1
Andrásfalvy Bertalan: Őrség(in: Andrásfaly Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Néptáncosok könyvtára. Múzsák Közművelődési Kiadó, é. n.)
A nyugati határ védelmére telepített szabadalmas határőrök egykori területe. Az Őrvidék - ahogy másképp nevezik - felső része 1920 óta Ausztriához tartozik; itt azonban már csak három faluban beszélik a magyar nyelvet: Felsőőr református, Alsóőr katolikus, Őrsziget evangélikus.
Az Őrség alsó része - ma egyértelműen ezt nevezzük Őrségnek - Vas megye déli részén, a Szala vagy Zala forrásvidékén van; dombos, erdős táj. Valamikor bükkerdőből irtották telephelyeiket és szántóikat az őrségi nemzetségek, de a múlt század elejétől kezdve már a bükk helyére a fenyő lépett az erdősödésnek hagyott parlagokon, ezért ma az arra járó még jobban az Alpesek tövében érzi magát. A határőri szervezet az újkori hadászati követelményeknek már nem felelt meg, és az Őrség elöljárói, a Batthyányiak erőszakkal jobbágyokká tették a székely szabadságokhoz hasonlóan szabados őrségieket.
Az Őrség jellemző településképét a szerek adják. A szer laza házegyüttes, egy-egy nemzetség, család kirajzásainak közös telephelye. Több szer alkot egy falut. A falu magja a templom körül van, a családneveket viselő szerek távolabb. A nehéz műveletű, agyagos irtástalajon bakhátas szántással művelték a földet, mivel csak így tudták biztosítani a csapadékvíz elvezetését a vizet nehezen befogadó felszínen. Ha a néhány évig művelt szántó kimerült, új irtáshoz fogtak, és a szántót hamarosan felverte az erdő. Ez az irtásváltó gazdaság századunk közepéig élt az Őrségben. A házak valamikor gerendákból készültek, a falakat azonban betapasztották és meszelték. Egy-egy család épületegyüttese, pajta, istálló, kamra és a lakóház nemegyszer zárt udvart vett körül. A zárt udvart valószínű az állattartás indokolta, mely az őrségiek fő megélhetési forrását adta. A mezőgazdaság nehéz munkával is csak szűkös terméssel fizetett, ezért sokan kényszerültek arra, hogy a bőséggel rendelkezésre álló fát használják fel; faeszközöket faragtak és adtak el. Voltak falvak, melyek gölöncsérkedtek, fazekasok voltak: Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa. (Az edények égetéséhez is sok fa kellett.) A tűzálló fazekakkal bejárták Zala és Somogy megyét, visszafelé az edényekért kapott terménnyel rakták meg a kocsit, a jövedelem fele a fuvarosé lett. Az őrségi edények jobbára dísztelenek, mindennapi használatra készültek. Népviseletük már a múlt század második felében teljesen a polgári ízlést vette át. A parasztviseletek kialakulását talán az is akadályozta, hogy régi kiváltságaikra emlékezve mindig nemesnek tartották magukat. A múlt század végére megszűnt a szövés-fonás is. Az őrségi házakban, egyre kevesebb gyermek született, megindult az elvándorlás, az Őrség elnéptelenedése. A mezőgazdaság nagy területeken hagyott fel a termeléssel, a régi háziiparnak nincs piaca, az ipar csak elenyésző, a lakosság nem talál munkát szülőföldjén, ingázik, majd elvándorol.
Csiszár Károly: Őrség – I.
(Változó világ. 26. Press Publica. Útmutató Kiadó, é. n.)
I. Az Őrség emberei
Az Őrség hazánk délnyugati részén, a Dunántúli-középhegységtől délnyugatra terül el. Területe 192 négyzetkilométer és 18 községet foglal magába. Földrajzilag nehezen körülhatárolható, mert szerkezetileg kevéssé tér el környezetétől, de néprajzilag önálló, sajátos kultúrát megőrző terület. A hagyomány szerint az Őrség ezeréves település. Hazánkban az egyetlen vidék, ahol a magyarság letelepedése óta egy helyben él. Elnevezését onnan kapta, hogy mint határ menti terület, a honfoglalás ideje óta határőrvidék szerepét töltötte be. A XI. században letelepített őrállók saját költségükön, saját fegyverükkel védték a nyugati határt a németek betörése ellen. Az Őrség szó tulajdonképpen gyűjtőnév, mely az őr szó és a régiségben használt „-ség”, halom, domb és dombos vidéket jelölő főnévképző kapcsolatából jött létre. Sajátos történeti és néprajzi különállása eredményezte, hogy a földrajzi irodalomban az Őrséget külön egységként kezelték, bár természetföldrajzi vonatkozásban nem képez külön egységet. Így geológiai, morfológiai szempontból lényegesen nem különbözik a környező vidékektől. A terület a Vasi-Zalai-dombság szerves része. Bulla Béla meghatározása szerint az Alpokalja egyik elkülöníthető geomorfológiai körzete, mely kelet felé a Vasi-hegyhátság és a Göcsej geomorfológiai körzetekkel határos. Beosztásával egyetérthetünk azzal a megjegyzéssel, hogy geomorfológiai jellegekben kevésbé tér el tájunk a környezetétől. Ez esetben a külön tájbeosztás alapját - a geomorfológián kívül - klimatológiai, talajtani és felszín-domborzati adottságok is képezik.
I.1. A népesség alakulása
Mielőtt a népesség alakulásáról szólnék, ismertetem az itteni emberek tulajdonságait. Az Őrség törzslakosai nemesek voltak, akik féltékenyen őrizték kiváltságaikat. Egyesek szerint az őrségiek székely eredetűek. Ezzel a szerző nem ért egyet, mert az azonos történelmi küldetés és földrajzi helyzet alakította ilyenné őket, vagyis a székelyekhez sokban hasonlóvá.
Amint földje éghajlatában, úgy népe alakulásában is az Alpesek alakító hatása tükröződik. Erényei és hibái sajátságosak. A földjét szereti, és makacsul ragaszkodik hozzá, annak ellenére, hogy a mostoha viszonyok nehezítik munkáját, például a föld sokszor a magot sem adja vissza, amit belevetettek. Az őrségi származású Nemes-Népi Zakál György ezt írta róluk 1818-ban: „Halovány, barnás képűek, komoly tekintetűek, gesztenyeszín hajúak, hosszúkás fejűek, apró éles szeműek. Csendes mozgásúak, erősek, katonaságra igen kelendőek. Találtatnak Eörségben 80-90, sőt 100 esztendős vének is.”
Mindig figyelnek, és mindent észrevesznek. Közmondásos, hogy az Őrségben mindenre van tanú. A nép nagyon szorgalmas, a művelődés iránt fogékony, szeret írni, olvasni. Sajátos, eredeti gondolkodását közmondásai is híven tükrözik. Például: „Rossz disznó az, amelyik maga előtt felforgatja a vályút”. „Amelyik gazda nem megy fel időben a háza tetejére, ahhoz a ház teteje jön le időnap előtt.” (A zsúpfedelű ház tetejét, ha annak egy részét megrongálja a vihar, bizony sürgősen ki kell javítani.) Sem az életet, sem annak küzdelmeit, sem a halált nem veszi túlságosan komolyan. „Lesz, ahogy lesz, majdcsak lesz valahogy!” Ez az őrségi ember filozófiája. A török portyázások idején megőrizték tiszta őrségi lelkiismeretüket és sajátos magyarságtudatukat. A népesedési mozgalom vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Kun László király 1286-ban kiadott adománylevelében 103 család nyert nemességet, s még ma is nagyrészt ezek leszármazottai élnek az Őrségben. Ekkor és ezt követően a népesség változása elsősorban a természetes szaporodás függvénye.
A XIX. század végétől megkezdődik az elvándorlás a területről; ez a tendencia a későbbiek során egyre jelentősebbé vált. Az Őrség 18 községet magába foglaló területe 192 négyzetkilométer, melynek népsűrűsége nem éri el négyzetkilométerenként a 40 főt. Ez jóval alacsonyabb a megyei átlagnál. A tájegységnek az egész megyétől eltérő vonásait a következőkben summázhatjuk:
- a természetföldrajzi viszonyok a megyei átlagnál rosszabbak, ami hátrányos feltételeket teremt a mezőgazdaság számára
- a tájegység területén soha nem működött, de napjainkban sincs számottevő ipari üzem
- az aprófalvas településszerkezet következtében egyetlen jelentős település sem nőtte ki magát és nem vált környékének vonzásközpontjává
- kedvezőtlen gazdasági körülményei miatt népesedési folyamata a megyeinél lényegesen kedvezőtlenebb.
A XVIII. század végére Vas megye gazdasági fejlődését alapvetően a mezőgazdasági termelés fellendülése, a rendelkezésre álló földterület csaknem teljes mértékű művelésbe vonása jellemezte. E periódusban a megye népessége - közte az Őrségé is - intenzíven növekedett, a népsűrűség meghaladta az országos átlagot, egyes keleti megyéknek pedig többszörösét tette ki. […]
A századforduló után a megye szerényen fejlődő ipara a természetes szaporodásból adódó népességtöbbletet nem volt képes lekötni, így a lakosság nagyobb mértékben kezdett elvándorolni. [...]
Az Őrség népességének alakulása 1828-1990 között a következő:
1828-ban: 954 fő
1632-ben: 1053 fő
1890-ben: 7566 fő
1900-ban: 8480 fő
1930-ban: 7756 fő
1949-ben: 8980 fő (a legtöbb az említett időben)
1980-ban: 6920 fő
1990-ben: 6525 fő.
A táblázatból világosan kitűnik, hogy az Őrségben a népesség a XIX. század végéig folyamatosan növekedett, és ez a folyamat tartott még a XX. század közepéig. Külön érdekesség, hogy a tetőzés a II. világháború után következett be, s ezt követően erőteljes fogyás indult el, aminek oka a tömeges elvándorlás és az 50-es évek kitelepítési politikája volt.
A lakosság főfoglalkozása itt mindig is az állattenyésztés volt. Mivel a Monarchia idején jelentős az állatkivitel Grazba és Bécsbe, emelkedett a népesség száma. A II. világháború, s főleg az 50-es évek után, a határövezet létesítése és a termelőszövetkezet szervezése nyomán teljessé vált az Őrség falvainak többségéből az elvándorlás.
Van egy másik ok is, ami ezt a folyamatot erősítette: az erdők államosítása. Az itteni birtokviszonyok úgy alakultak, hogy a legtöbb gazda földjének fele erdő volt. Tulajdonképpen a szegényes mezőgazdaság és az erdők fájának kitermelése éltette az őrségi embereket, amíg a magántulajdon létezett. [...]
A 80-as évek tájékán ez a folyamat megállt, az elvándorlás stagnálni kezdett, sőt a fogyó népességű őrségi falvak házait egyre inkább budapestiek kezdték fölvásárolni.
Vallás szerinti megoszlása érdekes képet mutat. Míg a szomszédos területek lakossága túlnyomórészt katolikus, addig az őrségiek nagy része református és evangélikus, csak kis számban vannak katolikusok.
Egy 1930-as felmérés alapján a helyzet az alábbi:
katolikusok száma: 1 789 fő
reformátusok és evangélikusok száma: 5 861 fő
egyéb (izraelita stb.) 106 fő
Összesen: 7 756 fő
[…]
I.2. A települések kialakulása és fejlődése
[…]
Az Őrség a hun birodalom összeomlása, illetve Attila halála után 453-tól 796-ig a keleti gótok, a longobárdok és az avarok uralma alá került. Az avar nép sokáig uralkodott a területen. Az Őrség Őrbajánháza nevű községe a „Baján” szóban avar nyelvű nevet őrzött meg, ami arra mutat, hogy itt avarok éltek. Az avarok között szlávok, kelta eredetű vendek is voltak, akik délen a Zala folyóig nyomultak előre. A török pusztítások után a régi szentgotthárdi járás déli részére húzódtak le. A német frankok az avarok uralmát megtörvén, az itt lakókat keresztény hitre térítették. Ez a magyarázata annak, hogy őseink, amikor a X. században elfoglalták hazánkat, a meghódított néptörzsek között keresztényeket is találtak.
Hogy ezek az ősi néptörzsek, akik a magyarok bejövetele előtt itt éltek, milyen településeket hoztak létre, nem tudjuk. Arra vonatkozólag, hogy a honfoglalás alkalmával milyen magyar törzsek ütöttek tanyát, az Őrség múltját ismertető adatok nyújtanak némi felvilágosítást. Eszerint az Őrség Ősbő (Usboa) és Őse nemzetségéből eredt. Anonymus tanúsága szerint ugyanis a honfoglaló magyarok Csepel szigetéről indultak és három oszlopban haladtak a Dunántúl területén. Az egyik sereg Ősbő és Őse vezérletével Veszprém elfoglalása után Vasvárig nyomult előre. Bevette a római korból fennmaradt erődöt. Egy másik csoport a Rába és Rábca elfoglalása után Kőszegig nyomult észak-déli irányban.
Miután a honfoglaló magyarok birtokba vették Nyugat-Magyarországot, az itt lévő hegységeket, erdőket, folyókat védelmi vonalnak használták fel. Ennek kettős célja volt. Egyrészt védekezés a német szomszédok, a stájerok ellen, másrészt, hogy a végekről könnyebben becsaphassanak a szomszédos területekre.
A Pinka és a Rába völgyén kívül a Zala forrásvidéke és a Kerka középső völgye voltak azok a kapuk, amelyeken keresztül a honfoglaló magyarok nyugat ellen harcba szállhattak, abban az esetben pedig el kellett torlaszolni, ha nyugat felől támadást vártak. Éppen ezért a XI. században őrállókat telepítettek ide, akik saját költségükön védték a határokat. Ezen szolgáltatásukért nemesi kiváltságokat élvezhettek. E védelmi vonal szakaszait a Felső-Őrvidék, a Zala és a Kerka-folyó mentén felállított Őrség alkották. Lakói szabadalmas őrállók voltak. István király szabadalomlevele a legrégibb okmány, amelyet a magyarósdi őrállók nyertek 1270-ben. A szabadalomlevelet többször megerősítették. Kun László 1286-ban kiadott adománylevelében 103 család nyert nemességet. A kiváltságok Mátyás királyig csak megközelítették a nemesi kiváltságot, de Mátyás idején nemesi területnek (districtus nobilitarius) nevezték. Új adománylevelet 1536-ban I. Ferdinándtól, majd 1595-ben II. Rudolftól kaptak.
Kiváltságos helyzetükben egészen a XVII. század második feléig zavartalanul éltek. Ekkor a Batthyányak szemet vetettek rájuk és jobbágymunkára kényszerítették őket. A szabadalmas őrállók minden erővel védelmezték régi jogaikat, de ez kudarcba fulladt, mert szabadalomlevelüket mulatozás közben ellopták a csákányi várban. Az így megszerzett konc Batthyány Ferenc és Batthyány Zsigmond között oszlott meg. Fellebbezés, pereskedés hiábavaló volt.
