1

Andrásfalvy Bertalan: Szeged
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Szeged, Szöged, latinosan Segedinum, Délmagyarország és a Tisza mente legnagyobb városa és művelődési központja a Maros torkolatával csaknem szemben épült föl. Itt már a kora-középkorban fontos átkelőhely volt a Tiszán, s a város régtől az Erdélyből a Maroson hajókon leúsztatott só le- és kirakodó helye. Innen Szegedről történt azután a szétosztás és fuvarozás. A sóeladás és szétosztás, a hajózás, fuvarozás és kereskedelem e fontos állomásán korán felvirágzott az ezeket ellátó, kiszolgáló kézműipar: kocsigyártás, hajóépítés, szíjjártás és gyékényszövő mesterség. (Gyékényszőttesekbe csomagolták a sótömböket!) A Tisza, Maros vizén és a környező nagy kiterjedésű árterületeken a halászat, halszárítás-sózás, a füves pusztákon nagyméretű állattartás bontakozott ki, elsősorban a lótartás, mert a hajóvontatás és a fuvarozás sok lovat igényelt. A fontos vásárvárost a tatárjárás után palánkkal erősítették meg, ez a királyi vár, később a Palánk, a város központja. Az erődítményen és benne a fontos középületeken kívül itt lakott a vár őrzésére rendelt katonaság, a tisztviselők és kiszolgáló népük. A hódoltság idején törökök és rácok, azután németek, akik végül elmagyarosodtak. A Palánktól a Tisza folyása mentén feljebb volt a Fölső-város vagy Felszeged, Szent Miklósról, a vízen járók, sóhordók és borkereskedők védőszentjéről elnevezett bencés apátsággal. A múlt században nevezték még tréfásan kényös-város-nak, selymös-város-nak is, a kenyérsütő és a piacon kenyeret áruló asszonyokról kinyér-város-nak. Ez talán a legrégibb a 3 rész közül. Itt laktak a kereskedők (egy részük görög és rác volt), a hajósgazdák, hajóácsok, molnárok, kiknek háza elé címer gyanánt földbe ásott díszes hajóorrokat és a bejárathoz elhasznált malomköveket helyeztek, továbbá a hajósok és faúsztatók, sóhordó munkások, fuvaros gazdák és kocsisok, halászok és halhasítók, a Tisza-parton a tímárok, vargák, szűcsök, szabók és papucskészítők. A Vár vagy Palánk alatt volt az Alsóváros, a mindvégig magyar városrész, melynek központja a búcsújáróhellyé fejlődő ferences kolostor volt. Az Alsóváros zöme mindvégig földműveléssel foglalkozott. Mivel itt alakították ki Szeged híres paprikakultúráját – „Paprika-város”-nak is becézték. Legzártabb a három közül, lakói csak maguk közül házasodtak.
Már a középkorban említik a szegedi nép kertészkedését, később a török források is utalnak rá. Nyilván tanultak a törökök kertművészetéből és a kolostorok növénykultúrájából. „A változatos szegedi talaj, a tiszai árterek és kiöntések televénye volt ennek a készségnek iskolája, amelyből a szegedi dohánykultúra is kibontakozott. A dohánytermesztéssel szerzett készségükkel teremtik meg Szeged világraszóló paprikakultúráját is az alsóvárosiak…” – írja Bálint Sándor.
A hatalmas kiterjedésű szegedi határban már a hódoltság idejéből említettek szállásokat, ahol a gazdák barmaikat teleltették. A szállás kezdetleges épülete körül foglalt rétföldek, tanyaföldek a későbbi mezőgazdasági tanyák magja. A 18. század végétől a szántóföldi művelés lassan háttérbe szorította a külterjes állatteleltetést. A tanyásodás a Duna-Tisza köze homokjain indult meg: Alsó-tanyának nevezett részre az alsóvárosiak, a Fölső-tanyára a fölsővárosiak vállalkozó lakossága költözik ki. E század végén már sok tanyán télen-nyáron kinn laknak; lakóik ténylegesen elszakadnak a várostól, s mégis, mind a mai napig, az is, aki már kint született Szatymazon, Fehértó vagy Négyszéksós valamelyik kis tanyáján – haza Szegedre megy, otthon Szegeden van. Otthon vót – annyit tesz, hogy benn időzött a városban. „A Városból a Duna-Tisza közén Észak felé terjeszkedő tanyások, mintegy három nemzedék, emberfölötti szívóssággal hódítják meg a homokvilágot a modern mezőgazdaság számára. A múlt század utolsó évtizedei és a második világháború között a halasi, majsai, félegyházi (egykori kunsági) homokon is a mi odasodródott tanyai népünk dolgozik példamutatóan. Ez a hatalmas homoktáj tanyaközségekbe tömörülve 1949 óta közigazgatási autonómiát is élvez” – írja Bálint Sándor „A szögedi nemzet” című könyvében.
