak, vásárait a 12. századtól említik. Korán mezővárosi kiváltságot kapott. A török háborúk folyamán 1548-ra portáinak száma húszról hétre csökkent, a megmaradt lakosság viskókban tengődött. Ezért 1549-ben tíz év adómentességet kapott, ez alapozta meg újbóli megerősödését.
A 19. században a kapuváriak ellenezték a vasút építését, a csornaiak viszont felismerték benne a nagy lehetőséget, így utóbbi város lett a vidék vasúti csomópontja, ezzel jelentőségében megelőzve a régi vetélytárs Kapuvárt.
Rábaköz és Hanság népi gazdálkodásának ősidők óta meghatározó ága volt a zsákmányolás, a vizek, lápok, mocsári erdők készen található javainak megszerzése és felhasználása. A gyűjtögető, halászó, vadászó életmódnak a falusi, mezővárosi életben játszott nagy szerepe természetesen a sajátos földrajzi környezet adta lehetőségekből következett.
A szabályozásig a vízi világ a falu alatt, a kertek végében kezdődött. Távolabb a holtágak, nádasok, erek, lápok, a Hany, az ártéri erdők nyújtottak bőséges megélhetést a „böngésző” embereknek, az alkalmi vagy főfoglalkozású gyűjtögetőknek. Tavasszal kosárszám szedték a vadmadarak tojását főként saját fogyasztásra, de árusították is a falvakban, Kapuvárott, Csornán, Győrben. Jó pénzt kaptak a férfi fejrevalók díszének használt kócsag- és darutollért.
„Ingyen adta” a táj a papsajtot, a galagonyát, a szedret, csipkebogyót, nádmézet.
A sulyom gesztenyéhez hasonló ízű, tüskés termését ladikból gyűjtötték össze a víz felszínéről bundával vagy subával, beleakadt a hosszú gyapjúfürtökbe. Nyersen, főzve, sütve fogyasztották, télire a padláson tárolták, de piacra is hordták. Ették az édes gyökeret és gyékény gumóját is. A Hanságban Szent Jakabtól (IX. 13.) vízben gázolva vagy csónakból gyűjtötték a harmatkását. Megszárították, aztán a magját kicsépelték. Kását főztek belőle.
Évszakonként más-más gombáknak volt szezonja. Ilyenkor a nők, gyerekek napokig csak azt szedték. Szárítva piacra is vitték, csakúgy, mint a fűzfataplót, mely régen nélkülözhetetlen volt a csiholós tűzgyújtáshoz.

3

P. Vas János: Rábaköz és Hanság – II.
A gyógyító hatású növényeket elsősorban a javasok, „tudósok” használták, de vásárban is értékesítették az ürömöt, a székfűt és a cickafarkat, amit forrasztófűnek neveztek. A patikusok nagy mennyiségben vásárolták fel a piócát (nadály), amit a gyűjtögetők a vízben állva, saját lábukat csalinak használva szedtek össze köcsögszámra. Az érvágásnál használták.
Jó jövedelemforrás volt a csík. A hívatásos halászok nem foglalkoztak vele, de a nép szerette. Fogta is mindenki, főként a tavaszi áradás után. Az erre az apró halfajtára szakosodott „csíkászok” sokféle módszert alkalmaztak. A lápnyílásokat keskeny gátakkal elrekesztették, a nyitva hagyott réseken a csík a csíkvarsákba úszott, amiket időnként kiürítettek. Az ingó lápokon, úgynevezett „csíkföldeken” kutakat vágtak a rétbe. A levegőzni odagyűlő csíkot köcsög formájú varsákkal fogták, amelyeket szájukkal lefelé helyeztek a kutakba, s a hal ezekbe akadt bele. Télen ugyanezzel a céllal léket vágtak a jégbe. Melegben, aszálykor a csík az iszapba fúrta magát, ilyenkor egyszerűen kiásták a talajjal együtt.
A kifogott halat gyékényből font csíkszatyorban, nedves sás közé helyezve vagy hordóban, csíklajtban, élve vitték a piacra. Főként káposztával főzve ették. Egy 15. századi szakácskönyvben tizenöt elkészítési módját írták le. 17. század eleji étlap szerint különböző csíkételek hetente többször is szerepeltek egy főúri család asztalán.
A lecsapolás, vízszabályozás után a csík „elfogyott”, de a 20. század elején a gyerekek még jártak csíkászni. Ma védett faj.
A városokban szívesen vásárolták a teknőcöt, de még inkább a rákot. Utóbbiról már a 16. századi győri, óvári piacokkal kapcsolatban is történik említés. Legegyszerűbb volt kézzel kihúzni a lyukakból, gyökerek alól. Máskor nyúzott békát csíptettek vessző hasítékába, s a szagra gyűlő rákokat edénybe, kosárba rázták. Egy békával harminc-negyven darabot is foghattak. Használtak kis méretű rákászhálót is, amiben csirkebél, vagy döghús volt a csali. Mára a rák kipusztult a vizekből.
A 11-12. században még szabad volt a halászat. A 13. századtól a vizek is a földesurak tulajdonába kerültek. A 15. századtól már tudunk arról, hogy a halászok bérbe vették a halászó helyeket. A jobbágyok robot fejében, vagy a zsákmány harmadáért, szabott időnkénti „ajándékért” halászhattak. Csak az áradáskor elöntött rész volt „szabad halászó föld”. A 17. századtól a céhekhez hasonló „halászbokrok” bérelték egész évre a halászati jogot. A tíz-tizenkét fős, öröklődő tagságú „szövetkezetek” vezetője a halászgazda volt.
A kifogott halat élve szállították Győr, Sopron, Óvár, Veszprém, Sárvár piacaira. Sózva is nagy keletje volt, főleg nagyböjt idején. Tartósították ecetes hagymával is.
A halfogásnak számos módját gyakorolták. Ívás idején kézzel fogták, vagy szigonyozták az „álló” halat, árvíz utáni apadáskor „tapogatóval” láncban járták a „döglött vizet”. (A tapogató alul-felül nyitott kasféleség, a sekély vízben ezzel borítják le a halat, majd kézzel kiemelik.) Télen a jég alatt látszó hal fölött fejszével vagy más szerszámmal a jégre csaptak, majd az elkábult zsákmányt kiszedték. Vágott lékeknél merítő szákot is használtak. A Fertő-tavi rekesztő halászatot már Herman Ottó leírta, mint különösen fejlett technikát. Ennek során nádfalakból terelő útvesztőt építettek a vízbe, amely a varsába („vörse”) vagy hálóba vezette a halat. Ismeretes volt a ladikból történő halhajtás, amivel szintén csapdába kergették a zsákmányt. Halcsapdával („vörse”) is dolgoztak, amit esténként raktak le és reggel „felnéztek”. Számos hálófajta volt használatban.
A köznép csak titokban vadászhatott. Baltával, fütykössel „eldobták” a nyulat, fácánt, főként a pásztorok. Felcsalizott hurkot, hálót helyeztek a nád, a káka közötti járatokba. Gyirmóton vidrát is fogtak ezzel a módszerrel. A vadkacsát a vízben rejtőzve a lábánál fogva rántották le, miközben nádszálon keresztül jutottak levegőhöz. (A népi emlékezet szerint valaha az ellenség elől is így rejtőztek el.) Madarásztak feltámasztott kosár alá szórt csalétekkel, ragacsos anyaggal bekent lépvesszővel lépeztek is. A régi csapdák egyszerűbb változatait ma már a gyerekek használják, szórakozásból ürgét, görényt fognak velük.
A méz a régi időkben fontos közszükségleti cikk volt. Az egyházi birtokokon hívatásos méhészek termelték nagyban. Tudjuk, hogy a 17. században Győr és Sopron vásárain nagy volt a méz és a méhviasz forgalma.
A hagyományos méznyerés legősibb módszere a vadméhek kifüstölése és fészkük kifosztása volt. Később a rajokat „köpü”-be (odvas fűzfatörzs darabja) fogták, és abban is tartották. Ezeket fából készült vagy vesszőből font, tapasztott kasok váltották fel. A méheseket náddal befedték.
A rajokat tavasszal kasokba rázva fogták be. Ez a néphit szerint csak annak sikerülhetett, aki karácsony böjtjén legyet fogott az asztalon. Ez a nap (XII. 24.) volt a méz kiszedésének ideje is. Az ismerősöknek kóstolót küldtek díszes tányérban, amit búzával megtöltve illett visszaküldeni. Ebből néhány szemet a kasok alá tettek, így rakták el őket télire. A méheket József napján (III. 19.) engedték ki először. Ha valamelyik kas alatt a karácsonyi búza addigra nem csírázott ki, annak lakóit baj érte. Méhet soha nem vettek pénzért, az szerencsétlenséget hozott volna. Az új méhcsaládot pipafüsttel szelidítették. Az úrnapi sátorról szerzett gallyat tettek a méhesbe rontás ellen, vagy pedig faszenet raktak a méhek itatóvályújába. A Rábaközben a máig mindennapos a vándorméhészek kihelyezett kaptárainak látványa.
A Hanság valamikor egészen a Fertőig összefüggő nádrengeteg volt. A rábaközi holtágak is bőven termették ezt a növényt. A nádvágáshoz a falvak a földesúrtól bérelték a területet. Ami anyagot maguk nem használtak fel tetőfedésre, kerítéshez, tüzelőnek, azt eladták. A kereskedők még Münchenbe is vitték a hansági nádat. A nádaratást augusztustól tavaszig végezték melegben csónakból „gyalázkával” (ívelt pengéjű, kaszaszerű eszköz), hidegben pedig a jégen tolókaszával. Szóbeszéd szerint a náddal legjobban a kónyiak bántak.
A tőzeget a nép tüzelőnek használta. A 19. században ipari szintű kitermelése is megindult.
A Rábaköz mezőgazdaságát a korai időkben a réti legeltetés jellemezte. (Réten ez esetben vizes, mocsaras terület értendő.) Csak a kiemelkedő földhátakon zajlott földművelés. A táj tulajdoni rendszerében a főúri és egyházi nagybirtok volt a meghatározó, a peremeken kisnemesi falvak, ezek között jobbágyközségek helyezkedtek el. A termőföld szűkösségét már a 17. századtól rétfeltöréssel, égetéses erdőirtással próbálták ellensúlyozni.
A jobbágyfelszabadításkor a legjobb földek a nagybirtokosoknak jutottak, akik a terület 41,3%-át tartották kezükben, szemben a 17%-os országos átlaggal.
A parasztság számára a 19. század utolsó negyedére a lecsapolások, vízrendezések folytán a lápi életmód, a zsákmányolás jelentősége megszűnt. Megélhetésükben a gabonatermelés, illetve még ennél is nagyobb mértékben a nagy hagyományú, ekkor már istállózó szarvasmarhatartás vette át a főszerepet. Uradalmi példára belterjes ipari növények is elterjedtek.
Rengeteg baromfit, elsősorban ludat és kacsát tartottak. Ezeket osztrák és német tikászok vásárolták fel. A tojás értékesítéséből is jó hasznot húztak a gazdasszonyok.
Régebben a Bogyoszló, Kapuvár, Vitnyéd környéki ártéri erdőkben tömegesen makkoltatták a sertést eladás és saját fogyasztás céljából. A régi magyar bakonyi fajtát a 19. században váltotta fel a mangalica. Több utca gazdáinak disznai jártak egy kondában a közös legelőre. A kanászt a választott kanászbíró fogadta fel, ő szedte be a béréül szolgáló pénzt is. Tavasztól őszig a konda naponta járt ki. Első kihajtáskor a gazdák áldomást fizettek a pásztornak. A disznónyájat a tél folyamán is megjáratták kétszer-háromszor, ezért külön bérezés dukált.
Kecskét csak a legszegényebb zsellérek tartottak, az volt a „szegény ember tehene”. Az uradalmakban nagy számban tenyésztették gyapja miatt a merinói birkát, a parasztok néhány faluban (Mihályi, Veszkény) tartottak néhány racka juhot a húsáért, amit télire felfüstöltek. A lakodalmi étkezés hagyományos fogásai között és húsvétkor is fontos szerepet játszhatott a birkahús, amit különben nemigen fogyasztottak.
Rábaköz meghatározó vagyonképző, értéktermelő gazdasági ágazata a marhatartás és lónevelés volt. Már II. József korának katonai térképein tizenöt-húsz kút található egy-egy falu határában, sőt a közösen birtokolt hanyi szigetek legelőinek szélén is. Erről szól a közismert dus-nóta szövege, amely ugyan a hagyomány szerint a betyárokat figyelmeztette volna, hogy merre járnak a zsandárok, mégis inkább a Sobor, Páli, Rábaszentandrás, Szany és Szil vidékén egykor létezett összefüggő legelőterületet írja körül:

„Szélről legeljetek,
fának ne menjetek!
Mert ha fának nekimentek,
fejeteket beveritek.
Szili kút, szanyi kút,
szentandrási, sobri kút,
páli rossz vödör.”
(Szany)

4

P. Vas János: Rábaköz és Hanság – III.
Az uradalmak négy-ötszáz jószágból álló gulyái, százötven-kétszáz darabos ménesei télen-nyáron kint voltak: tavasztól őszig a nyílt legelőn, télen sövényfalú, náddal fedett „baromszállásokon”.
1848 előtt a jobbágyok Szent Mihálytól (IX. 29.) Szent Györgyig (IV. 21.) szabadon legeltethettek, azután - a tulajdonképpeni főszezonban - az uradalmi terület használata után az állatok száma szerinti fűbért kellett fizetniük. A 19. század végéig a régi magyar szarvasmarha tájfajtákat („magyar marha”) nevelték elsősorban húsukért. Ezek az uradalmakban nagy testi erejük miatt az 1930-as évekig megmaradtak, igás ökörnek használták őket. A 19. században jelentek meg az elsősorban tejükért tartott vöröstarka és mosoni fajták.
A marhatartás sajátos táji formája volt a „tagos legeltetés”, amely a jobbágyfelszabadítás idejére vezethető vissza. Tagosításnak az olyan földbirtok-rendezést nevezték, amikor az egyes gazdák szétszórt birtokrészeit összevonták és mindenki egy tagban kapta meg a maga részét. A Rábaközben a lápos részeket egyben, egy tagban, közös használatban hagyták. Ezeken a „tagokon” nem kaszáltak, hanem kutakat ástak és legeltettek. A jószágot a nagygazdák egyénileg járatták, egészen az 1930-as évekig nem volt közös gulya. A marhákat a „tagos gyerekek” őrizték, általában családtagok, néha lányok is. A gazdagabbak nyolc-tizenkét éves idegeneket fogadtak fel, ha nem volt elég a családi munkaerő. Disznót a tagon nem legeltettek, a lovakat is külön, béklyózva tartották. A tagos legeltetés megmaradt a háború végéig. A fejős állatokat naponta vitték a közeli tagra, a növendék állományt tavasztól őszig a Hanyban legeltették.
A szakszerű tenyésztéshez szükséges apaállatokat a gazdák közössége szerezte be, és közösen fizették a tartás költségeit is.
A 17. században a hízott marhát lábon hajtották Bécsbe, Grazba. Később a jól betanított igás ökrök értékesítése hozott komoly hasznot a gazdáknak, akik igyekeztek minél több állatot tartani, hiszen ez képezte gazdagodásuk alapját.
A kezdetben tenyésztett parlagi lovat hamarosan új, keresztezett fajták váltották fel a katonaság elvárásainak megfelelően. A parasztok szívesen tartottak lovat, hat-tizenkét darabot is gazdaságonként, amelyeket közös ménesekben legeltettek. A hadsereg igényei szerint nevelt, de még idomítatlan, utánpótlásra szánt, négy éves melegvérű katonalovat nevezték „remondának”. Egy ilyen remonda ló ára meghaladta egy pár ökörét, tehát nevelése komoly haszonnal járt, viszont hosszú távú befektetést is igényelt. Az államnak neveltek mellett sok ló cserélt gazdát a csornai vásárokon is. Sokat a bécsi fuvarosok vásároltak meg.
A pásztorokat bojtárjaikkal együtt a község fogadta fel mindszentekkor (XI. 1.) egy évi időtartamra, felmondani pedig István királykor (VIII. 20.) lehetett. Jövedelmük a következőkből állt össze: pénz-illetmény, természetbeni ellátás (pl. tehenenként egy kenyér), termény (pl. tehenenként egy véka = kb. 20 kg. búza). Ezen kívül egyén juttatásokban is részesültek. A kanásznak minden két disznó után főztek egyszer. Nagy fazékkal és tarisznyával járta a gazdák házait. A fazekat telefőzték disznófejjel, babcsipettel, gombóccal, a tarisznyát telerakták kaláccsal, pereccel. Amikor nem hajtott ki, mindez nem illette meg. Fialás után egy-egy malacot kapott. Szent Istvánkor bocskorpénzt szedett.
Húsvétkor bárányt, ősszel birkát vágtak, ennek feje a juhászt illette. A jószágok számát rováspálcára faragták, ezt kettéhasították, egyik darab a pásztornál, a másik a gazdánál maradt. Elszámoláskor újból összeillesztették őket, így zajlott az ellenőrzés.
A pásztorév kezdete Szent György napja (IV. 21.) volt, de a legeltetés valóságos megkezdése az időjárástól és attól is függött, hogy mennyi takarmányuk maradt. Általában májusban kezdtek, de József (III. 19.) előtt semmiképpen sem hajtottak ki. Az első terelés előtt misét mondtak Szent Vendel tiszteletére, utána a pásztorok egy-egy üveg kisüsti pálinkát kaptak. Ha az idő engedte, még decemberben is kivitték a jószágot „járatni”.
A rábaközi, hansági táj jellegzetes pásztoreszköze volt a „csörgősbot”. Ez a viszonylag rövid hajító készség zörgő fémdarabokkal volt felszerelve. Ha az állat elkóborolt a mocsárban, nehéz lett volna gyalog követni, ezért messziről dobták meg a bottal. Később elég volt megrázni az eszközt, a jószág már a hangjára engedelmeskedett a pásztornak.
1842-ből van adatunk a hansági pásztorok sajátos ivóvíz nyerő módszeréről. Hasra fekve levágott és megnyesett nádszálat döftek rőfnyi mélyen a láptalajba. A mélyből felszívott vizet kiköpték, míg tiszta nem lett a színe. Ekkor a nád végébe szűrőnek gyolcsot helyeztek, így ittak.
A falusi pásztoroknak az év jeles napjaihoz kapcsolódóan volt néhány speciális „feladatuk”. Karácsonykor az éjféli mise után nagy ostordurrogtatás, tülökfújás közepette jártak házról-házra köszönteni, amit szilveszterkor megismételtek. Ezért ajándékot kaptak, ami tulajdonképpen az évi járandóságukhoz tartozott.
A vizek szabályozása előtt, az ártéri erdők uralma idején a föld művelhetővé tételére az égetéses irtást alkalmazták. A kivágott fákat elégették, a tuskókat kiásták, a hamut beszántották. Ezután hat-nyolc évig gabonát, kapásokat termesztettek a területen, azután néhány évig pihenni hagyták. Az ekkorra újra kisarjadt részt előbb legeltették, majd kaszálónak használták, végül újra szántották. Sok helyen a szántók helyett inkább „irtáskerteket” alakítottak ki, itt termelték a Rábaköz jellemző gyümölcseit, az almát, körtét, meggyet, cseresznyét, szilvát, barackot, diót főleg eladásra.
A gyakori áradások nem kedveztek a földművelésnek. („Aratásra akkorára nőtt a víz, hogy ladikbúl vágtuk le a kalászt, ladikkal hordtuk haza.”) Ezért régóta kísérleteztek a vizek szabályozásával. A 18. századi katonai térképeken már láthatók a körülárkolt földek vízszívó fákkal körbeültetve. Lecsapoláskor árkot ástak a folyó felé, a vizet levezették, majd a területet elrekesztették. Amikor kiszáradt, a növényzetet felgyújtották, a hamut beszántották. Az emlékezet szerint a nád volt a legmakacsabb, újra és újra irtani kellet.
Régebben a Göcsejben és Őrségben ismert bakhátas szántási technikát is alkalmazták a Hanság nedves földjein. Ez alkalmas volt a víz levezetésére a vetésről. Így főleg kölest termesztettek, de csak szükség-gabonaként. Akkor vetették, ha az áradás tönkretette a búzát. Ilyenkor a rövid tenyészidejű köles pótolta azon a télen a kenyérgabonát, mivel még a hideg beállta előtt beérett.
A 19. és 20. század fordulóján vett nagy lendületet a rétfeltörés. A hansági határ három kulturális övezetre oszlott ekkor: szántóföldekre, legelőkre (belső rétek) és a köztes erdősávokra. Negyedik zónának természetesen megmaradt a folyamatosan csökkenő területű „vad hany”, az ősi lápvilág. Az egykori mocsár nagyon nehezen vált termővé, az idők során lassan mégis az egyre intenzívebb növénytermesztés lett a táj jellemzője. Nagy mértékben növekedett a gabona, főleg a búza termőterülete, a sertéstartás fellendülésével pedig általánossá vált a kukorica. Egyre nagyobb területeket foglalt el a burgonya és a cukorrépa is.
A 19. század végén az ugarolás helyett már a vetésforgó rendszerét alkalmazták, főleg annak vegyes formáját. Egy évig kapásokat, egyig tavaszi gabonát, egyig szálas takarmányt, végül a negyedik évben őszi gabonát vetettek.
A len ezen a talajon nem terem, így rostnövénynek kendert vetettek saját használatra, később ipari értékesítésre is.
A burgonya a 19. században még kerti növény volt, nagy mennyiségben csak az uradalmak termelték. A 20. század elejétől már a parasztok is egyre többet vittek piacra.
A kukorica is kerti növény volt 1850-ig, nagybani termelése ezután terjedt el. A belőle készült kását, puliszkát a gazdagok is ették, szárát a jószággal etették, csutkáját eltüzelték. Szent Györgykor (IV. 21.) vagy május elején vetették. Kapálni fogyó hold idején kellett, így a gaz is elfogyott. A fosztást a rokonság, szomszédság közösen végezte a pajtában. Szólt a mese, az ének, kártyát vetettek, a piros csövet találónak csók járt. Kalácsot, bort kínáltak, a munka végén zenére mulattak. A segítséget természetesen illett viszonozni.
Az 1920-as évektől uradalmi példára ipari növényekkel kezdtek foglalkozni, amelyeket a vidéken alakuló mezőgazdasági üzemek vásároltak és dolgoztak fel. Sorban jöttek létre a keményítőt, pótkávét és cukrot gyártó üzemek, Kapuváron pedig dohánygyárat alapítottak. Ezzel a paraszti gazdaságok számára jó bevételi lehetőség lett a kender, cikória, dohány, burgonya, cukorrépa, valamint a gyógyszer- és vegyipari nyersanyagnövények termesztése.
A gabona, főként a búza („élet”) termesztéséhez számtalan hagyomány fűződött. A szántást sohasem kezdték pénteken, a kedd vagy a csütörtök volt erre alkalmas. A mezőre való első kimenetel előtt a gazdát és a szekeret a kútból frissen húzott vízzel locsolták meg, hogy szerencsével járjanak. A vetést mindig a gazda kezdte napkeltekor a karácsonyi asztalra is használt abroszból, és utána is csak férfi végezhette. (A háborúk idején férfiak hiányában ez a szabály háttérbe szorult.) Kezdéskor fohászkodtak: „Jézus, segílj meg!”. Munka közben a „vagy lesz, vagy nem” mondókát ismételték, miközben minden lépésre egy markot szórtak. Holdfogytán nem szabadott vetni, mert ritka lett volna a gabona, Üszögös Szent Péterkor sem (II. 22.), mert üszkös lett volna. Jó termésre számítottak, ha Szent György (IV. 21.) előtt megzendült az ég és a csóka már el tudott bújni a vetésben. Általában kedvezőnek tartották a száraz márciust, esős áprilist, hűvös májust. Úgy vélték, a búza Szent György napján indul szárba, májusban hányja ki a fejét, Péter-Pálkor (VI. 29.) megszakad a töve, ekkortól nem nő, csak érik.
A gabona betakarítását a búzával kezdték, azt követte a rozs, árpa, zab, mert ezek jobban bírják az érést. Az elvi kezdőnap Sarlós Boldogasszony (VII. 2.) volt. A női sarlós aratást az 1860-as években uradalmi példára váltotta fel a férfiak által végzett kaszálás. Ezt a munkát sem kezdték soha pénteken vagy újholdkor. A gazda miatyánkot mondott, keresztet vetett a táblára és ő tette az első vágást. Ezután a szerszámot átadta az első kaszásnak. A marokszedők a tulajdonos vagy képviselője lábát szalmakötéllel megkötözték és csak bor-váltságért engedték szabadon., hogy a búza jól kieressze a szemét. Öt-hat keresztet raktak össze egy kepébe, azokra egyet lezárónak. Ez utóbbit huszárnak, vagy papnak hívták.
Egy kaszás egy holdat vágott naponta. Nagyobb gazdáknál az aratás tíz-tizenkét napig is eltartott. A tarlót a szegények „megböngészték”, vagy libákkal legeltették.
A 20. századig a learatott gabonát cséphadaróval (kézzel) csépelték, vagy lóval nyomtatták. A magot szeleléssel tisztították. (Erősebb szélben embermagasságból vékony sugárban ponyvára vagy kosárba öntötték, így a szemét kifúvódott belőle.) Hombárokban tárolták. A Rábán, vagy a Győri Dunán működő vízimalmokban őrlettek. A fölösleget a csornai vásáron értékesítették.
A Rábaköz termés-eredményei mindig jobbak voltak az országos átlagnál.
Rábaközben a nagybirtok aránya az országos 17%-al szemben 41,3% volt, a Hanságban 72,5%. A gyakorlatban ez száznál több majorságot jelentett hét-nyolcezer lakóval. Itt voltak az uradalmak központjai. Gazdálkodásukra a szarvasmarha-hízlalás és tejtermelés, valamint különböző nyersanyagnövények feldolgozására épülő ipari üzemek működtetése volt jellemző.
A mezőgazdasági ágazatban a napi munkát a béresek végezték. Feladatuk a szántás, vetés, boronálás, növényápolás, fuvarozás, állatgondozás, fejés volt. Munkaidejük hajnali 3-tól este 8-9 óráig tartott egy órás ebédszünettel. A jószág-gondozási, eszköz-karbantartási feladatokat vasárnap is el kellett látniuk. Kikötött évi fizetségük (a „kommenció”) készpénzből, gabonajuttatásból és az uraság legelőjén engedett jószágtartásból tevődött össze. Az asszonyoknak nem járt kommenció. Az ő feladatuk a főzés, takarítás, ruhajavítás, gyereknevelés, a „háztáji” tehén, disznó, baromfi ellátása volt. Kapálásra vagy betakarításkor segéd-munkaerőként alkalmazták őket. A lányok részért vállaltak munkát, vagy néhány évre városra szegődtek szolgálni. A nagyobb, szezonális munkákra való felvételnél a béresek családtagjai előnyben részesültek. A serdülő fiúk fél kommencióért szolgáltak, amíg a legényavatással, katonaidejük letöltésével vagy házasságkötésük miatt felnőtt sorba nem kerültek.
A cselédek szerződését november 1-én, mindenszentekkor újították meg. Ezt „szólításnak” nevezték. Akinek felmondtak, január 1-ig kapott időt, hogy új helyet keressen. Az 1920-as évektől ez a gyakorlat a Rábaközben megszűnt, ugyanis itt az uradalmi alkalmazás folyamatossá vált, szemben az ország más tájaival.