A telephely megválasztásánál a természeti tényezőkön kívül a védelem játszott szerepet. Így a letelepedés tengelye a Zala és a Kerka völgye volt. Ezért az Őrség legfontosabb települési vonala ma is a Zala- és Kerka-mellék. Mivel a völgyek vízpartjai túlságosan ingoványosak voltak, az első települések a domboldalban jöttek létre, irtványtelepülések és őrszállások formájában. A dombot borító erdőség egy részének kiirtásával jutottak helyhez és kevés szántóföldhöz.
Belőlük alakult ki az ún. szeres település. Erre a különös faluformára jellemző, hogy a szerteszét megülő házcsoportok között mezőket, réteket, dombokat, völgyeket, sőt erdőcskéket találunk. Az ilyen településre azért volt szükség, hogy a széles kapu védelmét a kevés számú őrálló is el tudja látni. Egy-egy összetartozó házcsoport neve a szer. Mindössze néhány házból áll, amelyek mint a fecskefészkek egymás mellett ülve, néznek le a völgybe. Az egyes szerek egymástól több száz, sőt több ezer méterre vannak. Például Őriszentpéteren a Siskaszer és Alszegszer között 3 km a távolság. Így viszonylag nagy területet foglalnak el. Ezen különálló szerek egy községet alkotnak, amely szerkezetében közeli kapcsolatban van a már-már csak kisebb-nagyobb foltokban található erdőkkel.
A kert, gyümölcsös a patakvölgyre nyúlik le, a szérűskert az udvar felett felkapaszkodik a fennsíkra. A telepvégekről rengeteg gyalogösvény indul, amely mindenkit mindenkivel összeköt. Az egyik a völgybe a forrásokhoz, a másik fel a dombtetőre, a földekre, az erdőbe vezet. Ezzel a hátakon lévő hivatalos úthálózat hossza megrövidíthető. Kerítés alig van, legfeljebb élősövény, vagy pedig vesszőből font kerítés, amelyeken kis rést, átjárót hagynak, alsó részét deszkával elrekesztve. Ezt „hácskunak” nevezik. Ezek a régi szertelepülések belesimulnak a táj vonalába, tömegébe, színeibe és vele szerves egységet, egészet alkotnak. Ez a nép tájfejlesztő erejét mutatja. Minden a helyén van, csodálatosan kiegészítik a táj szépségét. A település alakulásakor egy-egy szert egyetlen család vett birtokba. Idővel az elszaporodott család tagjai újra felosztották területüket, de az új házat az ősi ház közelébe építették fel, és a részükre kiadott földet művelésbe vették. Így a szerek fokozatosan bővültek, terebélyesedtek és csaknem falunagyságúvá lettek. A szeres településhez hasonló csoportos települést is találunk. Ilyen Nagyrákos a Zala két partján. Ez a rábavölgyi településekhez hasonló, ahol a nagybirtokok telepes falvai több kis faluból, tanyából, majorból alakultak ki. Ezért hasonlítanak a dombvidékek szertelepüléseihez.
A települések nevüket valamely ősi telepes családjától kapták, például Dávidháza, vagy pedig a név eredetét a község természeti adottságában kell keresni, például Kotormány. Határának víztől kikotort, kivájt szakadékos földjéről kapta nevét. Keletkezésükre vonatkozóan hiteles adatok nincsenek.
Mai települési viszonyok
A jelenlegi települések szerkezetében lényeges változás nem történt, csupán az építkezés módja és nagysága változott meg. A szeres település a jellemző. Tipikus szeres településű község Őriszentpéter és Szalafő.
Őriszentpéter
Az Őrség székvárosa volt, és ma is az; 8 szerből áll. A Zala két partján terül el. Szereit részben forgalmi, részben dűlőutak kötik össze, 6 kisebb-nagyobb forgalmi út találkozásánál alakult ki. Egyik fő útvonala Szalafővel köti össze.
Szalafő
7 halmon épült, akárcsak Róma. Ennek megfelelően 7 szere van. 4 szer a Zala jobb partján, 3 pedig a bal partján terül el. Egyetlen forgalmi út köti össze. A kettő közül a nagyobb területen Őriszentpéter fekszik.
Szereik a következők:
Őriszentpéter: Kovácsszer, Galambosszer, Siskaszer, Templomszer, Keserőszer, Baksaszer, Alszegszer, Piharcszer
Szalafő: Templomszer, Papszer, Felsőszer, Pityerszer, Csörgőszer, Gyöngyösszer, Alsószer
I.3. Építkezési módok és műemlékek
Az Őrség eredeti erdős voltának megfelelően a faépítkezés ősi területe. A házak nagyrészt fából készültek. A faépítkezés olyan, amely a korszerű építési elveket egészségügyi szempontból teljesen kielégíti. Ezért a házak szárazak, a falak jól szigeteltek. Alapfalait a földre helyezett erős tölgygerendák helyettesítik. Az ajtókat és ablakokat előre elkészítik. A falakat 10-15 cm vastag fenyőpallókból készítik. A pallók általában túlnyúlnak a falsíkon, ami külsőleg pillér formájában jelenik meg. Ezt nevezik boronafalnak. A vakolat két rétegben kerül rá, majd erre kétszer rámeszelnek. Így a fal kb. 20 cm vastag. A mennyezet az istállóban tölgyfából, másutt pedig fenyőfából készül. A fedélhajzat általában a szalmafedés, karéjosan képezik ki a zsúpfedést, a kontyost nem szeretik.
A régi házak ablakai általában kicsinyek, 50-70 cm méretűek. A szoba a ház alapterületének húsz-harmincad része, holott tizedrészének kellene lenni. A házak alaprajzainak elrendeződése fejlődést mutat. Az egysejtű ház ősalakjában már nem található, de megvannak az egy- és kétsejtű ház közti átmeneti formák. Az utóbbiak két helyiségből állnak, szobából és konyhából; a szobának kisebb a szerepe. A kétsejtű ház is ritka. A háromosztású a leggyakoribb, mivel az egyéni gazdaság fejlődése szükségessé tette gazdasági mellékhelyiségek építését is. A telek hosszában az útvonalra merőlegesen egymás mellé sorban épült a szoba, a konyha, a kamrák, az istállók, pajta, színek sora, amelyek hosszúsága ma is eléri a 40-80 métert. Ez az elhelyezés nagygazdaság esetén nem célszerű, a telkek elkeskenyedése miatt az újabb időkben alakult ki.
Ahol a telek nagysága és formája engedte, az istállót és a pajtát keresztben építették, a lakóhelyiségekhez közel, vagy pedig összeépültek vele. A harmadik oldalára sertésólak és hidasok kerültek. Innen már csak egy lépés a négy oldalán kerített ház, melynél a negyedik oldalt a kapu képezte, a kamrával és a színnel együtt. Így az udvartér teljesen körül volt zárva. Középen trágyagödör helyezkedett el. Közte és a lakóépület között keskeny tornác futott. Az építkezési anyagnak megfelelően boronaházak voltak. Az építkezési mód nem volt ilyen merev, ezt bizonyítja az, hogy a fennmaradtak közül nincs egy sem, amelyiknek alaprajza azonos lenne. Ezek a házak különbejáratú helyiségekből álltak. Konyhái füstösek, sütőkemencével, előtte főzőpadkával. Az istállók ablaktalanok és kicsinyek voltak. A kerített ház eredeti alakjában már csak Szalafőn tanulmányozható, ahol majdnem minden szeren található volt néhány. Valamikor a szertelepülésekben minden ház ilyen volt. Az erdő vadjai és a futó betyárok ellen valóságos kerítésül szolgált. Vár volt a dudvában!
Őrségi sajátosság, mely különleges gazdasági körülményeiből a belterjes állattartás fejlődésének hatására keletkezett. Mint említettem, az istállók kicsinyek voltak, ezért a lábas jószág egy része az udvarra szorult, a kerítés pedig megakadályozta az elszéledésüket. Idők folyamán a tűzveszélyesség miatt a boronafal és a nagykapu eltűnt a házak elejéről. Ma kiveszőfélben vannak, csupán a ház fejlődésének bizonyítékai. Véletlenül egyes részeik megmaradtak, például sokhelyütt még van az udvar közepén trágyagödör. A közbiztonság javulásával egyszerűbb típusú lakóházak építésére tértek át. Az egyvégbe és L-alakban épített házak lettek általánossá.
Megváltozott az építkezés anyaga is, mivel kipusztultak a nagy fákban bővelkedő őserdők és az épületfa megdrágult. Az építkezési anyagok közül a tégla került előtérbe, mivel a készítéséhez szükséges anyagot helyben megtalálták. Ezt igazolja az a tény, hogy majdnem minden ember ért a téglakészítéshez. Fedőanyagnak zsindelyt használtak. A kerített házakkal együtt Székelyföld építészeti különlegességei a kástuk. Ezek zsúppal fedett önálló kis házikók, melyek elsősorban a kamra szerepét töltötték be. Csak a szerek világában találhatók. Messze földön híres a szalafői Pityerszerben az emeletes kástu. A tornácos székely házakat formázza. A földszintes házakhoz hasonló méhesd szintén fellelhető, amelyben a méhkasokat szokták elhelyezni.
A lakóépület különbejáratú helyiségeinek megközelítése esős időben nehézségbe ütközött, a kézi munkák elvégzésére is hely kellett, amelyhez nem volt elegendő zivataros időben a bútorokkal és szerszámokkal megrakott konyha. Ezért a tetőt az épület hosszában megnyújtották, és fa-, majd téglaoszlopokkal alátámasztották. Így előteret képeztek ki a lakóépület valamennyi helyisége előtt. A tudatos ipari munka egyszerűsített jellegű helyi formákat eredményezett, a tornácépítés kiegészítésére. A tornác szükségletének szerényen megfogalmazott gondolatából fejlődött ki a kódisállás, amely az őrségi községekben érdekes egyéni megoldásban található. Előteret képez a konyha, illetve a pitvar előtt.
[…] A község kiemelkedő pontján talált helyet a templom, amelyet árokkal, kőfallal vettek körül. Legrégibb az őriszentpéteri és a veleméri katolikus templom. A kondorfai és a szalafői az 1840-50-es években készült. E templomok román, vagy gótikus stílusban épültek. Szegényebb helyeken, ahol nem volt pénz templomépítésre, megelégedtek haranglábbal is. Építési anyaga fa. Négy kimerevített tartóoszlopra szerelték a harangot, ezeket az oszlopokat sátoralapú dúcolással merevítették ki. E dúcok befedéséből alakult ki a „szoknyás” harangláb (Pankasz).
[…]
Népi műemlékek védelme
[…] A terület legsajátosabb néprajzi jellegzetességeit a településszerkezet és a népi építkezés őrzi. A szeres települések világa ez, a falvak általában nagy kiterjedésűek. Nem az utcás-szalagtelkes település az uralkodó bennük, mint a magyar nyelvterület legnagyobb részén. A természeti környezetből adódóan a legkézenfekvőbb építőanyag a fa. Ebből ácsolták össze a lakóházak és a gazdasági épületek boronafalait. E kerített házak elterjedését az állattartás egykori szerepe indokolta. Ennek az U-alakú épületnek egyik szárnyát emberi hajlékul használták (szoba-konyha-kamra), a másik két szárnyában a pajtát, az istállókat, a disznóólat helyezték el. A negyedik szárnyat magas kerítés és erős kapu alkotta. A telet a félridegen tartott marha kisebb csoportja az istállóban, nagyobb csoportja az udvar közepén lévő trágyadombon vészelte át.
A gazdasági épületek közül a földszintes, ritkábban emeletes magtár-építmény, a kástu érdemel említést. Az udvar jól szemmel tartható részére építették. Tulajdonképpen kis méretű boronaház, amelynek falépcsőn vagy létrán megközelíthető helyiségében gabonát és élelmet, az alsó, egyben műhelyül is szolgáló részében pedig szerszámokat tartottak. A századforduló táján a polgárosodás jeleként, a téglaépítkezés elterjedésével megjelentek a kódisállásos épületek az Őrségben.
[…]
Az őrségi emberek életéhez hozzátartozott a harangszó, viszont nem minden falu tudott magának templomot építeni, csak a „módosabbak”. Ezért haranglábat építettek a falu kiemelt pontján és ebben helyezték el a harangot. Az itteni embereket a hajnali harangszó ébresztette, a déli harangszó ebédre hívta, az estéli „úrangyala harangszó” pedig hazahívta a mezőről, erdőről az ott dolgozókat. Erre azért is szükség volt, mert egy emberöltővel korábban az őrségi falvakban legfeljebb 3 embernek volt órája, a papnak, a tanítónak meg a harangozónak. A tehenet őrző gyerek az erdőben, a réten saját árnyékának lelépésével tudta megállapítani, mikor kell a teheneket hazahajtani. Amikor három és fél lépés volt csak az árnyéka, akkor fél 12 volt, elindulhatott teheneivel hazafelé. (Magam is ezt csináltam gyermekkoromban, a módszert a régi öregektől tanultam.)
[…]
I.4. A terület közigazgatási változásai
Az Őrség, mint „eőrségi” tartomány valamikor egy összetartozó kormányzati területet képezett. Állam volt az Államban! Székvárosa Őriszentpéter volt, és ma is az. Itt székelt a legfőbb elöljáró - az őrnagy -, aki a községek által választott 12 esküdttel együtt intézte az Őrség közigazgatási és bíráskodási ügyeit. Az „őrállók”, mint hatóság egy kisebb és egy nagyobb pecséttel rendelkeztek.
A nagyobb pecsét ovális alakú, középen Szent Péter apostol látható a kulcsokkal. A kisebb pecsét közepén egy egyfejű sas van, mely egyik körmében kardot, másikban egy zászlót tart. Felirata: „Őrség földje vigyázóinak pecsétje.” (Speculari terre - de Orsigh.) Azt tartják, hogy 18 község alkotta ezt a területet, de valószínű, hogy régebben több is lehetett, Kondorfa mellett Huszász, Kercán Környeháza és Csekefalva, sőt bizonyos nyomok arra engednek következtetni, hogy Kerkáskápolna és Senyeháza térségében is lehettek majorsági települések.
A történelmi Őrség települései voltak:
Őriszentpéter, Szalafő, Külső (Kis) Rákos, Belső (Nagy) Rákos, Szaknyér, Szatta, Pankasz, Kerkáskápolna, Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza, Kotormány, Szomoróc, Kerca, Hodos, Kapornok, Bükalla.
E községek közel 250 négyzetkilométer, azaz 64 929 kat. hold területet foglaltak el.