A sokgyermekes, életerős szegedi nemzet más irányba is továbbrajzott. Egyrészt a szegedi dohánykertész, más néven gányó nép kirajzik a szomszédos nagybirtokokra: Algyő, Söványháza, Csanytelek vidékére. Innen, de magából az anyavárosból, továbbá Tápéról újabb kertészrajokat ereszt az újjászülető Délvidék, különösen Torontál, de mellette Temes, Csanád, Békés megyék nagy- és kincstári birtokaira. A szegedi népből kivált gányófalvak meghaladják a félszázat. Néhány vállalkozó szegedi család összeállva még a Dunántúlra is áttelepült, ahol kerti művelésre olcsóbb földet vásárolhatott.
A szegedi parasztság művelődési hagyományai élnek tovább a város volt jobbágyfalujában, Tápén. Aligha van olyan tája vagy faluja az országnak, melynek mindennapi életéről olyan gazdag és mély irodalmi tudósításaink lennének, mint éppen Szeged és Tápé népéről. Csak a legismertebbeket említve: Mikszáth Kálmán, Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula. Hatalmas néprajzi irodalma is van Szegednek, méltó igen gazdag hagyományos népi művészetéhez; ebből néhány, Szegedet különösen jellemző részt itt is megemlítünk.
Építkezés. A nagy 1816-os tűzvész után tették kötelezővé a széles utcákat, eperfák ültetését, eltiltották a deszkakéményeket és a takarmány városbani tárolását, elrendelték kutak ásását. A régi, kertes városok összevisszaságát, szabályozatlanságát azonban csak a híres szegedi nagy árvíz, 1879 után szüntették meg. Ebben a város teljesen romba dőlt, s ezután a mérnökök mérték ki a szabályos utcákat.
A parasztházak háromosztatúak, szabadtüzelésű konyha van a középen, innen fűthető az első és hátsó szoba a konyha két oldalán. A konyhát a füstfogó falazata osztja ketté, az első rész a pitar. A ház hosszanti homlokzatát az ereszet vagy színalja kíséri. A városban aztán, ahol megszűnt már az állattartás, az ereszetnél továbbnyújtották a tetőt, és falakkal beépítve, egy alacsonyabb és keskeny helyiségsort alakítottak ki párhuzamosan az eredeti helyiségsorral. Ez a jellegzetes kétsoros lakóház. Később ezek helyébe lépnek az emeletes, városi házak.
A szegedi és Szeged környéki régi parasztházak utcára néző végén, az oromfalon jellegzetes díszt találunk: az a napsugár, az öregek ajkán „istenszöm”. „A padláslyuk a szem – írja Tömörkény -, abból áradnak szerte háromszögben a sugarak. Sárga alapon barna sugár, világoskéken sötétkék.” A századfordulón még mindig kifestették két színnel, ritkán hárommal. Valószínű a Szentháromság barokk jelképéből nőtt ki, vált népivé ez a napsugaras oromdísz.
A tanyákon, főként a homokon mintegy 150 éve létesült hajlékok földbe, homokba ásott földházak, putrik voltak, vagy egyszerűen egy homokbucka partjába vájtak bele őket: ez a partház. A legszegényebb homokot hódító barlanglakók – még századunk elején –, ha ideiglenesen is –, földházakban laktak. Ezekben a berendezés földbe vert cölöpökön épített asztal és ágy volt csak. A parasztudvart istálló, ól, kocsiszín, udvari kemence és góré egészítette ki.