A béresek a majorokban laktak cselédházakban. Ezek egyformák voltak, egy-egy házban négy-négy család élt két közös konyhán megosztozva. A házak mellett családi konyhakertek voltak, közös kemence és kút.
A cseléd fiatalok életét a falusiakéhoz hasonlóan a „legénycéh” szervezte, amelybe akkor „keresztelték” be a fiút, ha el tudta végezni egy felnőtt munkáját. Általában maguk között szórakoztak, a falusiakkal kölcsönösen lenézték egymást. A majorsági nép fő szórakozási alkalmai a kukorica- és tollfosztók, a disznótorok, lakodalmak és búcsúk voltak. Ha falusi búcsúba mentek, külön helyiségben mulattak. Templomba csak nagy ünnepeken jártak, máskor a minden majorban meglevő haranglábnál imádkoztak.
Az uradalmak az évre szerződött, „állandó” cselédségen kívül nagy számú időszakos munkaerőt alkalmaztak azon munkák idejére, melyeket a béresek maguk nem voltak képesek elvégezni (kapálás, répaegyelés stb.). Főként a környező falvak zselléreit foglalkoztatták, akik inkább terményt, kevesebb pénzt kaptak munkájuk fejében.
Az idénymunkások egyik országosan ismert típusát a summások képezték. Tavasszal szerződtek hat hónapra. A cselédektől elkülönültek, a munkát is külön csoportban végezték. Önállóan főztek, saját szakácsnéjuk hónapról hónapra vételezte az ételhez való nyersanyagot, hogy ezen is spórolhassanak, így igen gyenge koszton éltek. Szállásuk kiürített istálló volt. Az őszi betakarítás után tértek haza a falujukba.
Az uradalmi idénymunkások summásokéhoz hasonló, mégis sokban eltérő másik csoportját alkotják az aratók. Ők „aratóbandánként”, választott vezetőik útján kötöttek szerződést, nem pedig idegen ügynökök közvetítésével, mint a summások. Nem csak az aratást vállalták, hanem a tavaszi első kapálástól az őszi betakarításig mindenféle munkát. A munka tárgyától függően pénzért vagy terményrészért dolgoztak. A szerződést minden évben húshagyókor kötötték meg.
Az uradalmat körülvevő falvak zselléreiből szerveződő aratóbandák tagsága évről évre állandó volt, egy banda huszonnégy férfi kaszásból állt. Ha valaki valamilyen okból kiesett, helyét általában a fia örökölte. Ha idegen jelentkezett, felvételéhez a többieknek hozzá kellett járulniuk. Vezetőjük a választott bandagazda vagy aratógazda volt. Saját szakácsnéjuk volt, akit az uradalom fizetett. A családtagok is besegíthettek.
Az aratás befejeztével aratókoszorút készítettek, egy marokszedő leányt pedig kévékbe öltöztettek („hálakéve”). Az uradalom aratóbált rendezett, hogy „kitáncolják magukból a fáradtságot”. Cséplés után az intéző bandaáldomást fizetett. Ez birkapörkölt volt, amihez a bort a bandagazda állta a közös részből.
A rendszeresen egy helyre szegődő bandáknak gyakran egész évben jutott munka (krumpliszedés, favágás), így az „aratóság” gyakorlatilag nehéz, de állandó megélhetést biztosított.
Az uradalmiakkal szemben „fogadott” aratóknak nevezték a nagygazdák által alkalmazott idénymunkásokat. Általában helybeli szegény zsellérek voltak, viszonyuk a munkaadójukkal évtizedekig tartó, családias jellegű volt. A kapcsolat akár apáról fiúra is öröklődhetett állandó megbízható munkaerőt biztosítva a gazdának és biztos, egész évi megélhetési lehetőséget a zsellérnek. Az aratásban kilencedért dolgoztak, de vállaltak kukorica- és répakapálást, takarmány-betakarítást, favágást is változó részesedésért. A gazda a fizetségen kívül gyakran kisegítette „aratóit” „böcsületből”, például igaerővel, de olyan is előfordult, hogy tehenet tarthattak a legelőjén (Csorna).
A Rábaköz nagyobb településein kisiparos zsellérréteg alakult ki. Vásárlóik a mezővárosok lakói voltak. Általában néhány hold földet is műveltek, kevés jószágot is tartottak, így az iparral csak a betakarítás utáni, tavaszig tartó időszakban foglalkoztak. Gyakori ilyen szakma volt a varga, csizmadia, bognár, kőműves, nádazó, kosárfonó.
A legtöbb házi kismesterség hátterét az ártéri erdőkben termett nyersanyag biztosította. A kosárfonáshoz a nyár- és nyírfa finomabb vesszőjét használták, a durvábból kerítést, házfalat, szekérkast készítettek.
Kisfalud különösen híres volt fából faragott használati eszközeiről. Itt a máshol is gyártott fakanál, ivócsanak, tányér mellett szekeret, szánkót, hidast (disznóól) építettek és értettek az ácsmunkához is.
A Hany környéki falvak háziiparának fontos alapanyaga a sás és a gyékény. Ezeket augusztus és szeptember hónapokban „aratták”, s a tél folyamán dolgozták fel. Főként a kis határú községek, Bősárkány, Pusztasomorja, Sarrod lakói számára jelentett jó jövedelem-kiegészítést a szatyor- és ágyvédőfonás. A bősárkányi gyékény árúk ma is híresek. Nagyobb felületű termékek készítéséhez gyékényszövőszéket használtak (ponyva, szőnyeg). Nyersanyagért messzi földre eljártak.
A kukorica levelét is felhasználták (csuhakötés). Lébényben, Sarrodon, Vitnyéden szatyrot, kézikosarat, papucsot csináltak belőle. A kicsépelt gabona szárából zsúptető, kas, kenyeres kosár készült.
A háziiparral foglalkozó parasztok mellett már a 17. századtól vannak adataink hívatásos mesterek érdekvédelmi szerveződéseiről. A kisebb településeken ezek általában többféle szakma űzőit összefogó „vegyes céhek” voltak. Csornán 1660-ban alakult a csizmadiák, 1675-ben a mészárosok céhe, Kapuvárott 1669-ben a bognárok, kovácsok és lakatosok közös, „vegyes céhe”. Ezen iparos társaságok jelvényei is ismertek már a 16. századtól: céhzászló, cégér, behívó tábla. Az elhalt mestereket ma is ezekkel kísérik utolsó útjukra.
1723-ból fennmaradt a több falu mestereit egyesítő csornai szűcsök társaságának szabályzata. Ebben szó esik az inasok felvételéről, a legények kötelező három éves vándorlásáról, a mester-remekmű készítésének követelményeiről. A „fusserok” (céhen kívüli kontárok) a vásárokon nem árusíthattak, csak falvakban, vagy urasági majorokban működhettek. A céhek a vármegyei szolgabírák felügyelete alá tartoztak. A szabályzat intézkedett az iparosok szabad helyváltoztatásáról, megszabta a különböző vétségek (verekedés, csavargás, dologkerülés) miatt kirovandó bírság összegét, a közös kasszában lévő összeg felhasználásának módját, elsősorban a beteg tagok segélyezésére.
A vízimolnárok részért, minden tizedik zsák lisztért őröltek József napjától (III. 19.) Andrásig (XI. 30.). A vízimalmokat a 19. század végére kiszorították a gőzmalmok.
A kovácsok 1660 után tömörültek céhekbe. Nemcsak vassal foglalkoztak, feladatuk volt az állatok, elsősorban a lovak gyógyítása is. A falvakban a nemeseknek és a jobbágyoknak külön kovácsuk volt. A tűzveszély miatt a községek szélén működő műhelyeket a közbirtokosság, vagy a földesúr tartotta fent. A mester velük szerződött három évre általában Szent Mihálykor (IX. 29.) vagy évente újévtől újévig. A vállalkozó „tarifát” (árjegyzék-javaslatot) adott, a földesúr képviselője vagy a nemesi falvakban a gazdák közössége pedig ennek alapján szavazással választott a jelentkezők közül. A munkát a szintén választott kovácsbíró felügyelte, ennek fejében neki ingyen jártak a szolgáltatások. A többi gazda évente egyszer, cséplés után számolt el a mesterrel pénzben vagy búzában.
Magyarországon a Rábaközben alakultak ki először a falusi takácscéhek. Az asszonyok nemigen szőttek otthon, inkább szakemberhez vitték a fonalat. A terítők, lepedők, törölközők végeit a takácsok általában mintakönyv alapján díszítették, de a híresebbeknek egyéni mintáik is voltak. Nevezetes műhelyek voltak Csornán, Rábatamásiban, Szanyban. A takácsoknak általában földjük is volt, amit nyáron műveltek, ősztől tavaszig pedig otthon szőttek talpas szövőszékeiken. A szegényebbje részes aratást is vállalt. Magáért a szövésért pénzt vagy terményt kértek fizetségül.
A nyugati eredetű kékfestés az 1700-as évektől terjedt el a Rábaközben. Beléden, Csornán, Kapuvárott, Szanyban alakultak kékfestő céhek. A 19. században már műhelyenként hetven-nyolcvan darabos mintaválasztékkal dolgoztak. Ezek között egyéni formák is előfordultak. A kékfestő anyagot főleg az uradalmi cselédek kedvelték, de hordták a falusiak is. Mintakendők alapján válogatták a szoknya, blúz, kötény, ing, kendő, bőgatya fajtáját, amely ruhadarabok a táj jellegzetes viseletéhez tartoztak. Az idősek sötétebb alapú, apróbb mintájú anyagot hordtak, a fiatalok világosat nagyobb mintákkal. A kékfestők a vásárok, heti piacok mellett otthon, a műhely mellett is árusítottak.
A rábaközi bognárok típusos, táji jellegzetességű szekereket készítettek, amelyek festése falvanként változott. Más faeszközöket, például szerszámnyelet is gyártottak.
A rábaközi kerámiaipar központja a 19. század óta Dör, később csatlakozott hozzá Csorna és Rábcakapi. Minden mester a csornai vegyes céhhez tartozott. Középkori eredetű formakincset mutatnak az itteni korsók, melencék, kályhaszemek stb. Híres helyi forma a csávai korsó, a döri köcsög, a böjti „csiripiszli” készítéséhez használt „szalados tepsi”. A híres mesterek titkos, egyéni recept szerint készült mázat használtak. A tejes köcsögökre keresztet festettek a boszorkány-rontás ellen. A piacokon, vásárokon kívül még Bécsben is házaltak a portékával. Dereglyéken (lapos fenekű, alacsony építésű csónakokon) az Alföldig szállították termékeiket, ahonnan terményt, iparcikkeket hoztak cserébe, lovakkal vontatva az ár ellenében a hajókat.
A rábaköziek, hanságiak ügyes ladikkészítők voltak. Még ma is emlékeznek a valamikori, egy fatörzsből kivájt „bödönhajók”-ra. Nagyobb folyóvizeken, például a Győr felé való áruszállításnál dereglyéket használtak. Ezeket hat-nyolc ember vontatta. Állatokat a Rábaközben azért nem alkalmaztak erre a munkára, mert letaposták volna a parti rétek értékes füvét.
Az I. világháborúig európai hírű volt az évente hat alkalommal tartott csornai nagyvásár (I. 6. vízkereszt; III. 12. Gergely; V. 1.; VI. 24. János; IX. 29. Mihály; XI. 11. Márton). Itt főleg állatok cseréltek gazdát. Vásáros központ volt még Kapuvár, Mihályi és Sopron.
Vándorló kontár „szolgáltatók” is működtek a tájon. A 17. századtól tudunk két-három hónapra megtelepedő, majd továbbálló „borbélyok”-ról. Hajat nyírtak, borotváltak, fogat húztak, eret vágtak. Gyakran tanítóskodtak is. „Medicus peregrinus” (vándorló orvos) volt a saját maguk által adományozott címük. Családjuk velük együtt kóborolt.
Kontár kézművesek is járták a falvakat. A edényjavító drótos és ablakos tótok (szlovákok) pénzért, ebédért, szállásért dolgoztak. Vándorköszörűsökről már a 18. századból vannak adataink, de meg-megjelentek az 1960-as években is. Említést érdemelnek a különböző foglalkozásokat űző cigány iparosok: a szegecseléssel, forrasztással edényt javító üstfoltozók, bádogosok és a határban megvásárolt fűz- és nyárfát feldolgozó teknővájók.
A Rábaköz népi kultúrája, paraszti művelődése pregnánsan elkülönül környezetétől. Ennek kettős alapja van: egyrészt a közeli felvevő piacok által lehetővé tett mezővárosi arculatú polgárosodás, másrészt a környező nagybirtokok korlátozó, de egyben újításokra is ösztönző befolyása. A föld drága volt, ebbe nemigen tudták befektetni a hasznot. Ugyanakkor a jobbágyfelszabadítás és a vízrendezés után a falusi, mezővárosi parasztok fontosnak érezték az önkifejezést, identitásuk külső megjelenítését, így gyarapodó jövedelmük jókora hányadát a viseletre, lakáskultúrára fordították. Ezt az igényt táplálta a korábbi jobbágyi státusz ellenére megmaradt hajdú típusú öntudat több, egykor kiváltságos településen (pl. Kapuvár), illetve a tájon hangsúlyosan jelenlévő evangélikus kisnemesi réteg befolyása. Ezek miatt a szegényebbek, alávetett sorsúak is igyekeztek eleget tenni a reprezentációs elvárásoknak, hiányzó anyagi forrásaikat uradalmi és ipari bérmunka vállalásával kipótolva.
A paraszti viselet itteni színesedése, „kivirágzása” az 1870-es évektől az I. világháború végéig kísérhető figyelemmel. A kivetkőzés 1948 után vette kezdetét, de hét település máig őrzi öltözködési hagyományait. Ezek Csorna, Garta, Himód, Hövej, Kapuvár, Szany és Vitnyéd. A viseletek a 19. századtól kezdtek kimutathatóan egyéniesedni, elkülönülni, díszesedni, színesedni jórészt kisipari és gyári termékek felhasználásával. Sajátos fejfedő-formák alakultak ki (sapka vagy kalap tollal, bokrétával). A régi ruhadarabok közül rang- és korjelzőnek megmaradt a suba és a szűr. A női viselet polgárosultabb a férfiakénál, de az ünneplő igen drága anyagokból készül. A 20. század elején egy leány ünneplője egy tehén árát vitte el. A szegények lányai napszámba járással teremtették elő a szükséges pénzt. A férfiak viselete régiesebb, színesebb elemeket őriz (hímzett bőrmellény, bőgatya, asztrahán sapka).
A Rábaköz leggazdagabb és leghíresebb viselete a kapuvári, amelyik egy típuscsoportba tartozik a gartaival és a vitnyédivel. Ebben nyilván közrejátszanak a mezőváros 16-17. századra visszavezethető hajdú hagyományai.