Az első világháború után a trianoni békediktátum az Őrség területét is megnyirbálta, holott évszázadok óta egy közigazgatási egységet képezett és az elcsatolt községek színmagyar ajkú lakossággal rendelkeztek. Ezek Hodos, Kapornok és Bükalla. A terület közigazgatási beosztása is sokszor változott. Valószínű, hogy a III. Károlytól 1720-ban elrendelt összeírás alkalmával már a Batthyány-falvi uradalomhoz tartozott. II. Józseftől 1785-ben elrendelt összeírásban „Tótsági járásként” szerepelt az Őrséggel és a Vendvidékkel együtt.
[ ...]
Az 1950-es évek után a lakosság és a közigazgatás igényeinek megfelelően Bajánházát, Senyeházát, Dávidházát és Kotormányt Bajánsenye néven, Kercát és Szomorócot Kercaszomor néven vonták össze. Korábban a községek járások szerint a következőképpen oszlottak meg:
Szentgotthárdi járás: Őriszentpéter, Szalafő, Bajánsenye, Kercaszomor, Kerkáskápolna, Magyarszombatfa-Gödörháza, Pankasz, Velemér
Körmendi járás: Ispánk, Nagyrákos, Kisrákos, Őrimagyarósd, Szaknyér, Szatta, Felsőjánosfa, Viszák, Hegyhátszentjakab, Szőce
[…]
2
Csiszár Károly: Őrség – II.II. Az Őrség települései
Őriszentpétert IV. László egy 1280. évi adománylevele említi először. A Zala folyó mellett fekvő község hajdan az Alsó-Őrség székhelye volt, s ma is annak központja. Határában a rómaiak idején is volt település. Lakói szabadalmas őrállók voltak, akiknek leszármazottai élnek itt ma is. A török hódoltság idején sokat szenvedtek, mert a portyázó seregek raboltak, pusztítottak többször is errefelé, ezen kívül a hadisarc fizetése nem kis terhet jelentett az itt élők számára, melyhez a XVII. századtól a földesúri teherviselés is társult. Végül is a királyi szabadalomlevél nem védte meg őket a Batthyányok túlkapásaitól, a robot és a dézsma fizetése alól. Így is külön szerencse és az élni akarás nagyszerű példája az, hogy közülük is néhányan kiemelkedtek a jobbágyság soraiból.
[…]
A két templom mellett a különböző szerek házai alkottak egykor a tájjal együtt különleges szépséget. Őriszentpéter a nagycsaládos település jellegzetes szerkezetét őrizte meg egészen napjainkig. A terep adta lehetőségeknek megfelelően alakultak ki a szerek a Zala folyó mindkét partján. A porták általában kis csoportokban épültek, s ahol a főútvonal megközelítette a Zala árterét, zsákutcák nyíltak a fővonalról és a magasabb pontok körül alakultak ki a csoportos települések. Ma már utcás rendszerűvé alakult a község. […]
Bajánsenye a történelmi Őrség régi települése, mely Őrbajánháza, Senyeháza, Dávidháza és Kotormány egyesítéséből keletkezett. A Kerka-menti „őrállók” fontos őrhelye volt a történelem során: népének küzdelmes élete megegyezik a többi őrségi falu történetével. Kanizsa török kézre kerülése után gyakran jártak errefelé a török seregek, midőn stájerországi portyáikra mentek. Az „őrállók” a maguk sajátos harcmodorával hol megütköztek velük, hol eltűntek az erdők rengetegében, aszerint, hogy mekkora volt az ellenség ereje. Az egyes csoportok füstjelzéssel adták tudtul egymásnak a törökök közeledtét, hogy felkészülhessenek az ütközetre.
A XVII. századtól kezdve a Batthyányok jobbágyai lettek ők is, hiába volt az évszázados harc jogaikért. Az I. világháború után a község határában húzták meg az országhatárt, három község is - Hodos, Kapornak és Domokosfa - Jugoszláviához került. Mindhárom színmagyar-lakta terület volt.
[…] A századforduló idején épületeinek nagy része boronafalú, zsúpfedeles épület volt, ezekből ma már alig találunk valamit.
A régi szeres településből ma már szinte teljes egészében utcás település lett. […]
Felsőjánosfát az Őrség keleti szélén, Hegyhátszentjakab és Pankasz között találjuk. Régi szeres település, melyet ma is nyomon lehet követni. Természetföldrajzi viszonyai kedvezőek, a dimbes-dombos lejtők a Zala völgyéig futnak le. Dús füvű rétek mindenütt, ahol egykor kis vízimalmok „duruzsoltak” a Zala felé siető Szentjakabi-patakon. […]
Gödörháza ma már összevontan szerepel Magyarszombatfával, egyrészt a két település közelsége, másrészt az erősen fogyó népesség miatt. Az Őrség déli részén találjuk, Velemér szomszédságában. […] Mindig is az állattartás és a kerámiaipar éltette az itteni embereket. Mezőgazdasága alárendelt szerepet játszott, különösen vonatkozik ez a gabonatermelésre. Ezért élt ezen a tájon oly sokáig a cserekereskedelem, ami azt jelentette, hogy a fazekasok által készített köcsögöket, tejesfazekakat a szomszédos megyékben gabonáért adták el.
Látnivalói közül kiemelendő a fő közlekedési útról is jól látható fa harangláb és a jellegzetes boronafalú pajták. […] A szerek ma már összemosódnak, […].
Hegyhátszentjakab erősen átalakuló település. Írásos feljegyzés a község múltjáról nincsen, de a szájhagyomány annál érdekesebb. Eszerint: a község lakóinak ősei régen a Pusztaszentmárton nevű községben éltek. A törökdúlás idején a falu teljesen elpusztult, ahonnét mindössze 4-5 családnak sikerült elmenekülnie a „Galambkúti árok”-ba, innen tovább vándoroltak és a falu mai területén telepedtek le. Kevés holmijukat kosarakban cipelték, ezért a falut kezdetben Kosárházának nevezték. Az 1664-es szentgotthárdi csatában egy itteni Jakab nevű vitéz a harcokban kitüntette magát, jutalmául megkapta ezt a községet. A község mai neve tőle származik. Hogy így volt-e vagy sem, azt nem tudjuk biztosan, de a szájhagyomány, mely ezen a tájon mindig erősen élt, bizonyára megőrzött valamit a történelem nehéz időszakából.
A ma itt élő családok közül a Lukács, Keszte, Herczeg, Szabó, Sóber nevűeket tartják a legrégebbieknek. A német nevű Kropf, Schmidt, Stumpfel családok a XIX. század második felében települtek ide. Ezek zömmel kőművesek voltak. A Góger család Felsőőrből, a Halpertok, Borosok Sopron vidékéről jöttek. Az idős emberek szerint 1870-ben 25 ház volt a községben.
A két világháború közötti időben a megművelhető terület jelentős része a Sigray grófok tulajdonában volt. Az emberek egy része cselédként dolgozott, az iparosok pedig vándorúton voltak. Az 1930-as népszámláláskor 698 ember élt itt, a mai lakosság számának duplája. Az 1990-es népszámláláskor mindössze 362 fő. […]
Ispánk neve szláv eredetű, az ispán becéző alakja. A német szakirodalomban az Espenwang - Espang szóból származtatják, mely „nyírfás gerincet” jelent. 1428-ban már találkozunk nevével.
Őriszentpétertől északkeletre, enyhén dombos vidéken elhelyezkedő útmenti kiscsoportos település, mely eredetileg két szerből alakult ki. A keleti szer neve Nemes, vagy Úri-szer, a nyugatié Pór-szer volt. A két szer közötti különbség abban nyilvánul meg, hogy a múlt század közepén a Nemes-szer épületei nagyobbak voltak a Pór-szerieknél.
1550-ben I. Ferdinánd Batthyány Ferencnek adja zálogként Németújvár centrumot és tartozékait (Sároslak, Ispánk, Felsőrákos és Zaknír /Szaknyér/). Ekkor 12 jobbágy és 7 egésztelkes élt Ispánkon. 1558-ban két egésztelkes jobbágy, 3 féltelkes, 1 2/3-os telkes, 1 fő 1 és 3/4 telkes jobbágy lakta. 6 puszta-telek is van, közöttük Bata Kelemen, „a pap jobbágya” is. 1598-ban Batthyány Ferenc a földesúr, a házak száma ekkor mindössze 10. A féltelkes jobbágyok száma ekkor 11 fő, köztük egy „liber”, egésztelkes 1 fő, valamint 3 puszta féltelek található.
1614-ben Szent Mihály napján a törökök 15 házat felégettek, minden marhát elhajtottak és mindent felégettek. Ebben az időben 9 szökött jobbágyról szól az írás. Ispánkról 1 fő, Rákosról 2 fő, Zalafőről 1, Pankaszról 5. Batthyány 100 Ft-ot fizetett értük. 1634-ben a németújvári és rohonci tartomány falvainak urbáriumát vetik ki az Őrségben. Egész hely után évi adójuk a következő:
Szent György napján 40 dénár
Szent Mihály napján 40 dénár
Kisasszony napján 2 köböl búza, 1-1 köböl rozs és zab, 12 db tyúk, 20 db tojás, 1 meszel vaj, 1 meszel túró.
Ökörpénzt is fizettek, méghozzá egész hely után 36 dénárt. Ispánkon 16 egész helyből 10 lakott és 6 deserta volt. Ezt a hatalmas terhet nehezen viselték el, ezért 1638-ban az őrségiek panaszlevelet írtak a Batthyányoknak. 1642-ben január 12-én Szent Péteren egy katona fejét vették a törökök, Szalafőről két hajdút elvittek, mert nem fizettek adót. Ispánkról is két hajdút vittek el.
1848 márciusában a németújvári uradalom felmérést végeztetett Ispánkon. Eszerint 8 és 1/2 robotos egész hely, 14 ház, 14 robotoló jobbágy, 8 másnál lakó zsellér lakott Ispánkon. A gyermekek száma: 22 fiú, 11 leány = 33 fő. Állatállomány: 8 db ló, 22 db ökör, 41 db tehén, 19 db borjú = 90 db. Föld- és rétállomány: 102 köblös szántó, 25 szekér szénát termő rét.
1690-ben arra is találunk adatot, hogy a török földesúrnak és a szultánnak mekkora adót kellett fizetni. Nem véletlen, hogy a hatalmas terhek súlya alatt roskadozó jobbágyok közül sokan elszöktek. 1731-33 között 9 jobbágy és 1 zsellér szökött el Ispánkról. Az elszököttek után 57 dica (adósság) maradt, 1 dica értéke 2,55 Ft. Mindez tovább növelte az ottmaradottak terheit. […]
A századfordulóig nagyon sok boronafalú épületet találhatunk az ispánki szereken, ma ezek közül egy sincs meg. Helyette megépültek az ún. kódisállásos épületek, a módosabb parasztok jellegzetes házai. […]
Kerkáskápolna erősen fogyó népességű. A történelmi Őrség mindenkori része volt, és ma is az. Bajánsenye társközsége, egyutcás falu a Kerka-patak völgyében. A régi szeres falukép már csak alig érzékelhető, annyira közel építették az emberek házaikat egymáshoz. […]
Kercaszomor település középkori eredetű, 1452-ben Kápolnáskerca néven szerepelt. A török harcok, a vallási küzdelmek pusztításait betetőzve 1775-ben villámcsapás miatt temploma leégett. […]
Kisrákos dimbes-dombos vidék Pankasz és Viszák között. A szeres település-szerkezet még jól kivehető. […]
Magyarszombatfa az Őrség déli részén található, egykor a „Tótsági járáshoz” tartozott. Lakói magyarok, akik évszázadok óta űzik a fazekasmesterséget. Szinte minden harmadik családnál látjuk kint a táblát és az égetőkemencét a lakóház mellett. […]
Nagyrákos település nevével először 1204-ben találkozunk. Egy 1404. évi feljegyzés Egyházas- vagy Nagy-Rákos mezővárosnak nevezi, tehát templomának ekkor már kellett lenni.
A Zala két oldalán a domboldalakon és hátakon építkeztek, mai napig megőrizték a szeres településformát. Két szer, az Alsó- és a Nemesszer ma is jól kirajzolódik a szemünk előtt. A falu története sokban megegyezik Ispánkéval, hiszen ugyanolyan terheket kellett elviselniük, a törökök sanyargatása legalább akkora volt, mint másutt. Körjegyzőség volt régebben, közigazgatásilag hozzá tartoztak: Szatta és Ispánk. […]
Őrimagyarósd nagyon régi település, a hagyomány szerint már a magyarok bejövetele előtt lakott hely volt. Az első írásos feljegyzés 1270-ből való - V. István király kiváltságlevele -, mely leírja a magyarósdi várban (Mogorosd ad castrum) szolgáló őrök jogait és kötelességeit. Ebből tudjuk meg, hogy a település fontos őrhely volt, várszerű erődítménnyel, aminek ma nyoma sincs.
A település közelében kolostor is volt, amely a szentgotthárdi csata idején pusztult el. Az őrök most már a délről betörő törökök ellen harcoltak. A terület ekkor a Darabos család birtoka volt. Egy 1690-es feljegyzés szerint Darabos Gáspár halála után a törökök birtokolták a területet, akik súlyos adókat vetettek ki. A faluban ekkor 13 jobbágy és 6 zsellér lakott.
A török hódoltság után - 1728-tól - gróf Eszterházy László, majd Rimanóczy Ádám a földesúr. 1840-től evangélikus egyházközség létesült a faluban, 1862-ben felépült a templomuk. […]
Pankasz története a régmúlt időkben megegyezik a szomszédos községekével. Őriszentpétertől 7 km-re kelet felé található a Zala-patak völgyében húzódó főútvonal mentén, de a település északi részei felkúsznak a domboldalakra. Ha erősen körülnézünk, még fellelhetők a szeres település nyomai, főleg a domboldalakon. Ma már inkább a zárt település jellemző rá. […]
Szaknyér Őrség legkisebb települése, a Viszák és Hegyhátszentjakab közötti útról leágazva érjük el. Szép természeti környezetben fekszik, félig erdők veszik körül, csend és nyugalom honol mindenütt.
A népszámlálási adatok szerint a falu lakossága erősen fogy. […] Az otthonmaradottak főleg állattenyésztésből élnek, több háznál 2-3, de néhol 8-10 szarvasmarha van az istállóban. Ezekből adnak el, valamint a tejből származó bevétel élteti az idős emberek zömét.[…]
Szalafő - régen Szalafej (pagus) volt a neve - etimológiáját az illlír-kelta eredetű Salla, Sallum = folyó árja jelentésű folyónév és a fő-fej összetétele adja. Ez utóbbi a víz forrásvidékét jelzi. Személynévként is előfordult 1212-től.