Gyűjtögetés. A régi Szeged környéki vízi világban a gyűjtögetés, madarászás, pákászkodás sokáig fennmaradt. „A Tisza adta a város ivóvizét a múlt század végéig, a Tiszára járás hozzátartozott mindennapi életéhez. A Tiszához közel lakók kézben, távolabbiak erős kendővel két kantát együvé kötve, vállon keresztül vetve hordják a vizet, egy korsót kézben tartva visznek. A takarosan fölpöttyent, azaz kiöltözött lányok soha nem felednek pár szál virágot is vinni magukkal, melyet rendesen a szájukban tartanak, és mindig egész csapatban járnak, hogy összegyűlve, míg a Tiszáig érnek, kicserélhessék mondanivalójukat. A Tisza partján azután a legényekkel is találkoznak […], mert a Tiszára járás és tánchely közvetíti tulajdonképpen az érzelmeket és a házasságot a szegedi nép egy része között” – írja Kovács János a múlt század végén. A Tisza áradásai a múlt század folyamán végzett szabályozások következtében egyre magasabbak lettek. Több, nagy erővel és sikeresen kivédett árvíz után a Tisza 1879-ben elpusztította a várost. Ez a dátum Szeged történetének legfontosabb évszáma.
A környező vadvízország sok megélhetési lehetőséget kínált a szegénységnek. Gyékényszövés – ez Tápén él napjainkig tovább –, nádvágás, kasok kötése, pákászás, madarászat sok embernek adott mellékkeresetet. Ezek közül kiemelkedik a darvászás. A darutoll fontos kelléke volt a magyar viseletnek már a 16-17. században. A törökök külön megadóztatták a nagy értékű tollakkal való kereskedelmet. Tavasszal a darvak különös táncot járnak – a szegediek egyik különös táncfiguráját a mai napi darudöbögősnek hívják. A kócsag a darunál is becsültebb tollat adó madár volt, de ritkább. A pákászról, a lápot ismerő orvvadászról, vagyis nádlaciról Tömörkény többször megemlékezik. Ezek, hasonlóan a nyájakat őrző pásztorokhoz, gyakran megküzdöttek a réti farkassal, melynek bőréért szép pénzt kaptak. A madártoll-gyűjtők foglalkoztak a daru felnevelésével és mindenféle kalitkába való énekesmadár lépezéssel való fogásával. Az egykori madárpiac emlékét a galambpiac máig őrzi. A galambászat a szegedi nép régi mestersége, a múlt század derekán volt virágjában. Híresek voltak a szegedi keringő-galambok, melyek szépen keringve szálltak és közben bukfencet is vetettek a csapatban. A galambok röptében gyönyörködtek elsősorban, de tartották a húsáért is. Szegeden számos faja ismeretes a dísz- és húsgalamboknak, néhány fajtáját talán még a törökök hozták.
A kisvizeket sokféle halászszerszámmal hasznosították. A nádasok közt felállított rekeszeket, vejszéket rendszeresen bejárták a tolórúddal lökve hajtott csónakokkal. A Tiszán, Maroson és a nagyobb tavakon nagy szerszámokkal, gyalmos húzóhálóval folyt a halászat, sok szegedinek adva megélhetést. „Százezer mázsákra ment – írja Kováts István –, amit magába Erdélybe szállítottak, mert a szegediek nemcsak a halfogáshoz, hanem annak földolgozásához is értettek. Jól tudták tisztítani, hasítani, szárítani, füstölni, gyékénnyel csomagolni, úgyhogy a szegedi szárazhalat évekig el lehetett tartani. Amint öreganyám beszélte, számtalan külföldi kereskedő jött, és nagy bevásárlásokat tett halból és halzsírból. […] 1855-ig nem kevesebb, mint 4000 ember volt, aki halfogással, annak feldolgozásával vagy kereskedéssel foglalkozott. Azt lehet mondani, hogy majd az egész Felsőváros.”