5

P. Vas János: Rábaköz és Hanság – IV.
A Rábaköz népi díszítő művészetének legismertebb terméke a höveji pókozásos technikájú fehér hímzés, amelyre az aprólékosan kidolgozott, keresztszemes mintaanyag jellemző. Az ezt létrehozó háziipart főként a szegényebbek űzték kapuvári megrendelésre. A höveji csipke világhírű.
A hímzések mintakincse helyi jellegzetességű, szimbolikájukat a hozzáértők le tudták fordítani: a rózsa a szeretet, a szegfű a hűség, a tulipán az egészség, a napraforgó a boldogság, a gránátalma a bőség, a páva a női szépség, a rozmaring a férfiasság jelképe. Ezek a jelek megjelennek a szokásokban és a népköltészetben is.
A faragás főleg az uradalmi pásztorok között élt. Jellemző volt az ékrovásos, karcolásos technika, a domború faragás és a spanyolozás. A falusiak is készítettek mángorlókat szerelmi ajándéknak, a jármokat pedig festett faragással díszítették. Általános volt a cifra tárgyak divatja.
A régi időkben a falvak a magas peremeken, szigetszerű földhátakon a fontos utak mellett települtek. Nagyrészt egy beltelkesek, utcás típusúak szalagtelekkel, amely az utcára merőleges, vége pedig egykor a vízig, a mocsárig ért. Az utcák a nagyállattartás igényeinek megfelelően szélesek.
A társadalmi csoportok lokálisan is elkülönültek. A nemesek a fő utcában, a jobbágyok, zsellérek a mellékutcákban laktak. Előfordulnak egy falumag körül kialakult „teres” falvak (Kóny), illetve a mocsári hátakon szabálytalanul rendeződött halmazfalvak is (Rábapatona).
A régi házak anyaga „kalodák”, zsaluk közé tömött, vert föld volt („tömésfal”, „vert fal”), de használtak vályogot is. 1860-tól jelent meg a téglaépítkezés. Szanyban ma is iparszerűen égetnek téglát. A lápi részeken, a Hanyban karóra font vesszőből készült falat tapasztottak be földdel („paticsfal”).
Leggyakoribbak az L alakú házak voltak, főként a jómódúaknál, iparosoknál. Az épület elülső szárnya az utca tengelyével párhuzamos, a második erre merőleges volt. Utóbbihoz csatlakoztak a melléképületek (istállók, kamrák) közös tető alatt egybe építve. Mindig az első szoba nézett az utcára. A lakóházhoz oszlopos, boltíves gádor („ereszalja”) csatlakozott. Jellegzetesek voltak a festett, faragott mestergerendák, kapubálványok, kerítések. A tető zsúpból, nádból készült.
A házak helyiségei földpadlósak voltak, a fapadló a 20. század elején jelent meg.
A hagyományos paraszti lakóépület jellegzetes helyisége Rábaközben is a tisztaszoba volt. A többosztatú házforma kialakulása után általában már csak különleges célra, ünnepi, reprezentatív alkalmakkor használták (jeles napok, vendégjárás), néha az idős házaspár lakott benne. Az ajtó mellett szemes kályha állt. Két mennyezetes („fedeles”) ágy tartozott a berendezéshez. Ha lakták is a tiszta szobát, csak az egyik ágyban háltak, a másikat betegség vagy szülés esetére tartották fenn. A használaton kívüli ágyat magasra rakott ágynemű foglalta el díszes párnavégekkel. Átellenben fali téka (kis szekrény), sarokpad és asztal alkotta a „szent sarkot”. A sarokpadba épített kis szekrény neve „Mária-ház” volt. Gyakran ez a sarok volt a közös imádkozás helyszíne is. A berendezést festett szekrény egészítette ki. Az ágy és a szent sarok közé helyezett „tulipános ládában” tárolták a kímélt fehérneműt, az eladólány „stafírungját” (kelengye).
A hátsó szoba, kisszoba az udvarra nézett. Ez volt a fiatal házasok hálóhelye.
Rábaköz híres asztalosipari terméke a kapuvári speciális virágozású festett bútor volt. Alapszíne sötétzöld, vörösbarna, alapmotívuma a tulipán. Divatja a 19. század első felétől 1920-ig virágzott. Teljes szobaberendezések készültek ebben a stílusban.
A Rábaközi emberek étkezésében viszonylag nagy szerepet játszott a hús, a szabad vizek korában a vadhús is. Az ünnepektől és böjti periódusoktól eltekintve általában hetente kétszer volt „húsos nap”. A húst főleg füstölve ették. Frissen csak torban disznó, illetve ritkán, nagyobb ünnepeken baromfi került az asztalra.
A sertést ölés után besózták és a szabad kéményben hidegen füstölték. A javát a nagy munkák idejére tartogatták. Mennyiségileg a disznóhús után második helyen a baromfi fogyasztása állt. Ritkán, főleg lakodalomban ettek marhát és birkát.
A nagy mennyiségben fogyasztott halat nem számították húsnak. A halászok bundában sütötték. A csíkot levesnek és sütve is ették, de főleg savanyú káposztával készítették. A Rábaközre és a déli Kisalföldre általában is jellemző a savanyú káposztával készített ételek különös szeretete.
A sót még a 19. század közepén is tömbökben vásárolták, ruha közé téve összetörték, a kemencében megszárították, aztán kézi malomban megőrölték.
A bőségesen rendelkezésre álló tej meghatározó jövedelemforrás volt, piacra termelték. Ezért otthon csak ritkán, ünnepeken vagy betegség esetén fogyasztották. Az aludttejet „szerdék”-nek hívták. Farsangi ételük volt az „érett túró”. Sajtot az uradalmi pásztorok készítettek.
A kenyeret az 1960-as évekig a háznál sütötték, de ezután a kemencéket lebontották. Legtöbben a búza és rozs keverékéből készült lisztet kedvelték, amit a vízimalmokban durvára, azaz „parasztra” őröltek. Ezt gyakran kukoricával, néha reszelt krumplival keverték. A sütés napja péntek volt. Hetente hét-tíz kenyeret sütöttek. (Ha ellapult, azt gondolták, a tésztába beleokádott a boszorkány.) A maradék tésztából lángost sütöttek. Ahány sikeredett, „a gazdasszony annyi lelket szabadított ki a tisztítótűzből”. A mondás szerint négyszer vetnek keresztet a kenyérre: egyszer bekovászoláskor, másodszor dagasztáskor, harmadszor bevetéskor, végül felszeléskor.
A népi hiedelemvilág központi alakja, mint másutt, a Rábaközben is a boszorkány volt. Macska alakjában járt, tudományát a Szentháromság megtagadása árán szerezte.
Élt az ősi táltosban való hit emléke is. Úgy mondták, az ilyen tudományos embernek már születéskor szárnyszerű szőrcsomó van a hátán. Funkciója főleg az időjárás befolyásolása volt, ezért állatalakban vívott meg az idegen táltosokkal.
Titkokat látó és jósló képességekkel bíró, másfajta tudományosokat máig emlegetnek név szerint. Ők gyógyítottak is, méghozzá ingyen, vagy ha kaptak pénzt, azt a koldusoknak adták. Nem haltak meg, hanem egyszer csak eltűntek és többé senki sem látta őket.
A Rábaköz tánchagyománya élesen elkülönül a tőle délre és keletre eső, jóval jellegtelenebb tájakétól, de határozottan eltér a vele egyébként sokban rokon szigetközi-csallóközi területétől is.
Legszembetűnőbb eleme a szinte napjainkig fennmaradt körverbunk, amelynek különleges jelentősége volt az itteni parasztság közösségi életében. Két regionális altípusát lehet megkülönböztetni. A keleti változatok (Kóny, Sobor, Szany, Szil) egyetlen lassú részből állnak, motívumkincsük viszonylag gazdag, kísérő dallamuk állandó. Ezt a kötött szerkezetű férfitáncot üvegek körül táncolják, amit az összegyakorlás és a „hej-legény” irányító szerepe tesz lehetővé, aki „hej” kiáltásokkal jelzi a folyamatok váltakozását. Ez nem jelenti azt, hogy a tánc községenként ne térhetne el, sőt nagyobb településeken a társadalmi rétegenként, falurészenként elkülönülő „legénycéhek” törekedtek is arra, hogy egyéni jegyeket mutassanak fel táncukban. Kónyban például két változat él „zsöllér-verbunk” és „gazda-verbunk” néven.
A nyugati, Kapuvár környéki típus (Hövej, Vitnyéd) két részre, lassúra és frissre tagolódik. A lassú rész falvanként különbözik. Kapuvárott archaikus dallamok kapcsolódnak hozzá, másutt viszont 19. századi népies műdalokra járják. A friss rész zenéje egységesebb, németes jellegű, mozgáskincse pedig dus-karakterű ugrós.
A körverbunk fontos szerepet játszott a Rábaköz társadalmát meghatározó „legénycéhek” életében, amelyeknek a búcsúk előtti időszakban egyik fő feladata volt a tánc szervezett betanulása, gyakorlása. A bemutatóra a búcsú napján délután került sor. Először a kocsma előtt, majd a litánia után a templom előtti téren járták el. Ezután felkeresték a lányos házakat, ahol a verbunkot követően csárdást táncoltak a „céhes” (az ő korosztályukba és társadalmi rétegükbe tartozó, illetve falurészükben lakó) lányokkal. A tánc közben lépést rontó legényeknek büntetéspénzt kellett fizetniük. A tánc komolyságára, egykori rituális szerepére utal az is, hogy például Rábacsanakon a hajnalban a kocsma előtt felállított „céhes fa” vagy „királfa” körül járták el először a „karéj”-t.
Néhány adat arra mutat, hogy a körverbunkok régebben nem voltak ennyire kötöttek, sőt egyes helyeken a 19. század végén még szabad, kötetlen formák is éltek.
A nyugati részen, Kapuvár környékén a verbunkba kísérőként nők is bekapcsolódhattak, keleten ez nem fordult elő. Sok helyütt a verbunkhoz előtáncként a dus vagy mars kapcsolódott, a legények ezzel járták végig a falut, máshol viszont utána következett a csárdás.
A rábaközi csárdások jellemzője a lassú rész feltűnő szegényessége, a frissben való kiteljesedés és a lent-hangsúly, mely sajátságok szervesen illeszkednek a nyugati táncdialektushoz. Régies szokás, hogy a páros tánc kezdése előtt a férfi megperdíti a nőt a karja alatt. Vidékünkön a csárdás egyre inkább elszürkül, jelentősége csökken a táncrenden belül. Az I. világháború óta beszélhetünk a körcsárdás divatjáról, amikor is két pár táncol összefogózva.