Dr. Boucz Terézia régész ásatásai során a falu határában római kori emlékeket talált, mégpedig hamvasztásos urnasírokat, kora császárkori halmos temetkezési helyeket, agyagedény-töredékeket és vasszerszámokat. Mindezekből arra következtethetünk, hogy ezt a területet már a Római Birodalom idején is lakták.
A település régmúltjából - kutatásaim alapján - megállapítható, hogy 1208-ban II. Endre a vasvári ispánnak, Miklósnak ajándékozta a lendvai vidéket. 1553-ban Szent Jeromos ünnepén Batthyány Ferenc földesúr egy Tamás nevű plébánosnak egy jobbágytelket adományozott épületekkel együtt. Ugyanakkor összeírást rendelt el Zalafejen. Ezek szerint 140 porta, 12 deserta, 6 egész telkes jobbágy (köztük 2 liber), 26 jobbágy 1/2 telekkel (közülük 1 fő liber), 17 jobbágy 1/4 telekkel, jobbágy 1/6 telekkel, 2 jobbágy 1/2-1/8 telekkel, 3 puszta féltelekkel volt a falu területe.
1599-ben 2 egésztelkes, 32 féltelkes, 22 egynegyed, 3 egyharmados, 2 egynyolcados és 2 háromnegyedes telkes jobbágy élt Szalafőn. 1615. május 23-án Balla István zalafői polgárt bezárták, mert Kanizsán megegyezett a törökkel, hogy a falu adóját 110 Ft-ban állapítsák meg. A törökök túszként fogva tartották Kanizsán, amíg az adót be nem fizetik, ezért levelet írt Zalafő polgárainak és bíráinak, hogy azt mielőbb fizessék be, mert addig őt fogva tartják.
1634-ben a terület a németújvári és rohonci tartományok fennhatósága alá került, urbáriumként a következő adókat vetették ki: Szent György napján 40 dénár, Szent Mihály napján 40 dénár, Kisasszony napján 1 köböl búza, 1-1 köböl rozs és zab, 12 tyúk, 20 tojás, 1 meszel vaj, 1 meszel túró. Ökörpénz egész hely után 36 dénár, legénypénz 1 Ft. Szalafőn ekkor 28 egész, 3 háromnegyedes, 37 egynegyedes hely volt lakott, 2 egész és 1 egynegyedes deserta volt.
Érzékelvén a hatalmas terheket, amit ekkor az őrségieknek fizetni kellett, nem csodálkozhatunk azon, hogy a továbbiakban megtagadták az adók befizetését. 1642-ben a törökök Szentpéteren 1 katona fejét vették, 2 hajdút pedig elhurcoltak Szalafőről.
1648. február 20-án kérvényt írtak a szalafőiek a Batthyányoknak, melyben terheik csökkentését kérték, valamint azt, hogy járjanak el a törökök felé is ez ügyben. Végső elkeseredésükben azt kérték, hogy a „Rábán innen, vagy másutt jelöljenek ki részükre helyet, ahol letelepedhetnek, és békében élhetnek”. Válasz: „a kérés nem könnyű”. 1751-ben már a csákányi uradalomhoz tartozik Szalafő, az október 19-én elvégzett összeírás szerint: 68 jobbágy, 68 ház, 37 ló, 75 ökör, 129 tehén, 117 növendék marha, 182 sertés és 75 kas méh volt a faluban. Ennek alapján vetették ki a terheket. Közben a jobbágyok közül többen elszöktek, de terheiket az ittmaradottaknak kellett megfizetni. Így ment ez végig, amíg a törököket ki nem űzték, illetve a jobbágyokat fel nem szabadították. […]
A település 7 dombon épült, ennek megfelelően 7 szerből áll. Szerkezetében ma is híven őrzi a középkori hagyományokat. A félrideg állattartás sajátos épülete a kerített ház, és itt Pityerszeren található az ország egyetlen emeletes kástuja. […]
Szatta az Őrség második legkisebb települése, annak délkeleti részén. Nagyrákoson, az útelágazás dél felé vivő ága vezet ide.
Elnevezése: 1428-ban Zatha, később Poss Ew-Zatha, az 1720-as összeíráskor Szata – Szota. Személynév változatából alakult ki a mai név: Szatta. Az Ew = őr összetételű tag az Őrségre utal, tehát a történelmi Őrség része. 1637-1640 között még pusztaság, Németújvár és Rohonc urbáriuma. Az 1828-as összeírás szerint: 4 nemesi telek van itt, az erdő közös csalitos, főleg fenyők borítják, talaja sovány, terméketlen, ezért csak rozsot és zabot vetnek, de a vetőmagot is alig kapták vissza. Éveken keresztül sok volt a parlagföld, ami összefügg az előzőekben leírtakkal.
Útmenti kiscsoportos település, melyet szinte teljes egészében erdőség vesz körül. […] 1785-ben 118 ember lakta, amelyből 7 nemes, 11 paraszt, 8 zsellér, 25 fiúgyerek és 57 leánygyerek volt. […] 1990-ben már csak 97 fő a lakosok száma.
Szőce honfoglaláskori település, bár nevével először csak egy 1406. évi oklevélben találkozunk..[…]
Velemér a megye délnyugati szögletében fekszik. A falu sokáig az Omode család birtoka volt. Az első okleveles említés a településről és a templomról 1360-ból való. Egyes feljegyzések szerint a felsőlendvai vár tartozéka volt. A XIV. században váltakozva Szent-trinitásnak, vagy Velemérnek nevezik. 1366-tól a Szécsi családé, majd a XVI. század elején Thurzó Eleké lett. A török időkről nincsenek adataink, de annyi bizonyos, hogy nem tartozott a hódoltsági területek közé. […]
Viszák az Ivánc-Pankasz, illetve Őrimagyarósd útelágazásokból közelíthető meg az Őrség belső részén. Középnagyságú település. […] A falu házai a környező domboldalakra épültek, a szeres település nyomai kitapinthatók. […]
3
Csiszár Károly: Őrség – III.III. Az őrségiek életmódja
Mint ismeretes, az Őrség csupán néprajzi szempontból tér el a szomszédos területektől. Éppen ezért be kell mutatni azokat a sajátos vonásokat, amelyek etnikai jellegét kialakították. Építészeti jellegzetességeiről - kerített ház, kástu, méhesd, kódisállás - már a települési viszonyok tárgyalásánál beszéltünk. Most röviden foglalkozunk az őrségi nép szokásaival, népviseletével és nyelvjárásával.
III.1. Szokások
A szokások történelmi fejlődés eredményei. Sűrítve tartalmazzák azokat a tulajdonságokat, amelyek a népek kialakulásától kezdve jelen voltak, s amelyeket későbbi életmódjuk fejlesztett tovább. A szokásoknak minden, a természettel közeli kapcsolatban élő népnél az az indítéka, hogy mondanivalóját nem csak szóval, hanem cselekvésekkel is érzékeltesse. Ezek a cselekvések ismétlődnek és szokásokká válnak. A táj és a tájban élő egyének s a társadalom adottságai a szokásoknak sajátságos, különleges színeket adnak.
A legtöbb esetben mélyen kapcsolódnak az élet- és munkakörülményekhez, a természetes cselekvésekhez, az eszközökhöz, a tárgyakhoz, ezért a szokások formája maradandóbb, mint tartalma, eszmei mondanivalója. A mondanivaló a társadalom változásaival együtt megváltozik, módosul: nem minden szokás maradt fenn, és nem minden szokás élete tartós.
A szokásokat a családi élet, az ünnepek, a gazdálkodás és a közélet szokásaira szokták felosztani. A valamikor színes, részletekben gazdag szokásoknak ma csak fakuló emlékeit találjuk. Az emberi szokások, hagyományok már a születés pillanatában átszövik az emberi életet. Visszaemlékezések szerint 150 évvel ezelőtt az asszonyok még állva szülték meg gyermeküket, az ajtófélfába, vagy a mestergerendáról lelógó kötélbe kapaszkodtak. Ekkor még a szülést a tapasztalt falusi öregasszonyok vezették le, csak századunkban jelentek meg a képzett „bábaasszonyok”. A férfiak a szülésnél nem lehettek jelen, csak ha már világra jött és fiú volt az utód, akkor adták az apa kezébe. Ilyenkor a parasztember rögtön az istállóba vitte, a ló hátára ültette, hogy állatot szerető emberke váljék belőle.
A név kiválasztását íratlan törvények szabályozták, vagyis az első fiú mindig az apja nevét, a leány az anyja nevét kapta. Ezt követően a nagyszülők nevei következtek. A protestáns családoknál előszeretettel gondoltak biblikus nevekre. A keresztelők előtt következett a keresztszülők vagy komák kiválasztása, amiről már a terhesség ideje alatt is szó volt. A születés után egy hét elteltével került sor a keresztelőre. Korábban csak a templomba vitték a gyermeket a keresztszülők a bábaasszony kíséretében, de amióta polgári anyakönyvezés van, azóta az anyakönyvvezetőhöz is kell menni (1890 óta.) Amikor hazaértek, akkor ezzel a szólással léptek be a házba: „Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk!” A ház küszöbén a gyermeket apja vagy nagyanyja emelte át, és ezzel teljesen a család tagjává vált. Ekkor nevezték először nevén a gyermeket. A keresztelés után mindjárt vagy néhány nap késéssel tartották a paszitát, melyen többnyire a keresztszülők, azaz komák, a család és a bábaasszony vettek részt. A lakoma késő estig, néha fél éjszakába nyúlt, ettek-ittak mindannyiuk és az újszülött egészségére.
Az ember életének második nagy állomása a házasságkötés és az ezzel járó lakodalom. Ennek első mozzanata a lánykérés, melynek számtalan kialakult formája és szokása létezett. A leánykérő a legény egyik idősebb rokona, nős bátyja. Ünneplőbe öltözve, váratlanul toppantak be a lányos házhoz. Volt amikor humoros formában, máskor közvetlen módon adták elő jövetelük célját. Régebben inkább a humoros megoldást választották. Erre példa a következő eset:
Betértek a leánykérők a menyasszonyék házába azzal, hogy megfáradt szegény utasok lévén szállást kérnek. A falusiak mindig vendégtisztelő, barátságos emberek voltak, így hát befogadták őket. Aztán ősi szokás szerint vacsorával kínálták őket, de a jövevények azt csak később fogadták el. Arra a kérdésre, hogy mi járatban vannak, elmondták, hogy van egy rózsaszál náluk, és annak keresik a párját. A lányos ház azon nyomban a kertbe ment és hozott egy szál rózsát, mire a kérők azt mondták, hogy nem ilyent, egy lábon járó rózsát keresnek. Erre a ház a macska nyakába kötötte az egy szál rózsát, és azt vitték be. Ó, mi nem négy lábon járó, hanem két lábon álló rózsát keresünk. Erre föl egy kappan nyakába kötötték a rózsát, és azt vitték be. Ennél sokkal nagyobb és két lábon járó rózsaszálat keresnek ők, mondták a jövevények. Hosszú találgatás után lányuk kezébe adták a rózsát és őt vitték be. Erre az idegenek felfedték magukat és hangos nevetés közepette jelentették be, hogy ezért a „Rózsaszálért” jöttek ők bizony, és menten megkérték a kezét. A menyasszony irult-pirult és kis idő elteltével beleegyezését adta. Hát így történt szépen, annak rendje-módja szerint a menyasszony kérése hajdanában. Mintha színjáték lett volna, úgy zajlott le, és ez a megállapítás nagyon találó, mert a szokások éltetéséhez és előadásához bizony ilyen adottságokra is szükség van.
A lakodalom szintén egyfajta előadás, melyet végig kell játszani. Az egész azzal kezdődött, hogy a plébánián be kellett jelenteni a házassági szándékot a sikeres leánykérés után. Ezt követően három egymás utáni vasárnapon, a mise keretében a pap kihirdette a jegyespár nevét, majd azzal fejezte be: „ha valaki valami akadályt látna, azt kérem, jelentsék a plébánia hivatalban.” A lakodalom a templomba vonulással kezdődött, újabban pedig az anyakönyvvezetőnél. Elöl vonult az ifjú pár, mögöttük a két vőfély és koszorúslány, majd a rokonság köréből felkért násznagyok. Elegáns bokrétákkal és szalagokkal díszítve vonultak végig az utcán; vagy régebben hintón mentek. A bámészkodók közé az Őrségben cigarettát, vagy hökkön sült perecet dobtak, amit főleg a gyerekek kapkodtak föl.
Mindig nagyon megható esemény a menyasszony-búcsúztató, melyet az első vőfély mond. Ennek rigmusai nagyon szépek, és bizony sokan könnyezve hallgatják. Ez a mozzanat megismétlődik akkor is, amikor a menyasszony holmiját a kocsira rakják. Örök emberi cselekvések ezek, ahol igenis helye van a rögtönzésnek és tréfálkodásnak is. Még „balladai” elemek is előfordulnak a vőfély köszöntésében olykor, például: „A házasság kaloda, ne tedd a lábad oda!”. Az esti vacsora és az eközben elhangzó vőfélyi köszöntők sora valóságos előadás, hozzáértő szereplőkkel. Kár, hogy ezek kihalófélben vannak, és mindig fájó szívvel hallgatom az Őrséggel szomszédos Szlovéniából, a muraszombati rádió magyar nyelvű adásaiban ezekről a szép lakodalmi szokásokról szóló üzeneteket, amelyeket ide, hozzánk küldenek a rokonok és barátok.
A mulatozás rendszerint két napig tart, egy ilyen ünnepségen 50-60, sőt néha még ennél is több vendég van jelen. Rendszerint éjfélkor következik a kurjantás és kiáltás: „Eladó a menyasszony!”. Rázendít a cigánybanda és rakják a kalapba a szép összegeket, miközben a menyasszony leveti menyasszonyi ruháját, és menyecske öltözékben kezdi párjával a táncot. Ezek a lakodalmi szokások némi eltéréssel szinte mindenütt egyformák, hangulatosak és főleg emlékezetesek maradnak. Egy emberöltővel korábban az őrségi lakodalmakban mindenütt eljátszották a „mozsártáncot”, melynek szereplője egy asszony és egy férfi, mozsárral, lüktető ritmusban járták a népi táncot. Hasonló hozzá a „seprűtánc” és a „kisszéktánc” is, melyeket gyerekkoromban én még láttam, dallamukra is emlékszem. Életem végéig kísérő emlékek maradnak ezek a szép szokások. Hová lettek? Elfelejtettük? Talán szégyelljük? Nem tudom, hol az igazság, nekem nagyon hiányoznak!
Talán akkor leszek igazán következetes magamhoz, ha itt írom le a menyasszony-búcsúztató rigmusát, mert ez kívánkozik most ide:
„Nézz ki anyám ablakodon,
Most visznek ki a kapudon!