Szegednek híres állattartása is volt a Fölsőváros és az Alsóváros pusztáin; a kettőt a 18. században újjászületett Kiskunság Szegedig lenyúló határa osztotta ketté. Ezeken voltak a különféle nyájakba összevert, ridegen vagy kezesen tartott jószág nyomásai vagy legelői. A legelső állat rangban és jelentőségben a ló volt. Egy francia főúr, átutazván 1433-ban Magyarországon, ezt írta naplójába Szegedről: „… nyílt, nagyobb város, egyetlen, közel egy mérföldnyi hosszú utcából áll. A környéke termékeny szántóföld, amelyben megterem bőségesen mindenféle gabona. A lakosság igen sok darvat és túzokot fog, egész piacot láttam tele e madarakkal… A Tiszában igen sok a hal, egyetlen folyóban sem láttam még ilyen nagy halakat. Temérdek szilaj és eladásra szánt ló volt a piacon. Az itteniek nagyon jól értenek ezeknek a lovaknak a szelidítéséhez, ami igen sajátos, különös látvány az idegeneknek. Azt mondták nekem, hogy 3-4000 lovat is vásárolhatna a városban valaki, annyi van belőle…”. Továbbhaladva Szegedről „az út szép síkságon vezetett keresztül. A lovak itt is, vadállatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek. A ménesek egymást érik.”
A középkor végén az Itáliába irányuló magyar marhakivitelnek is Szeged volt a kiinduló pontja. A város eleste (1552) után a szegedi polgárok és marhakereskedők, a tőzsérek Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba költöztek, nem egy közülük egész ménest vitt magával. Ezután hosszú időre Debrecen lett a marhakereskedelem központja. A Szegeden maradt mészárosoknak és marhakereskedőknek a török kiváltságokat biztosított, ők látták el a postaszolgálatot.
Ebben az időben, egészen a 18. század végéig a jószág nagy része szabad ég alatt telelt, az erre fenntartott téli legelőkön. Csak az értékesebb hátaslovakat, szántásra használt ökröket és a fejősteheneket tartották a város körüli téli szállásokon. A múlt századtól kezdve már a szilajtartás tavasztól őszig tartott csak, fokozatosan rátértek a kezes, istállós tartásra. A század végén a szilajtartásban edzett szürke magyar marhát felváltotta a pirostarka, kényesebb fajta.
Nagy jelentőségű volt a juhászat, mely már a hódoltság alatt virágzott. A régi, durva és hosszabb szőrű magyar juh-fajtát a finomabb gyapjút adó birge, bürge vagy birka a 18. század végén kezdte leváltani. A juhnyájak járták a város legrosszabb, szikes legelőit. A juhok bőréből készültek a hétköznapló és cifra subák, ködmönök, gyapjából a szűrök, ezek nélkül régen sem paraszt, sem pásztor nem lehetett. A szegedi pusztákon a múlt század közepén kialakult betyárvilágnak neves alakja volt a népdalokban is megénekelt Rózsa Sándor.
A disznótartás csak a kukoricatermelés kiterjedésével kapott jelentőséget. Még a századfordulón is sok gazda hizlalta disznaját a halhasító tanyák hulladékával. Különösen a Rókus nevű városrészben foglalkoztak disznóvágással, itt kísérleteztek tartós kolbászfélékkel, olasz tapasztalatok felhasználásával. A szalámi neve olasz eredetre utal. Lombardiában, Veronában leshették el a fogásait a szegediek, de itthon a paprika hozzáadásával egészen új húskészítmény született, mely hamarosan világhírűvé lett.
A földművelés köréből csak a homok meghódítását említjük meg. Ahhoz, hogy a buckás futóhomokot művelés alá vehessék vagy szőlőt telepítsenek rá, előbb el kellett nagy munkával egyengetni. Ehhez talicskát, kocsit, de mindenekelőtt az ún. högyhúzót, a talajgyalu paraszti ősét használták. Ha nem ültettek szőlőt, a szántóföld fő terménye mindig a búza volt. Aratás után a szemet lovakkal nyomtatták ki.