Rábaköz nevezetes ugrós tánca a dus, amit a nyugati részen marsnak neveznek. Ma már nem feltétlenül része a táncrendnek, de gyakran szerepel alkalmi funkcióban: menettáncként, csoportos kocsmai mulató funkcióban, lakodalmi, báli szünetekben megrendelt virtuskodó férfiszólóként. Formai fejlettsége a többi dunántúli ugróshoz képest feltűnő. Zenei anyaga vegyes: a régies, részben jellegzetesen rábaközi („Szélről legeljetek...”), részben közismert kanásztánc-dallamokra németes zenei réteg rakódott. Ezt nyilván a nyelvhatár közelsége, illetve a korai polgárosodás magyarázza.
A dushoz szorosan kapcsolódnak a vidék eszközös táncai, melyek itt szintén a régi stílus maradványai. A dust is gyakran járják földre tett vagy fejen tartott üveggel. Ide tartozik a különösen kedvelt seprűs tánc is. A pásztorkultúra korai eltűnése ellenére a polgárosodó parasztság asszimilálta ezeket az archaikus eredetű típusokat.
Rábaközben a másutt szokásos táncok közül hiányzik a leánykarikázó. Bőjtben, amikor máshol karikáznak, itt egy „köcsögösnek” nevezett leányjátékot játszanak. A körben állva éneklő lányok egy vagy több, kaviccsal töltött köcsögöt rázogatnak ütemesen és egymásnak dobálják. Ha valaki elejti, legközelebb őneki kell edényt hoznia.
Rábaköznek és a Hanság környékének leggazdagabb népköltészeti műfaja a mondák, az oktató célzatú, igaznak tartott történetek csoportja, amelyen belül szinte azonos jelentőségű a hiedelmekkel kapcsolatos, illetve a történeti anyag, sőt olykor össze is mosódnak (pl. Hany Istók históriájában). Az itteni mondák kitűnnek epikai gazdagságukkal, meseszerűségükkel. A tulajdonképpeni mesékben is sok a mondai elem. A két műfajt ezen a vidéken gyakran nehéz különválasztani.
A máig gyűjthető hiedelemtörténetek gyakori alakja az alakváltó démonszerető, a lidérc. Napjainkban is félnek azoktól a helyektől, ahol valamikor lidércfényt láttak. A magyar nyelvterület egészéhez képest itt gyakoribbak a tündérekről, vízitündérekről szóló (részben talán műirodalmi eredetűnek tekinthető) történetek, amelyek szerint ezek a lények az emberek gonoszsága miatt hagyták el egykor a tájat. Szó esik a mocsarakban élő sárkányokról is. Megjelenik a kisértet, a családját védő hazajáró halott stb.
A hiedelemmondák leggyakoribb alakja, mint szinte minden népcsoportunknál, a boszorkány, aki megrontja a tehén tejét és a gyerekeket. Utóbbi esetekről „memorátok” (egyes szám első személyben előadott „visszaemlékezések”) számolnak be csakúgy, mint az ellenük használt „szenes víz” eljárásról, amelynek alkalmazása a 20. század második felében még élő gyakorlat volt. A boszorkány képes főleg szerelmi „ügyekben” oldani-kötni és boszorkányszombatokon dáridózik az ördöggel.
A történeti mondákban megfogalmazódik a besenyő származás tudata. Sajátosan helyi jellegű a kemény teleken nagy csordákban megjelenő farkasok által felfalt emberekre emlékező történetek sora. A betyármondák a Kapuvár környékén egykor gyakori „futóbetyárokat”, illetve a „helyi illetőségű”-nek tekintett, Soborból származó Papp Józsefet emlegetik a leggyakrabban, aki Sobri Jóska néven híresedett el Európa szerte. Gyakori téma az 1848-49-es szabadságharc leverése után a mocsarakban bujdosó szökött katonák sorsa.
Rábaközben, mint a Kisalföldön általában, nagy számban kerültek elő prózai és verses falucsúfolók. Szinte minden falu lakóinak van gúnyneve, s ezekhez gyakran fűződik magyarázó történet.
A szépirodalomból országosan közismert a déli Kisalföld legnevezetesebb, Hany Istókról szóló mondája, amely igaz történeten alapul. A források szerint 1749. március 1-én a Királytóban a halászok hálójába került egy nyolc év körüli „esztelen” fiú, aki ruhátlan volt és szénát, füvet, szalmát evett. A kapuvári anyakönyv tanúsága szerint március 17-én megkeresztelték István névre, ennek becéző formája az Istók. Körülbelül egy évig tartották a várban, akkor megszökött, beugrott a folyóba és leúszott a Hanyba, ahol örökre eltűnt. A feltűnést keltő eset a nép ajkán mondává alakult. A szerencsétlen Hany Istók ebben már nem beteg, kitaszított emberi lény volt, hanem ujjai között úszóhártyát viselő, pikkelyes testű lápi tünemény, aki az óriás harcsával is képes megküzdeni. Fogsága idején beleszeretett az ispán kedves leányába, aki sokat foglalkozott vele. A lány lakodalmán azután egy nagy tál csigát, békát, kígyót vitt ajándékba az ifjú párnak. A násznép kinevette, gúnyolta, emiatti elkeseredésében tért vissza az ingoványon lévő otthonába.
A jeles napok féléve, az összefüggő téli és tavaszi ünnepek időszaka a Rábaközben is adventtel kezdődött, karácsony előtt négy vasárnappal. András napján (XI. 30.) az ólomöntés volt a szokásos férjjósló eljárás. Disznóölő Szent Ferenc (XII. 3.) a karácsony előtti disznótor hagyományos dátuma, amely szerény családi vacsorával zárult. December 6-án gyermekijesztő „Láncos Miklós”-ok, vagyis kifordított bundába öltözött, derekukon láncot csörgető legények, vagy házas férfiak jártak házról házra és a tollfosztókba. Seprűvel zörgettek az ajtón, a gyerekeket imádkoztatták, a lányokat tréfásan meggyóntatták. A jóknak ajándékot adtak és ők maguk is kaptak adományokat. Az utcán járókat zargatták, ijesztgették.
December 13-án (Luca napján) a legények éjszaka megtréfálták az eladó leányokat: kukoricaszárat, szalmát szórtak szét az udvaron, szétszedték a szekeret és felvitték a háztetőre, kicserélték a kapukat. Állat-alakú, főként gólya-maszkos „lucák” járták a falvakat gólyalábon, láncot csörgető fiúk kíséretében, megveregették a tyúkok fenekét. Egykor szokásban volt a termékenységvarázsló hajnali „kotyolás” is, de ma már csak prózai változatára emlékeznek. Füllel, farokkal ellátott kitömött zsákot hurcoltak körbe, ütötték, ugráltatták. Ezt „Luca szamará”-nak nevezték. Patonán szalmacsutakokat kötöztek össze és a bábút karácsonyig őrizték, mint Jézus szamarát.
A Lucától karácsonyig tartó időszakban takarítottak, meszeltek. Ekkor jártak a betlehemesek, akiknek játéka ezen a vidéken csak a pásztorjelentből állt. A hiedelem szerint a Luca székét is december 13-ától Ádám-Éváig (XII. 24.) kellett elkészíteni. Az éjféli misén rátelepedve meg lehetett látni a boszorkányokat.
Karácsony előtt kilenc nappal kezdődik a „szállást kereső Szent Család” járása. Ennek sajátos helyi formája a vitnyédi „bölcsőcske”. Cselekménye nincs, csak énekekből áll. Szereplői a téli szokáskör általános szabályaival ellenkezően nem fiúk, hanem leányok, kivéve Szent József alakítóját: két kis angyal, négy nagy angyal, Mária. A játék végén az egyik angyal megütögeti a háziakat, mondván: „Keléses ne legyen az új esztendőben!”; ez a szokáselem máshol Aprószentekkor szerepel.
December 24-én, karácsony böjtjén a gyerekek - a 20. század elején még fiúk és lányok együtt - „mendikálni”, karácsonyt köszönteni jártak, amiért ajándékot kaptak. Az éjféli mise előtt a pásztorok nagy zajt csinálva körbejártak a faluban, hogy elűzzék a gonoszt. Úgy vélték, a háziállatok ilyenkor megszólalnak, jósolnak, panaszkodnak, de aki kihallgatja őket, az meghal. Fenyőfát csak a 19. század végétől szokás állítani, azt megelőzően „termőág” volt az ünnep jelképe. Gyümölcsfa-vesszőt függesztettek fel a mestergerendára, amit fenyőággal, fagyönggyel, dióval, almával, házilag készített karamellás cukorral díszítettek. Alá apró szemes terményt helyeztek a kis Jézus szamarának, Máriának pogácsát, Józsefnek harapófogót, ezeken kívül fokhagymát, hogy mindenféle rontást távol tartson.
Szentestén a tűz mellé egy marék babot raktak, amit csak az éjféli mise után számoltak meg. Ha páros szám jött ki, az eladólány a következő évben kérőre számíthatott.
Ádám-Éva böjtjét a protestánsok is megtartották. A karácsonyi asztal a Rábaközben is mágikus, rituális szerepet játszott. Takarmányt helyeztek alá, amit később az étel maradékával, az ún. „karácsonyi morzsával” együtt feletettek a jószággal, mint varázserejű szentelményt. Vacsora közben a gazdasszony nem kelhetett fel, hogy a tyúkjai jó, ülős kotlósok legyenek. A böjti étel hal volt forralt borral, utána mákos guba, metélt, vagy kalács, melynek rontásűző hatást tulajdonítottak. Az éjféli mise után kocsonyát ettek. Más tájakkal ellentétben itt nem következetesek az ajánlott húsokat illetően; úgy tűnik a leggyakoribb a baromfi, különösen a töltött kacsa vagy liba, de nem ritka a sertés sem töltöttkáposzta formájában. Ünnepi étel a „rényés kolbász” is, amit tojással sütnek és savanyú káposztával tálalnak.
István és János napkor (XII. 26. és 27.) legények jártak köszönteni vacsoraidőben. János borivó, pincéző időpont volt, a névnap-köszöntőkkel „János-poharat” koccintottak. Még él az egykori regölés emléke. Fő ideje karácsony volt, de újévig eltarthatott. Szövegének töredékei gyermekjátékokban és az István-köszöntő versekben maradtak fent. A valamikori regösök ételt, italt kaptak fáradozásukért.