Nézz utánam keservesen,
Látsz-e többet, vagy sohasem !
Édesanyám rózsafája,
Engem nyitott utoljára.
Bárcsak ne is nyitott volna,
Maradtam volna bimbóba!
Édesanyám rózsafája.
Én voltam a legszebb ága,
De egy legény leszakasztott,
Karjai közt elhervasztott!”
A halál és a temetés szokása, s annak hiedelemvilága korántsem olyan változatos és széleskörű, mint a lakodalomé, de ugyanakkor sok régiséget őrzött meg a múltból. Ennek oka, hogy a szokásokon nem változtattak az utódok. Ha pedig valahol mégis változott valami, az az egyházak miatt történt.
[…]
Az Őrségben ma még az eddig kialakult szokások szerint temetnek, azzal a különbséggel, hogy most már nincsenek a halottas háznál „verrasztók”. Itt a település idős asszonyai jöttek össze és szomorú énekeket énekeltek késő estig. Nagyon sok igen régi Mária-éneket [sic!] is előadtak ilyenkor, amit az ősöktől örökölve, szájról-szájra terjedő hagyományként őriztek és énekeltek.
[…]
A régen szokásos torokat más formában, de megtartják tájunkon. Nem olyan szertartásosak, mint korábban, de együtt vannak a rokonok és a család, és szerény kínálat mellett elbeszélgetnek.
A naptári év szokásai főleg a téli, a tavaszi [sic!] és a nyári napforduló köré csoportosulnak. Ezek a szokások sokszínűek és igen változatosak.
Az újévi szokások egy része középkori eredetű, amikor még a jobbágyok, cselédek felkeresték a földesurat és ajándékot vittek neki. Valószínűleg ennek leegyszerűsített változata volt az I. világháború előtt még élő szokás, hogy a gazdagabb családokat dallal, verssel köszöntötték a szegény családok gyermekei. Ez teljes egészében a múlté! A szokás ma már inkább a „Háromkirályok köszöntése” formájában él az ifjúság körében. A karácsonyi, újévi köszöntések inkább levelezőlapokon keresztül történnek napjainkban. Pedig gyerekkorunkban még mis is jártunk köszönteni az alábbi rigmus elmondásával:
„Adjon isten minden jót
Ez új esztendőben:
Fehér kenyér dagadjon
Fűzfatekenőben;
Bor, búza, kolbász
Legyen mindig bőven;
A patikát felejtsük el
Ez új esztendőben!”
A Balázsolás (február 3-án), a Gergely-járás (március 12-én) teljesen kivesztek, nyomtalanul eltűntek. A farsanghoz fűződő szokások még élnek, s ebből külön is kiemelendő az Őrségben a rönkhúzás, melyet rendszeresen űznek Viszákon, minden évben [sic!] farsang-vasárnap délutánján. Ennek lényege, hogy abban a faluban, ahol a farsang idején egyetlen házasságkötés sem történt, összeszedik a legidősebb lányt és legényt, egy óriási kivágott fára - rönkre - ültetik őket és szekéren végighúzzák a falu főutcáján, miközben a fa tetején a kisbíró dobol, és vicces előadásával elmondja, miként sikerült az új párt összeboronálni. A falu Fő terén a pap beöltözve várakozik, hogy mielőbb összeadhassa őket. Mindez játék és hagyomány, mely egyre több községben éledezik mostanában.
Külön látvány a húshagyókeddi „maskara-járkálás”, amikor a gyerekek és felnőttek maskarába öltözve járják a házakat, ahol megkínálják őket étellel, itallal. Némely felnőtt-maskara éjfél felé már annyit iszik, hogy alig talál haza. Szentgyörgynap ünnepe (április 24.) ma már nem jelentős tájunkon.
[…]
A tavaszi-nyári napfordulót [sic!] jelentő Szentiván-éji ünnepség területünkön nem jelent semmit. […] Szent István királyunk ünnepe (augusztus 20.) Nyugat-Magyarországon szinte mindenütt falusi búcsú napja, hisz templomjaink többsége - a legrégebbiek - az ő nevét viselik. […].
Népviselet
A régi világban a ruházat nemcsak a vagyoni helyzethez igazodó dísz volt, nemcsak a test megóvását szolgálta, hanem a ruhát viselő személy jogi helyzetét is kétségtelenül megmutatta.
Zakál György idejében az őrségiek viselete a következő volt: a fejen „gutsma, vagy pedig csákó. A csákó magas volt és régente szőrből-bőrből, később csupa szőrből készítették. A gutsma alacsonyabb volt ugyan, hanem ennek hosszú lefegője csüngött le; ezeknek a fejlődő ruhadaraboknak több formáját is megkülönböztették. Télen az öregek bagu-süveget viseltek, amelynek formája csákó, leeresztve az egész nyakat, füleket és a képet befedi úgy, hogy csak az orr, száj és a szemek leskélnek ki. Nyáron a kalap díszlett, némely öreg a kalap karimáját ’három szegeletre’ felkötötte. Ezt a fiatalok csúfolták, mondván, három országra mutat a feje.”
A férfiak derekukon bőrdolmányt viseltek, amely elől hegyesre volt metszve. A birkabőrből dolmán formára készített ködmönt ma is viselik. A rókás vagy fekete prémes mente hadi vagy ünnepi ruha volt, akárcsak a fekete és vörös öv. „A fejér köpönyeg máig is módi Eörséghben. A lábakon viselnek térdig érő sarukat, botskort, bakkancsot, amelyet topánkának neveznek” - írja Zakál György.
A női ruha egyszerű volt, míg a férfi ruha változatos. A lányoknak három ékességük volt: a gyöngyökkel és pillangókkal teletűzdelt párta, a mellen viselt gyöngytű, amely egy hosszú tűre szerelt, gyöngyökkel és pillangókkal díszített láncocskából volt összeszerkesztve, valamint a sárga és a piros csizmák. Ezek viselését Zakál idejében hagyták el. Ekkor már a hajukat kétfelé választották, és hátul hármasba fonták. A fonatékuk végén csokor volt. A konty viselését is ebben az időben kezdték elhagyni.
A régebbi asszonyi viseletek közt említést érdemel a hosszú mente. A rövid mentét sok őrségi asszony ünnepi ruhaként viselte. Ennek a hagyományos, katonás, magyaros vonásokat őrző nemesi viseletnek már nyoma sincs. Az 1850-es években a parasztszoknya volt a divat. Egyszerre legfeljebb 3-5 szoknyát vettek fel. Az ing fehér vászonból készült, ujját csipke díszítette. Erre jött télen a zsinóros lajbi, nyáron pedig a feszes rékli (blúz), vagy a bő ujjú röpike. Hímzést, kivarrást keveset alkalmaztak. A blúz fölé mellükön keresztbe vetett, nyakba való kendőt kötöttek. A nyakra kétujjnyi széles szalagot, a felső szoknya fölé csipkével díszített kötényt kötöttek.
1880 körül egy teljes női ruha 40 forintba is belekerült. Mivel a kereseti viszonyok nem tették lehetővé, hogy ilyen sok pénzt költsenek öltözködésre, rátértek az aránylag könnyen beszerezhető, egyszerű városi ruhák viselésére. Az I. világháború után vált általánossá a dolmány helyett a polgári szabású kabát. Ezt német hatásra rokknak, a hosszú télikabátot a régi megszokott ruhadarab után szűrnek nevezték.
Az őrségi nép ma már nem követi az öltözködésben a régi hagyományt.
III.2. Nyelv és kultúra
[…]
Művelődés és oktatás
A művelődés terjesztői és végzői két évszázaddal korábban a különböző egyházak voltak. Miután a reformáció hatására az őrségi falvak többsége protestáns hitre tért át, így ezek az egyházak képviselték és végezték területünk nagy részén a műveltség terjesztését. Erre vonatkozóan fontos, dokumentumértékű könyv jelent meg Pataky László volt református esperes tollából. Ebből értesültünk arról, hogy a XIX. század elejétől kezdve hogyan is alakult az Őrség falvainak oktatás- és művelődésügye.
Előre kell bocsátanom azt, hogy itt a reformáció nem úgy ment végbe, mint az ország nagy részében, hogy a földesurat e vonatkozásban is követte a jobbágyság. Itt a nép saját döntése, elhatározása alapján lépett a reformáció útjára. Ezért volt nehezebb dolga ezen a területen az ellenreformációnak is, valóságos kényszert kellett alkalmazniuk, hogy visszatérítsék híveiket. Ennek ellenére az Őrség falvainak többsége ma is protestáns maradt. 1843. január 31-én az őrségi Református Egyházmegye Kercán - a mai Kercaszomoron - tartotta közgyűlését, és annak 36. pontja kimondja az iskolák létesítését és működését. Az iskola 6 osztályos volt, hat és fél évtől 12 éves korig kellett oda járni a gyermekeknek. […]
III.3. Az őrségi emberek ételei
Nemesnépi Zakál György szerint: „Eörséghben mindennemű vad gyümöltsök a lakosoknak hasznai, úgymint mindenféle makkok, vadalma, vadkörte, mogyoró. Idejárulnak még a vadcseresznye, mely elég bőven van az erdőben és harasztokon, az eper, mely néha igen díszlik, a kökény, amelyből itt pálinkát főznek.” Az őrségi asszonyok „étlapja” nagy változatosságot és eltérést mutat hazánk többi tájához viszonyítva. Azt tartja a mondás: „Aki sok levest eszik, sokáig él!” (Szalafő)
[…] Különösen változatos és sajátos az itt készített gánica étel. A kukoricagánicát szintén több változatban ismerik. A kukoricagánicát krumpli és liszt keverékéből állítják össze, amelynek egyik változata a híres őrségi dödölle. […]
Távolabbi tájakon is híres az őrségi parasztrétes. A kőttrétes szintén sajátos ételféleség, melynek tésztáját tejjel és élesztővel gyúrják, szakasztóban kelesztik, aztán nyújtják és töltelékkel megtöltik.
[…]
III.4. Egészségügy
[…] Átfogó intézkedések, melyek a terület egészségügyi helyzetére is hatottak, Mária Terézia királynő törvényei nyomán születtek. Ezt megelőzően több évszázadon keresztül a népi gyógymódok alkalmazásával végezték a betegek gyógyítását idősebb asszonyok, kovácsok, borbélyok és mágikus szokásokat ismerő egyének.
A gyógynövényekkel való gyógyítást régebben az egyházak végezték. A népi gyógyászat nagyon sokoldalú és több esetben a mai napig is helytálló módon történt. Fűben, fában orvosság!
A gyógynövények szakszerű gyűjtésére a közeli szentgotthárdi cisztercita rend tagjai tanították meg az itteni embereket. A hársfa virágából szárítás után, különösen a téli megfázások idején, finom teát főztek és azt itták. A kamillavirágot régóta gyűjtik az itteni emberek, mert annak sokoldalú hasznosítása borogatás és ivókúra formájában a mai napig is meglévő szokás. Különböző, szárított növényi gyökerekből készítettek teát. Például vérzékenység ellen négyféle gyógynövény keverékéből, mégpedig galagonyából, citromfűből, fehér fagyöngyből és zsurlófűből. Ezt ma is ajánlják a természetgyógyászok.
Ha a mezítlábas lábába tüske ment, azt sós aludttejjel kötötték be, ami kiszívta a gennyet a sebből.
Egy emberöltővel korábban igen sok népi gyógymódot alkalmaztak az Őrségben, mert erre az élet rákényszerítette az itteni embereket. Ennek szinte minden faluban voltak „szakértői”, akikhez bizalommal fordultak az emberek bajaikkal. Tudunk olyan kovácsról, aki foghúzáshoz szükséges eszközöket maga készítette el és húzta ki a fájós fogakat. Az eszközöket pálinkában fertőtlenítette. Néhány borbély régebben olyan szúrós szagú keveréket készített, melynek beszippantása a náthás orrjáratokat szabaddá tette. Ma már ezek a gyógymódok szinte ismeretlenek, csak a régi öregek emlékezete őrzi. […]
4
Filep Antal: Őrség(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.)
Őrség: a Zala forrásvidékén, részben a Kerka völgyében a Vendvidék, Göcsej és a Hegyhát szomszédságában fekvő történeti néprajzi táj neve. Kiemelkedő, táblás terület, amelyet vízfolyások, patakmedrek tagoltak. Talaja nehezen termő, pangó vizekben gazdag agyag. Klímája szubalpi jellegű, csapadékban rendkívül gazdag. Természetes növénytakarója noricumi jellegű, erdeiben jelentékeny a fenyőállomány. Nevét a korai határbiztosító őr elemeiről kapta. Használatos újabban az irodalomban a Felsőőrség mellett az Alsóőrség megjelölése is. Egykori gyepűvédő, határbiztosító lakóinak 18 községet magában foglaló területe igazgatási autonómiát élvezett (élén őrnagyukkal), mint őrnagyság. Népessége magyar, az Árpád-kortól kontinuus. A korai határőrszervezet felbomlása után is meg tudták őrizni szabad jogállásukat, s kiváltságaiktól csak a 17. sz.-ban fosztották meg őket a Batthyányak, jobbágyi szolgáltatásokra kényszerítve őket. A reformáció során kálvinista gyülekezetek alakultak, amelyeknek a szerepe a szomszédos tájak református lakossága szempontjából különösen jelentőssé vált a rekatolizáció során (pl. Göcsej). Az Őrség népének mindennapi életét sajátossá tette a szubalpi környezet. Földművelésükben az égetéses irtásgazdálkodásnak volt szerepe, de településeik közvetlen környezetében nagyon korán intenzíven trágyázott szántókat létesítettek, amit nagyszámú állatállományuk tett lehetővé. Az első világháborúig fokozódó mértékben vettek részt Grác piaci ellátásában. A 19. sz. folyamán fellendült szarvasmarhatenyésztésük konzervatív életkörülmények gyors polgárosulásához vezetett. Az első világháború után kialakult kedvezőtlen gazdasági helyzetben viszont nagyfokú népességelvándorlás következett be. Az Őrség Göcsejjel és a Vendvidékkel s a tágabb délnyugat- dunántúli területekkel együtt a szeres település-mód klasszikus előfordulási helye. Építkezési kultúrájában is sok az archaikus vonás, mint a 19. sz. végén jellemző kerített ház és a füstösház (Rauchstube) emlékének kései előfordulása. Kistáji központjává a meglehetősen differenciálatlan településhálózatból Őriszentpéter emelkedett ki.