A szőlőművelés Szegeden a középkorban nem volt nagy, a szegediek inkább kereskedtek a híres, környező szőlővidék boraival, így elsősorban a szerémségi borral. Később több szegedi polgár bérelt vagy vett szőlőt nemcsak a Szerémségben, hanem az aradi Hegyalján és Ménesen. A 18. századtól a szőlő lesz a homok meghódításának egyik legfontosabb növénye. Mindenekfölött azonban a paprika az, ami Szeged kertészkedő kultúráját legjobban jellemzi. A paprika a dohánnyal egy időben jelent meg Szegeden a 17. század végén, de jelentős árutermelése csak 1848 után bontakozott ki. A paprikát elsősorban az Alsóváros termelte és az onnan kirajzott Röszke és Szenmihálytelek, valamint a szegedi tanyavilág alsóvárosiakból megszállott része: Feketeszél, Domaszék, Nagyszéksós, Zákány, Mórahalom, de később más városrészek is foglalkoztak vele. Az őrölt piros paprika nemcsak fűszer és hústartósító, hanem gyógyszer, fontos, egészséget oltalmazó anyagokat tartalmaz. Századunkban már világhírű magyar exportáru.
A szegedi népviselet sajátos magyar parasztpolgári viselet példája. A két parasztváros népe átvette az európai divathullámok egész sorát, de azt magamagára formálta, alakította, majd időbeli késéssel továbbította a kirajzások és tanyák népének. Ebből következik, hogy a tanyákon és Tápén az egykori szegedi viselet tovább élt néhány évtizeddel.
Szegeden magában már a múlt század elején megszűnt a parasztpolgári házakban a szövés-fonás, és ettől kezdve már minden alsó- és felsőruhának való anyagot a város iparosaitól vagy, a távoli helyekről származókat, a boltokban szerezték be. A többség már a készruhákat vásárolta meg a piacon áruló varró-asszonyoktól, magyar-szabóktól, szűcsöktől, vargáktól, csizmadiáktól, bocskoros és papucsos mesterektől. Már a középkori és török-kori Szegeden sok külföldi ruhaanyag gazdát cserélhetett, s bár a középkori csizmadia, tímár, szűcs és szabó mesterségek céhei a török alatt lesorvadtak, a török új ruházati ipart is hozott Szegedre. A papucsosok, gombkötők, paplanosok, de mindenekelőtt a szattyánbőrrel foglalkozó, finom bőrkikészítéshez értő tobakosok mesterségét. A 18. században a Palánk vagy Belváros német és rác lakói a maguk német polgári és szerb viseletét hordták, de hamarosan ők vették át elsőnek az európai polgári divatot a múlt század elején. Az Alsó- és Fölsőváros a 18. században kialakította a maga jellegzetes viseletét, amit minden lakójának és befogadott polgárának kötelezővé is tett. A Víz előtt(1879) a felsővárosi férfiaknak búzavirág színű kék posztóból készült, feszes, vitézkötésű nadrágja volt, hozzá ezüstgombos, prémes mentét vagy dolmányt hordtak. A mellényen apró ezüstgombok, a nyakravaló fekete selyem. Lábukon rövid szárú kordován csizma, a nadrágszíjon ezüst csat. Ez a csat különböztette meg a leginkább a felsővárosit, ilyet senki más nem viselt. Télen selyemmel hímzett subát, asztragán sapkát (kucsma) hordtak. Az alsóvárosiak a sötétkék színű posztót kedvelték. Széles zsinórzatú volt a magyarnadrág, de nem volt olyan feszes, hanem bogyogósabb, ráhajlott a csizma szárára. Rövid ködmönt, gyapjúszállal kihímzett subát és pörgeszélű vaskalapot viseltek hozzá. A csizmadiák jártak a legfényesebben, ezüstsarkantyús csizmájuk volt, sötétkék galléros köpönyegük. Szerették mindenen az ezüstdíszt. A kőművesek, ácsok őzbőr színű (barna) bekecset, dolmányt és magyarnadrágot hordtak szürke zsinórzattal. A szél- és vízimolnárok a molnárkék színt kedvelték. A szegedi halászok fehér szűrposztó rövidkankót (szűrt) fekete szövet halászdolmányt, búzavirágkék színű magyarnadrágot (hiszen főként a felsővárosban laktak!), kordován csizmát viseltek. Nehéz ezüst óraláncon ezüstből öntött kövér potykahal lógott ki a zsebükből.