6

P. Vas János: Rábaköz és Hanság – V.
December 28-án, Aprószentek napján hajnalban elsősorban az eladó lányokat korbácsolták meg a legények, de a többi házbelit is megcsapkodták, hogy egészségesek legyenek a következő évben. A lányok a korbácsra pántlikát kötöttek. Magát a korbácsot „mustárnak” nevezték, ami talán annak a másutt még élő szokásnak az emléke, hogy a kisgyermekeket „mustármagot kérni” küldték át a szomszédba, ahol tréfásan megveregették őket. A Rábaközben ezen a napon a gyerekek maskarában, virgáccsal, zsákkal jártak adományt gyűjteni, s ahol nem kaptak eleget, ott loptak.
Szilveszterkor a lányok gombócokból jósoltak. Egy kivételével mindegyikbe neveket tartalmazó cédulákat tettek, s amelyik főzés közben először feljött a víz színére, olyan nevű lett a férjük, ha pedig az egyetlen, amit üresen hagytak, akkor abban az évben nem mentek férjhez. Éjfélkor a falu baktere (éjjeliőre) kikiáltotta az év fordulóját, a többi „faluszóga” (pásztor, csősz, harangozó) pedig házról-házra járt köszönteni. A legények a Himnusz eléneklése után zenével járták körbe a falu lányos házait, ezért pénzt kaptak, amivel azután visszatértek a kocsmába és folytatták a mulatozást. A szilveszteri étrend a karácsonyihoz hasonlóan bőséges volt. Aprósüteményt sütöttek, minél több ízesítővel, hogy az évben sok pénzük legyen. Újévkor férfinek, fiúgyereknek kellett először köszönteni menni, a női látogató szerencsétlenséget hozott volna.
Mint a magyar nyelvterületen mindenütt, itt is élt a vízkereszti (I. 6.) háromkirályozás hagyománya. Régebben legények jártak, ma már a kisebb fiúk öltöznek be: Boldizsár arca sötétre van festve és turbánt visel, Gáspár süveget hord, Menyhértnél kard van. A kiugratós csillagot angyal viszi.
A báli időszakban a falvak társadalmának különböző csoportjai külön mulatságokat szerveztek: volt külön tűzoltó-, gazda-, pásztor-, és iparos bál, házasok bálja stb. A még be nem keresztelt fiúk és leány kortársaik számára „suttyóbált” tartottak farsang végén a legénycéh tizedesének a felügyelete alatt. Farsang végének hagyományos étele a forgácsfánk („csöröge”, „pocok”). Első kisült darabját a tyúkoknak adták, hogy jó tojók legyenek. Maradékát a padláson felfűzve megszárították, és húsvétkor ették meg.
A fiatalok húshagyókeddi nagy, közös mulatságát a legénycéh szervezte. Előtte a legények „bohócjárással” gyűjtöttek adományokat még az 1980-as években is. Az udvarokban megtáncoltatták a háziakat, a gyerekek arcát bekormozták. A legények szeretőik családját borral kínálták, így hívták meg a lányt a bálba; ennek visszautasítása nagy sértésnek számított.
Ha vízkereszt és hamvazószerda között nem volt esküvő, azt mondták: „megkoszosodott a farsang”. Az ilyen év húshagyó keddjén „kongóztak”, kigúnyolták a pártában maradt lányokat. Bogyoszlón, Rábapatonán a ruhájukra hátulról kukoricacsutkát akasztottak („törzsökölés”), ha nem vették észre, kinevették őket. Máskor „Góré Katát” húztak végig a falun (keréken forgó fiú és lány figura).
A télvégi időszak jeles napja Balázs (II. 3.). A Rábaközben mindenütt megünnepelték. A kisfiúk püspöknek, huszárnak öltözve nyárssal, tarisznyával jártak körbe a faluban adományokat gyűjtve. A szokásnak volt egy bőséget, egészséget kívánó és egy leánycsúfoló része. Vitnyéden Aprószentek napja helyett ilyenkor korbácsoltak, „mustároztak”, hogy „kelésesek ne legyenek”. Hamvazószerdán a lányok vendégül látták a legényeket reggelire, azok bort hoztak és egy botot, amire a lányok fánkot tűztek. Tojásgyűjtést és tyúkverést rendeztek: ha valahol az udvaron tyúkokat láttak, összefogdosták és eladták a kocsmában borért. Ekkor volt Szárföldön a bőgőtemetés. Másnap a csonka vagy torkos csütörtököt tulajdonképpen kivették a böjtből még az 1990-es évek elején is, hogy utoljára lakomázzanak.
Nagyböjtben elvileg nem használtak zsírt, tökmagolajjal, a kevésbé vallásosak „vajaljával” sütöttek főztek. Főleg halat, tejterméket, tojást, tésztát és - ha volt - friss zöldséget fogyasztottak. Speciális böjti étel volt a csíráztatott gabonából sütött édes „csiripiszli”, „csíramálé” vagy „szalados”. Kapuvárott kedvelték a szárazbab-főzelékben főzött aszalt szilvát („szilvás bab”), másutt a nagy szemű babot kicsíráztatták, megfőzték, és vajjal finomították. Speciális, egyfülű döri edényben készült az „érett túró”. Melegen sóval, paprikával, pálinkával összegyúrták, és az edénybe tömték, majd lezárták. Akkor volt jó, ha a fazék kívül már penészesedni kezdett. Kenyérrel ették.
A lányok böjti játéka a „köcsögözés” volt, amiről már esett szó a táncélettel kapcsolatban.
A húsvét előtti „zöldcsütörtökön” valamilyen zöldfőzeléket ettek tükörtojással, nagypénteken lencsét, hogy bőség legyen. A böjt újabban nagyszombaton délig tart, de a vallásosabbak ma is csak vasárnap reggel esznek a szentelt sonkából.
Húsvétra virradó hajnalon a nők végigjárták a falu környéki kereszteket („krisztuskeresés”). Ezután a temetőbe mentek és gyertyát gyújtottak hozzátartozóik sírján, így vitték meg nekik a feltámadás hírét.
A húsvéti ételt a vegyes községekben gyakran a protestánsok is megszenteltették. Sok helyen bárányt vágtak. A húsvéti maradék, „húsvéti morzsa” éppúgy szentelménynek számított, mint a karácsonyi.
A festett tojás színeinek különböző szimbolikus jelentést tulajdonítottak. A pirost a szerető kapta, mert ez a szín a szerelemé. A zölddel, a reménység színével udvarlásra bíztatták a legényt. A kéket a rokonoknak adták, a sárga elutasítást jelentett. Ez a színszimbolika a díszítő művészet más ágaiban és a népköltészetben is fellelhető.
Pünkösdkor kiskirálynét hordtak körbe a nagylányok, felemelésével mágikusan segítették a kender növekedését. Ahol nem látták szívesen őket, ott a kislányt leguggoltatták, hogy ne nőjön a kender. Utánuk lábuknál összeláncolt fiúk jöttek, hogy pénzt gyűjtsenek a „szegény katonarabok” kiváltására („rabjárás”). Hasonló szokás volt a „törökbasázás”. Máshol „borzakirály”-t táncoltattak az udvarban. A valaha egy évig tartó pünkösdi királyságnak már csak halvány emléke él.
Ugyanígy, csak az idősek visszaemlékezéseiből idézhető fel az egykori szentiváni tűzgyújtás és a hozzá kapcsolódó párosító énekek, mondókák hagyománya.
Az apa csak a szülés után mehetett be a szobába, s a gyermeket a földről magához felemelve fogadta el sajátjának. A keresztelő után „paszitát”, ünnepséget tartottak, amire a rokonokon kívül meghívták a bábát is.
A kicsi gyermekek munkában való részvétele libapásztorkodással kezdődött. A szegényebbek azután nyolc-tizenkét éves korukban már „tagos gyerek”-nek álltak, jószágot őriztek. A lekötés májustól mindszentekig (XI. 1.) tartott. Élelmet, egy zsákra való krumpliföldet, esetleg egy-két mázsa búza ára pénzt kaptak, de ínséges időben kosztért és egy lúdért is elszegődtek. Tizenkét esztendős kortól a szegények már napszámba jártak és ezzel kimaradtak az iskolából. Tizenöt-tizenhat évesen szolgának szegődtek: fél bérért szántottak, kocsit hajtottak, zsákoltak. Teljes járandóságú szolgalegények csak akkor lehettek, ha a legénycéh bekeresztelte őket.
A legényavatás, a „bekeresztelés” évente két-három alkalommal nagyobb ünnepeken, farsang farkában, búcsúkor történt. Az áldomásbort a felavatandók fizették. Legény-keresztapát választottak maguknak, aki egy pohár borral leöntötte „keresztfiát” és ismertette vele jogait, kötelességeit. Többé-kevésbé jelképesen elverték őket, ez volt az utolsó bántás, amit el kellett és el szabadott tűrniük, majd „eljárták velük a gyertyás legénytáncot”, vagyis a körverbunkot. Végül az új legényeket körbehordozták a lányos házaknál, ott vacsoráztak. Ettől kezdve a velük egy idős lányok is felnőttnek számítottak, bár náluk is voltak bizonyos feltételek, pl. a felnőttekkel együtt tudjanak markot szedni aratáskor. A lányok „búcsú-keresztanyát” választottak a nagyobbak közül, akivel együtt mentek el búcsúba, pl. Kiscellbe („celli körösztanya”). Ettől kezdve eljárhattak a bálba, különösen, ha bekeresztelt legény hívta meg őket.