Kósa László: Kisalföld és Nyugat-Magyarország [Őrséggel foglalkozó részlet]
(in: Kósa László:Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon1880-1920. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[…]
A nyugat-magyarországi térségben még egy olyan egységet találunk, mely nem expresszív kulturális jegyekkel, de bizonyos fokig néprajzilag és elsősorban történetileg, mégis elkülönül környezetétől. Földrajzilag körülményes meghatározni, mert az Árpád-kori Magyarország nyugati őrvidékének újkori maradványait magába foglaló Őrség két (három) falucsoportra oszlik: a déli, a tulajdonképpeni Őrség eredetileg tizennyolc településére, ezt emlegetik Alsó-Őrségként is, valamint a Felső-Őrségre. Az utóbbi a szűkebb Dunántúl egyetlen magyar nyelvszigete, melybe a Vas megyei Felsőőr, Alsóőr, Őrsziget és Vasjobbágyi, továbbá kissé távolabb a Sopron megyei Felsőpulya és Középpulya tartoznak bele. Lakosságuk kis száma ellenére társadalmilag (mezővárosi, jobbágyfalui és kisnemesi eredetű) és vallásilag (római katolikus, református, evangélikus) rendkívül összetett. Elkülönülésük alapja határőrző hagyományuk tudata. Míg azonban a felső-őrségiek jelentékeny hányadának sikerült az országos nemesek sorába emelkednie és sokan voltak közöttük agilisek is, az alsó-őrségiek a XVII. században a Batthyányak jobbágyai lettek és történeti tudatukat elsősorban vélt vagy valós kiváltságaik visszaszerzéséért vagy maradék előjogaik védelméért folytatott küzdelmük alakította. A felső-őrségiek több évszázada belső nyelvszigetben élnek, ami nyelvjárásukat különösen archaikus állapotban konzerválta. Ugyanez nem mondható el sem anyagi kultúrájukról, sem folklórjukról, mert azok minden területen összefüggnek a közeli nagy magyarlakta tömb műveltségével. Gazdálkodásuk, földművelésük, építkezésük, viseletük, általában az életmódjuk korszakunkban megfelelt a nyugat-dunántúli magyar parasztságénak, ugyanígy nem különültek el életmódjukkal a környező nyugat-magyarországi németektől sem. A négy egymás közelében fekvő település központjában, Felsőőrött, amely a kiegyezés után járási székhely volt, mérsékelt urbanizáció fejlődött ki. Parasztságának polgárosulása az 1880-as években kapott nagyobb lendületet. A korábban Ausztria és a Kisalföld között szekerező, famunkát végző, szarvasmarhát nevelő és azzal kupeckodó lakosság részben okszerűbb gazdálkodásba, takarmány- és iparinövény termesztésbe fogott, részben városi, vasúti munkára szegődött vagy viszonylag nagyobb arányban vándorolt ki Amerikába. Egy század eleji megfigyelő írta, hogy amíg az 1880-as években Felsőőrre két budapesti hetilapot járattak, ekkor 30-40 napilapot fizettek elő a felsőőri gazdák: „semmi csodálni való sincs hát abban, hogy a fonóesték, hogy a tollfosztók kimúlóban vannak, hogy a balázsjárások, szentiváni tüzek, az elpusztíthatatlannak látszó babonák, sőt a lakodalmi szokások is ma már nevetséges ostobaságok a nép előtt...”. A szerző túlzott, mert a néprajzi gyűjtés több évtizeddel később is regisztrálta a hagyományok életét, de nyelvsziget-létből következtethető kulturális archaizmusokat nagyobb számmal nem talált. Az Alsó-Őrségben a földrajzi fekvés és az eltérő történeti út miatt más volt a helyzet.
A Zala forrásvidékénél fekvő Őrség beletartozik a Kisalfölddel összefüggő nyugat-magyarországi sávba. Hangsúlyossá teszik ezt hagyományosan élénk néprajzi kapcsolatai a szomszédos stájer és szlovén vidékekkel. Feltűnő hasonlóságokat mutat az építkezés és a település: szerek, kerített és hajlított házak, a Rauchstube kései előfordulása, de a nyelvhatárokon átnyúló megfeleléseket megtaláljuk a gazdálkodásban és a táplálkozásban is. A hasonlósági tényezők alapjai között fontos helye van a földrajzi viszonyoknak, az alpokalji fekvésnek, a dunántúli átlaghoz képest tetemes csapadéknak, a rendkívüli sovány földeknek, a természetes növényzetnek, melyek a kései feudalizmusban erőteljesen befolyásolták a szaporodó őrségi népesség életviszonyait. A nyugat-dunántúli vármegyékben a jobbágykor végén a telki illetőségnél általában nagyobb úrbéres föld volt az úrbéresek birtokában, más kérdés, hogy a lefolytatott perek után mennyi maradt ebből valóban paraszti kézen. Vitathatatlan azonban, hogy előnyt jelentett a jobbágyfelszabadítás utáni osztozáskor. Az Őrségben a mostoha viszonyokat elismerve és a kiváltságokra is tekintettel a Batthyányak olyan bőkezűen bántak a parasztokkal, hogy egy-egy egésztelkes állomány száz holdra emelkedett az elkülönülésnél. A kedvező birtokviszonyok lendületet adtak az őrségi paraszti gazdálkodásnak, még jobban serkentették a hagyományos vállalkozói kedvet, ami azonban nem tudta teljesen kiküszöbölni a kedvezőtlen természeti feltételek okozta nehézségeket. A sűrűbb munkamigrációk, a kivándorlás és a szomszédos nem magyarországi vidékekkel való még intenzívebb érintkezések ( pl. piacozás Grácba), végül a kezdődő születésszabályozás félreérthetetlenül jelzik a gazdasági problémát, agyúttal a polgárosuló irány erősödését is.
A néprajzi szakirodalom nemcsak stájer és szlovén kapcsolatokra mutatott rá, hanem a szomszédos magyar vidékhez fűző hasonlóságokra is: Dömötör Sándor „az Őrséghez tartozó, külső községekről” ír, Kardos László feltűnőnek tartja Göcsejjel a néprajzi rokonságot, Tóth János Vas megye középső és nyugati részét, Göcsej és Hetés egy részét és a vasi Hegyhátat egyetlen népi építészeti egységben látja. Ez a különben néprajzilag természetes beágyazottság ráirányítja figyelmünket az Őrség dél-dunántúli kapcsolataira és típuspárhuzamaira. A felsorolt gazdasági és társadalmi körülmények mellett a nagyobb városi központ közelségének hiánya, a rossz közlekedési adottságok, nem utolsósorban a vallás (ebben a dél-dunántúli zóna több református jellegű kistáji szigetéhez hasonlít az Őrség) hozzájárult - a mozgékonyság és a vállalkozói kedv ellenére - bizonyos táji elzárkózáshoz, amely a nyugat-magyarországi képben átlagosnál nagyobb számmal és súllyal őrzött meg néprajzi archaizmusokat. Az Őrségben és környezetében korszakunkban még jelentősége volt a gyűjtögetésnek, a vadászatnak, az erdei legeltetésnek. A sok csapadékot egy sajátos művelési eljárással, bakhátas szántással igyekeztek ellensúlyozni, ugyanakkor a múlt század végén már műtrágyáztak. A munkaeszközváltás viszonylag gyors ütemben zajlott le, de nem tűnt el teljesen a speciális szerkezetű, nyugat-magyarországinak nevezett eke sem. A múlt század elején még gyakori égetéses irtás maradványaként egyéb irtási módok korszakunk után is fellelhetők voltak. A burgonya viszonylag későn szorította ki a rókafarkú kölest és a hajdinát. Akár Vas megye más vidékein, itt is korán levetették a részben sajátkészítésű anyagokból kiállított ruhát, s helyette új parasztos viselet nem alakult ki. A díszítőművészet szegényes, egyedül a Dél-Dunántúlt vásáros útjaikon szerte bejáró fazekasok munkái jelzik egy újabb paraszti stílus kifejlődését, illetve a ki nem alakult általános irány lehetőségét. Az erdőterületnek köszönhetően változatosak a paraszti házimunkában készült faragások, itt és a környéken szép emlékei maradtak meg a monumentális faépítkezésnek.
Kiragadott példáink a polgárosuló törekvések és az archaizmusok egymásmellettiségét kívánták érzékeltetni. Két részletbemenő kutatás nyomán e kettősség és a korszakunkbeli változások alaposabban ismertek. Kardos László a táplálkozást, Bíró Friderika a gazdagon dokumentált építkezést és lakáskultúrát vizsgálta. Kardos az 1940-es évekig követi a folyamatot, korszakunk szempontjából nem differenciál, de így is kibontakozik az őrségi konyha „forradalmi” változása: a táplálkozási igények növekedése, a korszerű kenyérsütés, új nyersanyagok meghonosodása (fűszerek főzelékfélék), a konzerválásban és tejtermékek fogyasztásában való előrehaladás, az ünnepi társas étkezések színtelenedése, az edények anyagának kicserélődése, a tüzelőberendezés megváltozása stb. Bíró Friderika határozottan elkülöníti a jobbágykor és a 1860-70-es évektől számított polgári kor építkezését és lakberendezését. A tájegység konzerváló hajlama tette lehetővé, hogy a késői kutatás pontosan kimutathassa az egymásra és egymás mellé rétegződött divatokat és történeti rétegeket. A vizsgálat igen gazdag anyagából csupán néhány jellemzőt emelünk ki. A kerített és hajlított házak helyén megjelentek az „egyvégbe” épített, több helyiséges, a kástut és pajtát is megszüntető, vagy áthelyező, többnyire már cserepes téglaházak. Nyugat-magyarországi német kőművesek hozták a tornácos „filagóriás” lakóépület és az istállózás megnövekedett jelentőségét hangsúlyozó „lábas” istállók divatját. Az ácsolt, ritkán faragott-festett bútorokat korszakunkban már egyértelműen felváltotta az olcsó asztalos bútor (ágyak, szekrények, ómáriumok, sifonérok stb.). Átalakult a hagyományos berendezés a szobában és a konyhában egyaránt. A füstös konyhát a szabadkémény, majd a zártkémény követte. A konyhai, a szobai és a ház körüli élet lényeges módosulásait okozták ezek a változások.
Martin György: Nyugat-és Közép-Dunántúl (Veszprém, Zala, Vas)
(in: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai dialektus. Néptáncpedagógusok Kiskönyvtára. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n.)
A nyugati táncdialektus legkevésbé felkutatott, meglehetősen nagy területe etnikailag és földrajzilag egymástól többé-kevésbé világosan elkülöníthető részekre oszlik. Néprajzi irodalmunk jelentős művei ismertetik itt élő nevezetes népcsoportjaink sajátosságait, mint pl. Göcsej, Hetés, Őrség, a Bakony-vidék, a Balaton-Felföld népének néprajzát. A tánc szempontjából azonban e vidékek tánckincséről még nincs megfelelő képünk. Éppen ezért e nagy területen belül egyelőre nem tudunk kisebb dialektusokra, élesebb határokra rámutatni, holott ezek a század elején még nyilvánvalóan létezhettek. A gyűjtések folytatása talán tisztázhatja majd e határokat. A tánckincsről alkotható kép jelenleg annyira szakadozott és hézagos, hogy még az általános típusokat sem tudjuk átfogóan jellemezni, csupán az itt-ott felbukkanó teljesebb változataik alapján kíséreljük meg körülírásukat.
A korai és a Rábaköztől eltérő jellegű polgárosulás következtében itt a hagyomány nem vált egy új - a régiből táplálkozó vagy arra támaszkodó - táncanyag forrásává, hanem funkcióját teljesen elvesztve, csak töredékes nyomait találjuk a hajdan élő régi stílusnak. A kétbotos és botforgatós kanásztánc (Bakony-vidék, Vas m.), a jellegzetes kanásznóták itt is megtalálhatók. A Bakony- és Balaton-vidéken a kanásztánc és zenéje erősen közelít a dél-dunántúli, somogyi kanásztáncokhoz. E vidék pásztorai, kanászai javarészt dél-dunántúli származásúak voltak. A kanásztánchoz kapcsolódó szokás- és névanyag sajátos átmeneti helyzetet mutat a dél-dunántúli-somogyi és Északnyugat-dunántúli - rábaközi anyag között. A kanásztánc és a dusolás fogalma ugyanis Dél-Dunántúlon két merőben különböző jelentést hordoz: az asztali-nóta, ivó-nóta jelentésű dusolás szokása és a kanásztánc nem függ össze. Bakony-vidéken és Balaton-Felföldön viszont a dusolás a lakodalomban a zenészek számára történő pénzgyűjtés, melyhez tánc is kapcsolódik. Ez a tánc pedig éppen a dél-dunántúli kanásztáncok ismert vonásait viseli. Így válik érthetővé, hogy Rábaközben a zene és fizetés jelentés-mozzanatát már alig tartalmazó dus szó hogyan vált ugyanazon táncfajta jelölőjévé, mely a Dél-Dunántúlon a kanásztánc, Bakony-vidéken pedig a dusolás nevet viseli.
Vas megyéből ismerjük a kanásztánc botforgatós, két bottal járt látványos formáját is, mellyel majd a nyelvterület északkeleti részén, a szatmári cigánybotolókban fogunk találkozni.
Az eszközös pásztortáncok sorában említendő seprűtánc itt új mozzanatokkal bővül. A lakodalmi seprűtáncok szokásos eszközhasználati mozzanatokon kívül termékenységi rítusra utaló részletekkel egészülnek ki, mégpedig a seprű fallikus jelképként való használatával. A Vas- és Komárom-megyei seprűtáncok egyes változataiban e tartalom hangsúlyozódik.
A verbunk nyomai ezen a területen rendkívül szórványosak. A Rábaközhöz húzó Vas-megyei részeken még előfordul (Gencsapáti), dél felé azonban már csak szórványos nyomok utalnak hajdani életére.
A kötött körverbunk nyomaira inkább Vas-megyében bukkanunk, a Bakony-vidéken és a Balaton-Felföldön pedig a kötetlen, de szintén a történeti verbunk emlékét őrző férfitánc nyomait találjuk (szentgáli huszártánc).
A csárdás igen szegényes. A szóbeli emlékezet szerint a lippentős motívum itt is a friss fontos alkatrésze volt. Erre utal az is, hogy a bakonyi svábok „Tunkentanz” néven ismerik, mely a lippentős-mártogatós kifejezés tükörfordítása. A rábaközi friss csárdások gyakori kar-alatti forgatása Bakony-vidéken olyan változatban jelentkezik, hogy a férfi az előtte táncoló nőnek tapssal vagy felmutatott ujjaival jelzi, hányat forogjon.
Az általános táncok kopottságával szemben a lakodalmi táncrepertoár gazdag és különleges, máshonnan nem vagy alig ismert típusok fordulnak elő.