A legények kedden, csütörtökön és szombaton, a „járó estéken” járhattak udvarolni.
Leánykérőbe keresztapjával ment a fiú. A válaszért nyolc nap várakozás után kellett visszatérniük. Ha a kapubálványon kosarat láttak felakasztva, már be sem mentek. Ritkábban közvetítőt, kommendáló öregasszonyt küldtek „susogóba”, hogy kitudják a másik fél szándékát. Mindig „föld ment a földhöz”, a személyes vonzalom csak másodlagos szerepet játszott.
A kézfogó a majdani házasság jogi megalapozása volt. A pár jegyet cserélt: a legény jegyinget, a leány jegykendőt kapott. A családok képviselői, a násznagyok megállapodtak a móring, a stafírung, a hozomány dolgában. Az egyezséget általában írásba is foglalták. Végül szerény mulatságot rendeztek („kis lakodalom”).
A szalagos pálcás, pántlikás kalapos „vendéghívók” dolga nem volt túlságosan nehéz, a Rábaközben általában falun belül házasodtak („endogámia”). A rokonoknak, barátoknak küldött rozmaring helyettesítette a meghívót. A lakodalom régebben kedden, esetleg szerdán volt, az 1950-es évektől vasár-, vagy ünnepnap, de a legutóbbi időkig igyekeztek az egykor kötelező farsangi időszakban megtartani.
Az esküvő délelőtt volt, a lagzi délutántól másnap reggelig tartott, kivéve a fiatalságot, akik általában a kocsmában tovább folytatták az ivást. A helyszín az I. világháború éveitől a zöld gallyakkal díszített, sátorszerű „levélszín” az udvaron. Rábaközben násznépnek a lagzi tisztségviselőit nevezték, a vendégek neve „lakodalmas nép” volt. A meghívottaknak ételnyersanyagot illett hozniuk, de távozáskor ők is kaptak süteménycsomagot.
Az étrend metélttel gazdagított tyúklevesből, paradicsommártásos aprólékból, sültekből, káposztás húsból, süteményekből állt össze. A módosabbak borjút vágtak. A menüből régen nem hiányozhatott a kása (dara vagy köles, kolbásszal vagy mazsolával, mézzel ízesítve), valamint a más ünnepeken is szereplő híres rábaközi perec, a „kalinkó”, amelyet már a lakodalmi menet folyamán osztogattak, dobáltak a lesőknek; a húshoz is ezt ették kenyér helyett. A zenészek („cigányok”) is ugyanazt az ételt kapták, mint a vendégek. („A bágyogi lakodalomban borral mosdottunk és szalonnával törölköztünk.”) Rábapatona jellegzetes lakodalmi süteménye volt a bika alakú kalács. Ezt a násznagy elé helyezték, neki kellett őriznie. Ha valaki mégis ellopta, vissza kellett váltani. A bevétel az új párt illette.
A kását este tíz körül szolgálták fel, ekkor szedték össze a főző asszonyoknak járó „kásapénzt”.
Sok helyen a fiatal házasoknak egy tányérból kellett enniük.
Éjfél előtt megjelentek a „háromtáncosok” (Mihályi), az ifjú férj legénycéhének tagjai, hogy „megpördítsék” a menyasszonyt. Játékokkal, tréfás versekkel szórakoztatták a vendégeket, cserébe kalinkót, ételt, pénzt kaptak, amivel azután a kocsmába vonultak, és folytatták a mulatozást.
A menyasszonytánc éjfél körül volt. Ezután a vőfély ujjai között két égő gyertyával körbetáncolta az ifjú párt, majd eloltotta a gyertyákat. („Akkor váljanak el, ha ezek maguktól újra gyulladnak!”) A menyasszonyfektetés után kocsonyát és hideg húsokat szolgáltak fel.
A nagyon szegényeknél ez a költséges lakoma persze nem volt lehetséges. Ők csak szerény uzsonnát adtak az esküvő után.
A 20. század elején a legtöbben még három generációt magában foglaló nagycsaládban éltek. Volt ház, ahol a gyerekeket is beleszámítva tizenkilenc fő élt „egy kenyéren”. Ez közösen megszervezett munkát és közösen felhasznált jövedelmet jelentett. A családtagok csak nagyon kevés holmit tekinthettek a magukénak. Az egyes házaspárok még a ruhájukat is a közösből kapták. Halál estén ez visszaszállt a közösségre. A beházasodott vő szolgabérért dolgozott a nagycsaládban.
Rábaköz falvaiban a társadalmi élet különösen fontos alkalmai voltak a búcsúk. Ilyenkor távoli tájakról is érkeztek rokonok, vendégek. A községek versengtek a legvendégszeretőbb híréért. Az elmaradhatatlan kalinkó mellett erre az alkalomra különleges, alkalmi ételeket is készítettek. Szinte mindenütt sütöttek rétest. Húsnak tavasszal csirkét, ősszel kacsát és libát, télen disznót vágtak. A kapuvári búcsú különlegességét a tökkel készült finomságok jelentették, ezért „tökös búcsú”-nak is csúfolták. Szilben az év legnagyobb közösségi ünnepe volt a búcsú: a legények a reggeli zenés ébresztővel összekapcsolt perec-szedés után a lányos házaknál és a falu fontosabb pontjain (pl. a kocsma előtt) adták elő a „karéjt”, a körverbunk itteni változatát. Csornán májusban tartották a „leveles” búcsút, Vicán július végén Anna-, Bágyogon novemberben Márton-napi búcsút rendeztek.
A halált a kuvik, a „tudósmadár” hangja, vagy a boszorkánypille megjelenése jósolta meg. Úgy tudták, a halott rokonok közül valamelyik eljön kísérőnek a haldoklóért, aki látja is őt, míg a többi élő nem. Az itt maradók a haldokló fülébe a túlvilágra szánt üzeneteket súgtak, vagy elküldték vele a betegségüket („Vidd magaddal a nyavalyámat!”). Mikor a halál bekövetkezett, a halott mellé ételt tettek és pénzt a túlvilági vámra. A kapubálványra vagy az eresz alá fekete kendőt kötöttek.
Virrasztáskor nem szabadott elaludni, mert „az ilyet a halott magával viszi”. Ilyenkor imádkozás közben a keresztet nem magukra, hanem a holttestre vetették. Rábapatonán sírattak is a virrasztóban, máshol nem.
A temetést három napon belül meg szokták ejteni, de nagy tél, vagy áradás miatt megesett, hogy egy hétig is várni kellett („Már majdnem füstre köllött tenni.”). A sírnál a nők sírattak, de a közösség a szélsőségeket, a túlzást vagy a közönyt egyaránt elítélte.. A kántor a halott nevében, egyes szám első személyben búcsúzkodott. Fiatal halottnak itt is megrendezték a lakodalmát, mert „neki is kijár”. A temetést követő toron a halottnak is terítettek, az ételekből vittek a sírra. Ezután még sokáig karácsonykor fenyőágat, húsvétkor barkát, zöld ágat vittek a temetőbe és kóstolót az ünnepi ételekből.
Rábaközben a falusiakétól sokban eltérő életet éltek a majorsági cselédek. Ők tulajdonképpen termelőeszközzel nem rendelkező, munkaerejüket áruba bocsátó, évente szerződő bérmunkások voltak. Sorsukat az „urak”, a földbirtokos, a bérlő, a jószágkormányzó, intéző kénye-kedve szabta meg.
A cselédek társadalmában szigorú belső hierarchia uralkodott. A legfőbb szolga a „cselédgazda” közvetített az munkaadók felé. Ő vette át és adta tovább az utasításokat. A másik kivételezett a parádés kocsis volt. Ő, mint a főnökséget szállító, velük napi, személyes kapcsolatban álló személy, kiváltságokat élvezett. Ők ketten külön lakásban éltek. A kocsis a cselédgazda bérének csak a felét kapta ugyan, de a borravaló gyakran többet tett ki a fizetésénél.
Külön réteget alkottak az uradalmak iparosai. Kovács, bognár minden majorban működött, a tejtermeléssel foglalkozó gazdaságokban tejmester, másutt főkertész is. A gépesítés gépészek alkalmazását tette szükségessé. Ezek a szakemberek egyfajta arisztokráciát alkottak, gyakran nem is voltak magyar anyanyelvűek.
A tulajdonképpeni cselédek az igások és béresek voltak. Ők dolgoztak az igásállatokkal, illetve végezték el a mindennapi fizikai munkát. Közülük a félkommencióért (kommenció = járandóság) szegődött fiatalokat kisostorosoknak nevezték.
A béresek után a pásztorok következtek (bár ők magukat mindig is többre tartották). Ahol ménes volt, ott a csikós számított a legelőkelőbbnek, egy szinten állt az istállóbeli lovászokkal. Őt követte rangsorrendben a gulyás, a juhász, végül a kanász.
A ranglétra legalján a félkommenciót húzó kiöregedett cselédek, végül a már munkaképtelen öregek álltak, akik családjuk kegyelemkenyerén tengődtek, ha az uraság egyáltalán megtűrte őket a majorban.