A lakodalmi seprűtánc termékenységi rítusra utaló változatát már említettük. Hasonló tartalmú táncok a vidék lakodalmi táncai közt igen gyakoriak. Komárom megyében rókatánc, Balaton-Felföldön nyúltánc néven került elő az állatok párzását utánzó, termékenységi célzatú táncforma. E vidékre jellemző, de még a Dél-Dunántúlon is nyomon követhető tánc az ún. mozsártánc. A nő a famozsarat, a férfi pedig a mozsártörőt lába között tartva, a nemzés mozzanatait utánozza. Eközben olyan dallam, illetve szöveg hangzik el, amely állatok párosodására utal. A pantomímikus gesztusok polka-szerű táncrészletekkel váltakoznak.
A lakodalmi menyasszonyfektető gyertyástánc nyugati palócoktól ismert formája ezen a vidéken is szórványosan megtalálható, mégpedig a Bakony-vidéken (Dudar). Itt a vőfély sorban felveszi és kiosztja a nyoszolyóleányokat a kisvőfélyek között, végül e folyamatban a menyasszony és a vőlegény párosítására kerül sor. A párosan járt, mazurka dallammal kísért gyertyástánc vége, hogy a vőfély az ujjai között tartott gyertyákat magasra emelve, elkiáltja magát: „Még szűz a menyasszony”. A lakodalmas nép ekkor a vőfélyre rohanva igyekszik a magasra tartott gyertyákat elfújni, hogy ezzel a menyasszony szüzességének jelképesen véget vessen.
Jelentős művelődéstörténeti emlékekhez kapcsolódik a Zala-megye néhány falujában elterjedt lakodalmi táncos játék, az un. Bene Vendel tánca. A dél-dunántúli betyárballada szövegére és dallamára járt tánc (Bene Vendel tizenhat szél gatyája...) menete a következő: a férfi széken ülve, hátradőlve, halottnak tetteti magát, az asszony pedig lassú léptekkel, lassú melódiára körbejárja, mintegy siratja, kendőjével törölgeti a halott férfi arcát. A szomorú dallam gyors, víg táncdallamba csap át, mire a férfi a székről felugorva, gyorsan megforgatja a nőt. A heves forgásból, a táncból újra hanyatt veti magát a széken, halált színlelve. Ez a folyamat egymásután háromszor ismétlődik meg. A magyar nyelvterület más részéről ismeretlen táncpantomim történeti említését a 17. századból ismerjük (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus), mely a német utazó szerint a magyar városok egyik legelítélendőbb táncos szokása.
A jellemzett terület tánckincsének jelentős részét alkotják a nyugati eredetű, részben tánciskolás vagy népi közvetítéssel (svábok) elterjedt polgári eredetű párostáncok., táncos társasjátékok. Komárom, Vas, Zala megyében, a Bakony-vidéken a hagyományos táncnak tekintett táncok jó része ezekből adódik. „Keresd meg a tűt”, a párnástánc, a gólya, stb. kerülnek elő gyakrabban az öregebbek emlékezetéből, mint hagyományos néptáncok.
5
P. Vas János: Őrség(A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. I. Dunántúl, Kisaldöls, Szlavónia. Néptáncosok Szakmai háza, Budapest, 1999.)
Az Őrség, régiesebb elnevezéssel Őrvidék, a Dunántúl dél-nyugati részén, a Zala folyó forrásvidékén és a Kerka patak völgyében terül el. A területet meghatározza a vízjárások által sűrűn tagolt, alpokalji (szubalpin), csapadékban különösen gazdag erdős táj. A 18. században még bükk volt az uralkodó fajta, ezt mára fokozatosan kiszorította a fenyő. Agyagos, sovány erdei talaja pangó vizekben gazdag, földművelés szempontjából igen előnytelen adottságú.
Általában tizennyolc községet sorolnak az Őrséghez. Az „őrségiek” csoportja néprajzilag tulajdonképpen csak a határőr-hagyományt hordozó, nemesi öntudattal bíró, református vallású „szerek népét” foglalja magában, a más eredetű, később beköltözött falvak lakóit nem. Tehát az Őrség néprajzi szempontból inkább történeti-kulturális, mint földrajzi fogalom.
Az Őrség táji központja Őriszentpéter. Az Őrséget Alsó- és Felső-Őrségre osztják, de más belső tájneveket is használnak, pl.: Sovány-Őrség (Kisrákos környéke), vagy Belső-Őrség (a fazekasfalvak vidéke).
Felső-Őrség
Az itteni egykori huszonöt faluból ma már csak négy tekinthető magyarnak, de ezek esetében is visszafordíthatatlanul zajlik a kultúravesztés. 1920 óta Ausztriához, Burgenlandhoz tartoznak, magyar lakosságuk kb. hatezer fő. Történelmük már Trianon előtt is némiképpen eltért az Őrség többi részétől. Szabadabban fejlődtek, lakosaik közül sokan szereztek országos nemességet az alsó-őrségiek kollektív, területhez kötött nemesi státuszával szemben. A „szerek népétől” eltérően Felső-Őrség vallásilag nem egységes. Felsőőr református, Alsóőr és Vasjobbágyi katolikus, Őrsziget evangélikus. Vallási, nem pedig nemzetiségi alapon házasodtak, így lassan felszívódtak a beköltözött német és horvát lakosságba. A még magyarul beszélők szigethelyzetükből adódóan archaikus népnyelvet őriznek, sajnos egyre romló formában.
Alsó-Őrség
Ez a terület, amelyet a köztudat „az” Őrségként tart számon, tizennyolc faluból áll. (Három ezek közül a trianoni béke után Jugoszláviához került, jelenleg Szlovéniához tartoznak: Őrihódos, Kapornak, Domonkosfa.) Ennek a tájnak a református (kálvinista) vallású, kiváltságos határőrző múlt hagyományával rendelkező lakói az őrségi néprajzi csoport tulajdonképpeni képviselői.
Emlegetnek tizenhat községet (Szentgotthárd és Felsőjánosfa között) Külső-Őrségként, illetve a fazekassággal foglalkozó falvakat (Gödörháza, Magyarszombatfa, Velemér) Belső- Őrségként. Félig-meddig gúnyos értelmű tájnév a Sovány Őrség, ami Kisrákos környékére vonatkozott. Itt a föld még soványabb, mint a tájegység egyéb vidékein, így még nehezebb a megélhetés.
Az Őrséget az Árpád-kortól a nyugati határt védő gyepűőrök lakták, mint erre a helynevek is utalnak: Lövő, Őri, Szemes. Katonai szolgálatuk fejében szabadállású volt a jogi helyzetük: az országos adóknak csak a felét fizették, földesúr alá nem tartoztak, elöljáróikat (őrnagy és tizenkét esküdt) évente maguk közül választották. 1270-ből datálódik a közigazgatási autonómiájukról elsőként fennmaradt kiváltságlevél. Máig él köztük annak a tudata, hogy rokonai a hasonlóan kiváltságolt helyzetű, egykor ezen a területen is élt székelyekkel. Nemesnek tartják magukat.
Önigazgatási rendszerük a 15. századra felbomlott, csak a Felső-Őrség és a tizennyolc szeres falu maradt meg régi rendjében és szabad állásában.
A 16. században a terület fontossága ismét megnövekedett. A Bosznia felőli török betörések ellen védték a Muraközt. 1595-ben II. Rudolf király megerősítette kiváltságaikat. 1600-ban, Kanizsa eleste után török adófizetők lettek 1644-ig, a szentgotthárdi csatáig. Történeti hagyományaik szerint mocsarakban, erdőkben bujdosva vészelték át a törökjárást.
Az Őrség lakossága a 16. században csatlakozott a reformációhoz. Amikor a környék legnagyobb földesura, Batthyány Ádám 1630-ban katolizált, megindult az erőszakos jezsuita térítés, amely hamarosan véres vallásüldözés formáját öltötte. Az őrségiek templomait elkobozták, prédikátoraikat gyakran megkínozták. A tizennyolc falu, a „szerek népe” nemesnek tartva magát, nem követte a Batthyány-ak vallásváltását, ahogyan az a jobbágyoknak kötelező lett volna, hanem hű maradt a kálvinizmushoz. Ez később csoport-tudatuk egyik meghatározó elemévé vált.
A török kiűzése után bécsi udvari szolgálatot teljesítettek, de a Batthyány-ak megkérdőjelezték kiváltságaikat, s a hagyomány szerint nemesi irataikat csellel megszerezve sikerült is egy részüket jobbágysorba taszítani.
A megmaradtak támogatták a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi harcot, a fejedelem meg is erősítette szabadságaikat. A vereség után a győztes császáriak száznegyven évre jobbágyi státuszba helyezték őket és erősödött a vallásüldözés is: fizetniük kellett a katolikus plébánost, katonai beszállásolás (portio) terhelte őket, sőt véres sortüzek is eldördültek. Göcsejbe szöktek át úrvacsorát venni, ahol az ottani lelkészek pajtákban, titokban végezték az istentiszteletet.
Helyzetükbe sohasem nyugodtak bele. Egészen a jobbágyfelszabadításig pereskedtek jogaik visszaszerzéséért.
Az Őrség közvetlen környezetében nem voltak nagybirtokok, a jobbágytelkek is az átlagosnál jóval nagyobbak voltak, kedvező birtokviszonyokat biztosítva az itt élő parasztságnak.
Folyamatos volt gazdasági és kulturális kapcsolatuk a szlovén és stájer vidékkel. Fő piacuk Graz volt. Mindennek a trianoni békekötés véget vetett, a biztos felvevő piacok a politikai és vám-határokon túlra kerültek. Ezzel az Őrség gyarapodási lehetőségei bezárultak. A gazdák főként marhát neveltek, de ehhez helyben kevés volt a takarmány. A paraszti gazdaságok egyensúlyát csak a fával való kereskedés és a napszámba járás tartotta fent. A csökkenő népességgel felszabaduló földek bevándorlókat vonzottak. Ezek többnyire jobbágyi származású katolikus magyarok voltak, a szerlakó, öntudatos őriek elkülönültek tőlük, nem házasodtak össze velük.
Az Őrség az újabb korban már nem önálló közigazgatási egység, hanem Vas megye része. 1948-ban történt próbálkozás önálló őrségi járás kialakítására Őriszentpéter központtal, de ez nem bizonyult tartósnak. Az Őrség települései az 1983-as közigazgatási reformig a szentgotthárdi és a körmendi járásokhoz tartoztak.
Az Őrség népi gazdálkodását az erdő és a szubalpin, hűvös, nedves klíma határozza meg. Az erdőtől égetéses irtással elhódított szántók talajminősége, termőereje a viszonylag korán megkezdett műtrágyázás ellenére is nagyon gyenge. Az égetéses irtás azt jelentette, hogy a fátlanított területet felégették, esetleg magukat a fákat is tűzzel pusztították el a hamut használva trágyaként. Az ilyen szántót azután három-négy évig lehetett trágyázás nélkül használni. Intenzív trágyázással ez az időtartam természetesen növelhető volt.
A növénytermesztés meghatározó fajtái a kásanövények (hajdina, azaz pohánka és a köles), az 1800-as évektől a burgonya és a szőlő. Az előbbieket saját fogyasztásra, a szőlőt borexport céljára is termelték a filoxéra 19. század végi pusztításáig. A filoxéra után a régi, nemes fajták helyébe telepített direkt-termő, igénytelen, de gyenge minőségű bort adó szőlőt már csak saját szükségletre művelik. Jelentős még a len termesztése.
Az Őrségben és más nedves talajú vidékeken a földművelés sajátos technikája a bakhátas szántás, amely elősegíti a víz levezetését és megakadályozza, hogy a csapadék kimossa a magot a földből. A földet néhány barázda szélességben többször összeszántják. Az így keletkezett hosszú, keskeny dombhátakról a csapadék lefut. A talaj rossz minősége miatt a földterületnek csak 20-30%-át hasznosították szántóként. A föld önmagában nem jelentett vagyont, nem nagyon volt mód terjeszkedni sem.
A vagyonképző gazdasági ágazat a szarvasmarha-tartás volt. A hagyományos gazdaság területének 20-30%-át a legelő, illetve a kaszáló (rét) tette ki. Az elhagyott irtásokat legelőként hasznosították, míg az erdő újra be nem nőtte őket. A jószágot a napi legeltetés után a háznál is takarmányozták, ezt nevezik „stájer módszernek”.
A marhák mellett disznót is tartottak. Amíg az erdők nagy részét a bükk tette ki, makkoltatták a kondát. Birkát csak a húsáért, kis számban, házaknál neveltek.
Az Őrség megélhetésének meghatározó anyagi hátterét a paraszti magánkézben lévő, a terület 50%-át kitevő erdő biztosította. Ennek jövedelme fedezte a többi ágazat deficitjét, a beruházásokhoz, illetve az adózáshoz szükséges pénzbevételt, még a fazekas falvaknál is. A vidék meghatározó jellemzője a paraszti erdőgazdálkodás. A kitermelt és értékesített szálfa mellett az erdő számos más haszonvételt is biztosított. A mondás szerint, aki az erdőre ment, csak sót és gyufát vitt magával, minden más szükségest megtalált. Gombásztak. Összegyűjtötték a cser-gubacsot, amit azután felvásárló kereskedőknek adtak el a bőrcserző iparosok, gyárak szükségletére. A lehullott lombot trágyázásra, vagy alomnak használták. Építkezésük alapanyaga természetesen a fa volt. A fafaragáshoz minden férfi értett, sokáig a bútoraikat is maguk készítették.
Méhészettel is sokan foglalkoztak.
Az Őrség népi kézművességében különös jelentőséggel bírt a fazekasság, ahogyan itt hívták a gölöncsérség. A híres belső-őrségi gölöncsér-falvak Gödörháza, Magyarszombatfa és Velemér. Az itteni jó minőségű agyag nagy mértékű, kereskedelemre termelő fazekasságot tett lehetővé. Hétköznapi használatra szánt, dísztelen, tűzálló edényfajtákat készítettek (köcsög, főzőedények, zsírosbödön stb.) Ezeket nyár végétől, István napjától kezdték Zalába és Somogyba fuvarozni. Az árut nem pénzért, hanem terményért, gabonáért és borért adták. A fuvarosokat is gabonával fizették. 1914 előtt hetvenhat fazekas mestert tartottak nyilván a vidéken, akik céhes jellegű társulásokba szerveződtek. A földművelés számukra szinte mellékes volt, adójukat a marhahizlalás jövedelméből, illetve az erdő bevételéből fizették.
Az Őrség díszítő művészete a fafaragáson és a fazekasságon kívül szegényesnek mondható, s az előbbi kettőre sem jellemző a cifra díszítettség. A 18. században még leírták az őrségiek házilag készített vászon felhasználásán alapuló, döntően fehér viseletét , amit hosszú bunda, bocskor, kucsma egészített ki, az asszonyoknál mellen hordott gyöngytű, a kontyra borított „fejrevaló ruha” gazdagított. Ezt azonban korán elhagyták, hamar polgári jellegűre cserélték, ezzel is hangsúlyozva „nem paraszti”, nemesi státuszukat a bevándorolt katolikus parasztoknak az 1800-as évek végére kiszínesedő viseletével szemben. Erre az időre szűnik meg a házi szövés-fonás is.
A tősgyökeres őrségieket élesen elkülöníti a velük egy vidéken lakó, de később betelepült, katolikus jobbágynéptől a szeres települési forma, amely ugyanakkor összeköti őket a szomszédos szlovén (vend) és osztrák (stájer) népességgel, de mindenekelőtt az egyéb szempontokból is rokon kultúrájú göcseji magyarokkal. A szer a szórványtelepülés egy sajátos, csak erre a vidékre jellemző formája. A „falvak” itt inkább csak közigazgatási egységek, több, egymástól elkülönülő, gyakran több kilométer távolságra eső házcsoportból állnak, amelyek dombhátakra, domboldalakra, irtásokra települtek. Szerenként négy-tíz porta helyezkedik el szorosan egymás mellett. A szerek eredetileg rokon családok telepei voltak, általában nevüket is az alapító családról kapták. Az egyes szerek között szántók, legelők, rétek terülnek el. Egy-egy „falu” öt-tíz szerből tevődik össze.
A házak eredetileg kizárólag fából készült „boronaházak” voltak. A nedves talaj miatt nem voltak alápincézve, hanem fatalapzatra (talpfákra) építették őket. (A hagyomány szerint ezeket a házakat szánkószerűen el is lehetett vontatni.) Az ilyet „talpas ház”-nak is hívták. A pallófalakat tapasztással szigetelték, majd vakolták, és zsúppal fedték. Az ablakok kicsik voltak. Külön füst-elvezető berendezés nem volt, a füst a tető és a fal nyílásain távozott („füstös ház”). Ez az archaikus forma máshol is létezetett, de az Őrségben különösen sokáig fennmaradt. A polgárosulással ezek az archaizmusok persze fokozatosan eltűntek.
Az épületek „zárt udvar”-t vettek körbe. A lakóház és a gazdasági épületek egyik oldalán nyitott négyzet alakú egységet képeztek, amit az utca felé magas deszkakerítés és nehéz nagykapu zárt le. Ezt régebben talán katonai szempontok is indokolták, de leginkább az állattartás tette szükségessé. Az udvar közepén volt a trágyadomb, ekörül teleltették a marhát a szabad ég alatt.
Jellegzetes gazdasági épülete az Őrségnek a kástu, az emeletes tároló építmény. Terményt, szerszámot, élelmet és még sok egyebet tartottak benne elzárva.
Az őrségiek táplálkozásában a tejes és zsíros ételek nagyjából egyenlő arányban szerepelnek, ami kivételes a magyar nyelvterületen. A múltban meghatározóak voltak a kásafélék, valamint a káposztából és savanyított répából készült ételek. A víz általában nem iható, bort fogyasztanak helyette.
Az Őrségben, mint általában a református és nemesi öntudatú vidékeken, a folklór nem túlságosan gazdag, sőt szegényesnek nevezhető. Talán csak a hiedelemvilág kivétel. Ismerik a ludvérc, a garabonciás, a tudós molnár gyakran küldöttfarkas szerű alakját és természetesen a boszorkányt. Sajátos, a közeli Göcsejben is megtalálható hiedelemlény a „földi ördög”, amely segítőszellemként szerepel, mint másutt a lidérccsirke. A földi ördögök újév éjjelén vonulnak új lakóhelyükre. Aki ilyenkor a keresztútnál az utolsóra rászól: - „Légy a társam!” -, ahhoz hozzá szegődik és mindenben segíti, de folyamatosan munkát kell neki adni, különben elpusztítja gazdáját.
A szokások közül az idősek emlékezetében még él a téli tollfosztó, a balázsolás, sőt a szentiváni tűzgyújtás is.
A keresztelő után a gyereket be kellett mutatni a Napnak. A szertartást követő „paszita” az egyik legnagyobb, két-három napos mulatság volt a családi ünnepek sorában. A felcseperedett fiúkat bekereszteléssel fogadták maguk közé a legények. A gyermek halottat fehérben temették. A felnőtt fiatal halott lakodalmát megülték. Valamikor temetéskor a nyitott sírt körültáncolták és díszes sirató-kendőket dobtak a koporsóra. A sírra kopjafához hasonló „sökfát” állítottak fenyőgallyakkal díszítve. A torban a gyászolókat tréfálkozással igyekeztek vigasztalni.
A meginduló néprajzi gyűjtés időszakában Őrség vidékének táncélete már alig-alig volt megfogható, inkább csak az emlékezetben élt. Tudjuk, hogy ismerték a lassú csárdás egy vonulós formáját, amit „sétálósnak” neveztek. A friss párostánchoz kapcsolódó dallamok nevei is fennmaradtak: „istenes”, „csikós”, „rosseb” csárdás. Tudható még róla, hogy „csalogatós”, kifordulós motívumokkal járták.
A lakodalomban a násznép szórakoztatására adták elő a „mozsaras” táncot, amely a mozsárral és a törővel a szexuális aktust parodizálta, illetve az ügyességet fitogtató „seprűs”-t, amelynek páros változatát is ismerték, amikor is a nő főzőkanállal figurázott.
Polgári eredetű táncaik közül közismert a „vánkostánc”, a „suszterpolka”, illetve a „Hogy a csibe?”, de csak itt járták a „huppi” elnevezésű, tarantellaszerű „ugrálós”-t. Ezeket nyilván a két világháború között működött falusi tánciskolákban tanulták.
A helyi zenekarok közül a pankaszi volt híres, de az ondódi és körmendi muzsikusok is jártak az Őrségbe. A Lajtha László által „felgyűjtött” híres cimbalmos, „Soproni” Tendl Pál is tulajdonképpen körmendi volt. A táncokhoz kapcsolódó, azokról elnevezett dallamok tovább fennmaradtak a hagyományban, mint maguk a táncok.
(A tánchagyományok összefoglalásában nyújtott segítségért különös köszönettel tartozom dr. Pesovár Ernőnek.)
Valamikor egy családban nyolc-tíz gyerek is született, de a trianoni béke és vele a piaci lehetőségek beszűkülése után itt is megjelent az egykézés: egy házaspár csak egy gyereket vállalt. A gyermek nélkül maradt családok idegenből, Göcsejből, Muraközből „szolgagyereket” fogadtak, aki gyakran örökölt is utánuk. A sok gyerek szégyennek számított.
Sokáig fennmaradt a három-négy nemzedék együtt élését jelentő, „egy kenyéren élő” nagycsaládi forma, ami nem csak a felnőtt gyerekek helyben maradását, hanem teljes vagyoni és gazdasági közösséget is jelentett. Ha feloszlott, „szétválakoztak”, gyakran még a talpas boronaházat is szétszedték, és megosztoztak a részein.
6
Irodalom
- Balogh Gyula: Az Őrség. In: Vasvármegye. (szerk.: Sziklay János és Borovszky Samu). Apolló, Budapest, 1898. 395-398. oldal
- Baróti Lajos: Őrségi magyar lakodalmi szokás. Ethnographia XXXIII. évf. 1922/1-6.
- Beluszky Pál: Őrség - Vendvidék - Felső-Rába-völgy. Szentgotthárd és környéke. Dialóg Campus Szakkönyvek. Tájak - Települések - Polgárok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2005.
- Benkő Loránd: Vázlat a Pinka vízgyűjtőjének településtörténetéhez. Néprajzi Látóhatár IX. 2000. 3-4.
- Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája a 18. század végétől napjainkig. Szombathely, 1975.
- Bíró Friderika: A polgári-paraszti lakáskultúra problémáinak megközelítése egy őrségi faluban (1850-1918). Néprajzi Értesítő 1971. 105-128. oldal
- Bíró Friderika: Zala és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum nyugat-dunántúli tájegysége). Ház és Ember I. Szentendre, 1980. 53-77. oldal
- Csiszár Károly: Őrség. Vas Megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala, Szombathely, 1973.
- Dömötör Sándor: Őrség. Budapest, 1960.
- Dömötör Sándor: Őrségi jegyzetek 1838-ból. Ethnographia LXIX. évf. 1958.
- Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar faluk elbeszélő kultúrája. Szombathely, 1988.
- Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. Szombathely, 1985.
- Gaál Károly: Gondolatok a három burgenlandi nyelvcsoport hagyományos kultúrájáról. (5 táblával). Néprajzi Látóhatár III. 1994.
- Galambos Iréneusz: Hagyományok őrzése egy burgenlandi magyar faluban. In: A Duna menti népek hagyományos műveltsége. (szerk.: Halász Péter). Budapest, 1991.
- Galambos Iréneusz: A magyar néptánc, népzenei hagyományok és a népdal identitásmegőrző szerepe a burgenlandi magyaroknál. Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 22/4. 1999.
- Halmos István – Lányi Ágoston – Pesovár Ernő: Vas megye tánc- és zenei hagyománya. Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, Szombathely, 1988.
- Imre Samu: Az ausztriai (burgenlandi) magyar szórványok. Népi Kultúra – Népi Társadalom VII. 1973.
- Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása. A magyar táj- és népismeret könyvtára 8. Tanulmányok az Őrség monográfiájához 1. Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya, Budapest, 1943.
- Kardos László - Pogány Mária: Az Őrség népi táplálkozása. Zöld Sugár Kiadó, Budapest, 2006.
- Kocsis Károly: A magyar településterület változásai a honfoglalástól napjainkig az Őrvidék (Burgenland) területén. Néprajzi Látóhatár IX. (3-4.) 2000. 49-59. oldal
- Kovács Márton: A felsőőri magyar népsziget. Budapest, 1942.
- Lukács László: Felső-őrségi gyűjtés. Néprajzi Látóhatár IX. évf. 2000/3-4.
- Mészöly Gedeon: Az Őrség száz évvel ezelőtt. Ethnographia XXVIII. évf. 1917/1-3.
- Nagy Zoltán: Egy történeti kistáj, az Őrség néprajzi határainak vizsgálata. Savaria 22/4. 1999. 145-188. oldal
- P. Vas János: Őrség. A magyar nyelvterület legjellegzetesebb magyar néprajzi csoportjai. Dunántúl, Kisalföld, Szlavónia. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1999.
- Pável Ágoston: Rigászás a Vend-vidéken és az Őrségben. A Néprajzi Múzeum Értesítője XXXIV. évf. 1942.
- Pesovár Ernő: Tánctörténeti emlékek Vas megyéből. in: Vas megyei táncoktatók kézikönyve. Szombathely, 1971. 5-54. oldal
- Pesovár Ernő: Verbuválás a reformkori Vas megyében. Vasi Szemle. Szombathely, 1960. II. 59-72. oldal
- Szabó Piroska: A magángazdálkodás visszatérése. Egy őrségi példa. In: Népi kultúra - Népi társadalom 19. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998.
- Szigeti Andor: Népi konyha. Dunántúli tájak ételei. Ételek, ételkészítési és étkezési szokások, ünnepek. Jelenlevő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1999.
- Takács Lajos: Irtásföldek és irtási eszközök (irtókések) az Őrségben és a Felső-Rába vidékén. Ethnographia LXXVII. 1966. 21-26. oldal
- Tóth János: Az Őrségek népi építészete. Műszaki Kiadó, Budapest, 1971.
- Varga Ignác: A Felső Őrvidék népe és nyelve. Nyelvjárási Tanulmányok I. Budapest, 1903. 3-18. oldal
- Végh József: Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest, 1959.
- Wallner Ernő: A felsőőrvidéki magyarság települése. Földrajzi Közlemények LIV. 1926. 1-36. oldal
Alsóőr
- Barsi Ernő: Alsóőri régi ízek. Néprajzi Látóhatár IX. 2000. 3-4.
- Pusztainé Madar Ilona: Alsóőr plébánosa és népének ünnepei. Néprajzi Látóhatár IX.2000. 3-4. oldal
Csákánydoroszló
- Csaba József: Hiedelmek és mágikus eljárások Csákánydoroszlón. Savaria III. Szombathely, 1966. 205-216. oldal
Csöde
- Szentmihályi Imre: A csödei pálinkafőző kunyhó. Néprajzi Közlemények I. évf. 1956/1-4.
Farkasfa
- Kovács Elemér: Tejgazdálkodással kapcsolatos babonák Farkasfán. Ethnographia XLIX. évf. 1938.
Felsőőr
- Barsi Ernő: Daloló Őrvidék. Oberwart (Felsőőr), 1987.
- Csoma Zsigmond: A felsőőri bicskák és dunántúli kusztorák. Ethnographia 1992. 219-239. oldal
- Imre Samu: Felsőőr helynevei. Dolgozatok a Debreceni Tisza István Tudományegyetem Magyar Népnyelvkutató Intézetéből (szerk.: Csűry B.). Debrecen, 1940.
- Imre Samu: A felsőőri földművelés. Debrecen, 1941.
- Imre Samu: A felsőőri nyelvjárás. Budapest, 1971.
- Imre Samu: Felsőőri tájszótár. Budapest, 1973.
Magyarszombatfa
- Czugh Dezső: Faluzó és vásározó fazekasok Magyarszombatfán és környékén. Néprajzi Közlemények IV. évf. 1959/1-2.
- Czugh Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekassága. in: Igaz Mária - Morvay Péter – Simon Józsefné (szerk.): Népünk hagyományaiból. Néprajzi leírások a társadalmi néprajzi
gyüjtők munkáiból. Művelt Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest, 1955.
Őrimagyarósd
- Bachát László: Vizsgálódások Őrimagyarósd nyelvében. in: Hoffmann István - Kis Tamás (szerk.): Magyar nyelvjárások XLI. Köszöntő könyv Nyirkos István 70. születésnapjára. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Évkönyve. Debrecen, 2003.
- Bachát László: Személynevek Őrimagyarósdon az 1940-es évek elején. in: Hoffmann István - Kis Tamás (szerk.): Magyar Nyelvjárások XXXVIII. Köszöntő könyv Jakab László 70. születésnapjára. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Évkönyve. Debrecen, 2000.
Szalafő
- Bárdosi János: Szalafő - Pityerszer. Népi műemlékegyüttes. Tájak - Korok - Múzeumok Kiskönyvtára. Budapest, 1980.
- Bíró Friderika: Jobbágyparaszti ház- és lakáskultúra az őrségi Szalafőn. Néprajzi Értesítő LI. évf. 1969.
- Pável Ágoston: Töktermelés és olajütés Szalafőn. Ethnographia LX. évf. 1949.
Szentgyörgyvölgy
- Bíró Friderika - Havasi Bálint - Káli Csaba - Kapiller Imre: Szentgyörgyvölgy. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Budapest, 2003.