7

Irodalom

• Barsi Ernő (szerk.): Daloló Rábaköz 1. A Hazafias Népfront Győr-Sopron Megyei Bizottsága, Győr, 1970.
• Barsi Ernő (szerk.): Daloló Rábaköz 2. A Hazafias Népfront Győr-Sopron Megyei Bizottsága, Győr, 1983.
• Bárdosi János: A magyar Fertő tapogató halászata. Arrabona,1959.
• Bátky Zsigmond: Rábaközi hímzések. Budapest, 1924.
• Belitzky János: Sopron vármegye története. Budapest, 1938.
• Csapody István: A Fertő tó tájvédelmi körzet természeti értékei. Budapest, 1983.
• Csatkai Endre: Vándorkereskedők és vándoriparosok a régi Sopronban és a megyében. Soproni Szemle. 1963.
• Dobrodinszkyné Szergényi Katalin: A rábaközi pereckészítés és szókincse. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok/39. Budapest, 1988.
• Domonkos Ottó: Sopron megye pásztorművészete. Soproni Szemle 1962-63.
• Domonkos Ottó: Móringlevelek Sopron vidékéről. Néprajzi Közlöny 1957.
• Göcsei Imre: A Rábaköz földrajza. Honismeret. 1982.
• Göcsei Imre: A Rábaköz természetföldrajza. in: A Rábaköz térszerkezete. MTA, 1988.
• Galgóczi Károly: Rábaközi utazás. Falusi Gazda. 1957.
• Gyenes László: Győr-Sopron megye. 1984.
• Hajós Elemér: Karácsonyi, újévi népszokások Rábaközben. Soproni Szemle. 1941.
• Hajós Elemér: A rábaközi népviselet. Soproni Szemle. 1941.
• Horváth Győző: Rábaközi gyermekjátékok. Együtteseink Műsorából. XIII. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1974.
• Ikvai-Ivancsics Sándor: Soproni hetivásárok. Soproni Szemle. 1958.
• Jászberényi Ferencné: Győr-Sopron megye helyismereti irodalma. Budapest, 1981.
• Lajtha László: Sopron megyei virrasztóénekek. Budapest, 1956.
• Lukács Károly: Adatok a Fertő és a Rába halászatának történetéhez. Ethnographia. LIV. évf., 1953.
• Mikó Sándor: Adatok Sopron vármegye halászatának történetéhez. Soproni Szemle 1970.
• Mikó Sándor: Jobbágysors Sopron megyében. Soproni Szemle. 1968, 71, 72.
• Nagy-Apáthi Kiss Sámuel: Soprony Vármegyének rövid Esmértetése. Tudományos Gyűjtemény. X. 1823. 53-67.
• Pálos Ede: A Rábaköz és Győr vidékének népművészete. Néprajzi Értesítő XII. 1911. 150-173.
• Papp Vilmos: A Hanság és természeti értékei. 1983.
• Román Éva: Egy rábaközi falu belső vándorlási adatai. 1972.
• Schram Ferenc: Adatok a sopronmegyei betlehemes játékok történetéhez. Soproni Szemle. 1957.
• Szalontay Judit (szerk.): Tárgy és jelentése. Rábaközi tanulmányok. Csornai Múzeumi Füzetek 1. Csornai Múzeum, Csorna, 1998.
• Thirring Gusztáv: Sopron megye községeinek fejlődése. Soproni Szemle. 1938.
• Timaffy László: Kisalföldi csörgősbotok. Ethnographia. 1963.
• Timaffy lászló: A kisalföldi egyesigák. Ethnographia. 1968.
• Timaffy László: Igás lószerszámok a Kisalföldön. Néprajzi Értesítő. 1966.
• Timaffy László: Kumetok a Kisalföldön. Ethnographia. 1967.
• Timaffy László: A kisalföldi kocsik, szekerek szakszókincsének nyelvatlasza és szótára. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok. 1985.
• Timaffy László: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön. Arrabona. 1964.
• Timaffy László: A Rábaköz és a Hanság. Novadat, Győr, 1991.
• Timaffy László: Történelmi mondák a Kisalföldön. Arrabona. 1976.
• V. Szalontay Judit: Kápolnák, út menti szobrok s a tisztaszoba szakrális tárgyai a Rábaközben. in: Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. ( Szerk.: Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc.) Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005.

Acsalag

• Nagy Miklós: Acsalag néprajza. 1978.

Bogyoszló

• Bíró Ibolya: A bogyoszlói lakóház. Téka. 1982/1.

Bősárkány

• Kálmán Béla: A bősárkányi gyékényszövés és szókincse. Budapest, 1942.

Cirák

• Maksay Ferenc: Telekrend és népesedés a Sopron megyei Cirákon 1366-1856. Ethnographia. LXXXIII. évf., 1972.

Csepreg

• Horváth Terézia: A pünkösdi király Csepregen és Jókainál. Csepreg, 2005.

Csorna

• Domonkos Ottó: A csornai kékfestő műhely. Arrabona. 1971.
• Élő Pál: Csorna története 1542-ig. Egyházközségi Értesítő. 1943.
• Olram Ferenc: Csorna település és gazdasági földrajza. Győr, 1941.
• Sandy Dezső: Csornai népviselet. Soproni Szemle. 1939.
• Sergő Erzsébet: A csornai vegyes céh. Arrabona. 1961.
• Szalontay Judit: A csornai viselet in: Győr-Moson-Sopron megye népművészete. Népművészeti örökségünk. Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, Győr, 2002. Szalontay Judit:
• Csornai menyecskekendők. Magyar Népművészet 25. Néprajzi Múzeum, Budapest, 1999.

Dör

• Sergő Erzsébet: A döri kerámia. Arrabona. 14, 19-20. Győr, 1972, 1977-78.

Kapuvár

• Csiszár Attila: A népi hiedelemvilág Kapuváron ismert lényei. 1986.
• Domonkos Ottó: Adatok a kapuvári férfiruha szabásához. Ethnographia. LXVIII. évf., 1957.
• Horváth Terézia: A kapuvári parasztvarrónők. in: Bellon Tibor - Fügedi Márta - Szilágyi Miklós: Tárgyalkotó népművészet. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.
• Horváth Terézia: A kapuvári parasztvarrónők. Néprajzi Közlemények. XI. évf., 1966.
• Horváth Terézia: Kapuvár népviselete. Néprajzi Közlemények XVI-VII. évf. 1972.
• Horváth Terézia: A kapuvári népviselet. Arrabona 9. 1967. 219-247. oldal
• Horváth Terézia: Régi ruházati mértékvételi eljárások Kapuvárott. Néprajzi Közlemények. X. évf., 1965.
• Horváth Terézia: Rőfösáruk a kapuvári népviseletben. Ethnographia. LXXXI. évf., 1970.
• Laczkovits Emőke: Egy kapuvári női ruhatár. Arrabona. 1973.
• Legény Dezső: Kapuvár monográfiája. 1937.
• Podmaniczky Zsuzsanna: Kapuvár néprajza. Pécs, 1943.
• Sárközi Rudolf (szerk.): „Üzentem a kapuvári bírónak...” Kapuvári népdalgyűjtemény. A Hazafias Népfront Városi Bizottsága, Kapuvár, 1985.

Mihályi

• Dömötör Ákos: Szőcsingküldők Mihályiban. Soproni Szemle. 1958.
• Faragó Sándor: A kapuvári vár. Arrabona. 1962.
• Faragó Sándor: Kapuvárról írásban és képben. 1974.
• Kiss Jenő: Mihályi tájszótár (Rábaköz). Nyelvtudományi Értekezések 10. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.
• Kiss Jenő: Néprajzi, nyelvi érdekességek Mihályiból. Soproni Szemle 1981.

Rábapatona

• Barsi Ernő: Rábapatona hagyományaiból. Rábapatona, 1973.
• Darkó Jenő: Adalékok Rábapatona XI-XIII. századi történetéhez. Arrabona. 1972.
• Laczkovits Emőke: A rábapatonaiak eredethagyománya. Arrabona. 1972.

Sarród

• Élő Dezső: Sarród monográfiája. 1978.

Szilsárkány

• Boros Marietta: Kovácsműhely Szilsárkányban. Néprajzi Értesítő. 1974.

Újkér

• Bíró Ibolya: Pünkösdi szokások Újkéren. Arrabona. 1970.
• Bíró Ibolya - Váray László: Adatok az újkéri regöléshez. Arrabona. 1970.

8

Hanglemezek

• PÁTRIA Magyar népzenei gramofonfelvételek. Szerk: Sebő Ferenc. FA-500-3. FONÓ Records Ltd. 2001. Menyhe (Nyitra vm.) GR37 – 43. (51 db. felvétel)
• Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás (DVD-ROM). MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó, 2012. – 1. Tánczene, 3. Dunántúl.

Filmek – MTA BTK ZTI, Filmtár

• Agyagosszergény (Sopron vm.) 1953. (verbunk, dus, csárdás) Ft.191.
• Bágyogszovát (Sopron vm.) 1954. n.i. Ft.265.
• Bősárkány (Sopron vm.) 1955. (csárdás; dus; verbunk; söprűtánc) Ft.257.
• Egyed (Sopron vm.) 1972. (karéj; verbunk üveg körül; dus; padegatta; fenyegetős; csúfolódó; csárdás) Ft.774.
• Kapuvár (Sopron vm.) 1951. (csárdás) Ft.80.
• Kapuvár (Sopron vm.) 1956. (verbunk; lassú csárdás; ugrós; induló; söprűtánc) Ft.293.
• Kapuvár, Kóny (Sopron, Győr vm.) 1957. (lakodalmi jelenetek; friss csárdás; kónyi verbunk; gyertyás tánc; párnás tánc; verbunk; polka; kanásztánc; köcsögös tánc; kapuvári verbunk; páros dus) Ft.349.
• Kapuvár; Darnózseli; Vitnyéd, Sobor, Szany (Sopron; Moson vm.) 1971. (botos kanásztánc; verbunk; friss csárdás; dus; nagyverbunk; oláhos) Ft.759.
• Kóny, Kapuvár (Győr, Sopron vm.) 1957. (lakodalmi jelenetek; friss csárdás; kónyi verbunk; gyertyás tánc; párnás tánc; verbunk; polka; kanásztánc; köcsögös tánc; kapuvári verbunk; páros dus) Ft.349.
• Kóny, Szany (Győr, Sopron vm.) 1980. (dus; söprűtánc; csárdás; verbunk; keresztező; menettánc) Ft.1052.Magyarkeresztúr (Sopron vm.) 1956. (dus; poharas csárdás; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.288.
• Mihályi (Sopron vm.) 1956. (csárdás; friss csárdás; sétálós; hopszpolka; söprűtánc; dus) Ft.289.Rábatamási (Sopron vm.) 1952. (dus) Ft.156.
• Rábatamási, Szany; Sobor (Sopron vm.) 1974. (dus; verbunk; friss csárdás; ének; Rákóczi induló) Ft.911.
• Sobor (Sopron vm.) 1952. (verbunk; dus; csárdás) Ft.647.
• Sobor; Szany; Kapuvár; Darnózseli; Vitnyéd (Sopron; Moson vm.) 1971. (botos kanásztánc; verbunk; friss csárdás; dus; nagyverbunk; oláhos) Ft.759.
• Sobor; Rábatamási, Szany (Sopron vm.) 1974. (dus; verbunk; friss csárdás; ének; Rákóczi induló) Ft.911.
• Szany (Sopron vm.) 1951. (hajdútánc; dus; szanyi verbunk; kónyi verbunk; kanásztánc) Ft.94.
• Szany; Kapuvár; Darnózseli; Vitnyéd, Sobor (Sopron; Moson vm.) 1971. (botos kanásztánc; verbunk; friss csárdás; dus; nagyverbunk; oláhos) Ft.759.
• Szany; Sobor; Rábatamási (Sopron vm.) 1974. (dus; verbunk; friss csárdás; ének; Rákóczi induló) Ft.911.
• Szany, Kóny (Sopron, Győr vm.) 1980. (dus; söprűtánc; csárdás; verbunk; keresztező; menettánc) Ft.1052.
• Szil (Sopron vm.) 1948. (karéj; dus; kónyi verbunk; cséptánc) Ft.25.
• Szil (Sopron vm.) 1948. (karéj; csárdás; dus; cigánytánc) Ft. 33.
• Szil (Sopron vm.) 1956. (karéj; dus; csárdás; söprűtánc) Ft.292.
• Vitnyéd (Sopron vm.) 1951. (csárdás; verbunk; vánkostánc; pünkösdölő) Ft.111.
• Vitnyéd (Sopron vm.) 1956. (páros mars; páros verbunk körben; lassú csárdás; friss csárdás; párnás tánc; dudacsárdás; söprűtánc; köcsögös; leányjáték) Ft.291.
• Vitnyéd (Sopron vm.) 1956. (bigézés; körjáték; párválasztó játék; fogócska; Sétálunk, sétálunk; bújós játék; faragás; tánctanítás) Ft.442.
• Vitnyéd (Sopron vm.) 1964. (pünkösdölő) Ft.714.
• Vitnyéd, Sobor; Szany; Kapuvár; Darnózseli (Sopron; Moson vm.) 1971. (botos kanásztánc; verbunk; friss csárdás; dus; nagyverbunk; oláhos) Ft.759.

YouTube filmek

• Kapuvár Ft.759.7 – Körverbunk 
• Páli Ft.259.3a – Söprűtánc 
• Sobor Ft.759.1a – Körverbunk 
• Sobor Ft.759.1b – Friss csárdás 
• Szany Ft.94.1b – Dus 
• Szany Ft.94.2a – Verbung 
• Szany Ft.759.3 – Nagyverbunk 
• Szany Ft.759.4 – Dus 
• Szil Ft.292.1 – Karéj 
• Vitnyéd Ft.291.2 – Páros verbunk 
• Vitnyéd Ft.291.9 – Lassú és friss csárdás 
• Paulini Béla: Szanyi búcsú (1930-as évek) 
• Szili búcsú (1986)