A tanyákon a kender és len feldolgozása még szokásban volt a múlt század közepén. A pásztorok és a tanyasiak maguk készítették ki a birka- és marhabőröket is. Ebből készült a palástként vállra vetett vagy bekecsként hordott hátibőr, a marhabőrből pedig a bocskor. A pusztaiaknál a posztó viselet csaknem félévszázad késéssel terjedt el, legelőbb a gazdag juhászoknál. Náluk is kékbeli (kék posztó) öltözet, hegyes, ezüstgombos lajbi, felfelé pördülő ún. juhászos orrú csizma. Jellegzetes ruhadarabjuk volt még a juhásznadrág vagy rajthuzli, az egykori városi perzekutorok, vagyis pandúrok nadrágja. Ennek a szára ráborult a csizmaszárra, alja bőrrel szegett, oldalán piros stráf, sárgaréz pitykékkel megrakva; kezükben mindig hordozták mesterségük jelvényét, a juhászkampót. A tanyákon még e század közepén is sokan a régi pásztorviselethez hasonló vászoningben, gatyában, bocskorban és nagyszélű kalapban dolgoztak.
A városban a nők viselete a múlt század elején tért rá a vett anyagokra és a polgári szabásokra. A város kikövezésével szűnt meg a feneketlen sár, ezután jelent meg a nők piros, sárga és fekete csizma és bocskor viselete helyett a cifra papucs. Körülbelül a papuccsal egy időben jelent meg a kékfestő, vagy röviden a festő ruha, amit már a híressé vált szegedi festőipar gyártott. A drágább külföldi anyagokat ezzel helyettesítették, és ez tartotta fenn a szegedi népviseletet közel egy századon át. Természetesen az ünnepi alkalmakkal drágább, külföldi anyagokba öltöztek. Az ünneplőbe öltözött vagy a szokottnál szebben felöltözött leány pötyke, pötykeruhás, cicamacás vagy tápaiasan tükrös. A kétrészes alsóruhát, az ingvállat és a pöndőlt csak a századfordulón váltják fel a polgári alsóruhák (kombiné, bugyi). Tápén a jellegzetes, múlt századvégi-századfordulói viselet még 50 évvel később is megvolt: nyáron lebegő aljú (szoknyába be nem kötött) blúz vagy leves és télen a feszesen testhez simuló piros, kék, fekete bársony teshönálló vagy tesönálló, ünnepekre gyöngyökkel díszítve. A szoknya bársonyból, a kötény fodros, a hajukat egy ágba fonták be és leeresztették, végében szalagcsokorral. Lábukon csíkos botos, vagyis keresztbe tarka színekkel csíkozott harisnya, hímzett papucs. Fejükön az asszonyok selyemkendőt, fére való vagy hátrakötő kendőt hordtak, alatta a hajuk 3-4 ágú konytfésűre volt csavarva és fékötővel lekötve.
Szeged népköltészetének is neves gyűjtői voltak: a piarista tanár és regényíró Dugonics Andrást (1740-1818), majd Kálmány Lajost kell ezzel kapcsolatban megjegyeznünk. Kálmány Lajos bizonyította be azt, hogy a korábban székelyek közt gyűjtött népballadák az egész magyarság közkincsének tekinthetők, mert azoknak számos változatát és párhuzamát jegyezte föl a Szegedről kirajzott telepesek körében. Több ezer népdalt és balladát írt fel, sajnos akkor még dallam nélkül. Néphitre vonatkozó gyűjteménye egyedülálló gazdagsággal hozta népünk legősibb elképzeléseit a világról. A szegedi néphagyomány, elsősorban a szokás és hitvilág, egyben a magyar vallásos néprajznak is legnagyobb gyűjtője Bálint Sándor, aki többek között megírta Szeged népnyelvének szótárát, a szegedi „nemzet” monográfiáját és összegyűjtötte egy mesélő ember teljes mesekincsét.
Szeged és vidékének, a Délalföldnek jellegzetes régi tánctípusát alföldi ugrósnak nevezi a tánckutatás. Átmeneti típus a déldunántúli, énekelt dalokra járt, egyszerű formájú ugrós és ugyanennek a tánctípusnak fejlettebb, hangszeres, erdélyi változata, a legényesnek is nevezett forma között. Népi neve: ugrós, féloláhos, oláhos, kondástánc, mars – arra utal, hogy régies táncnak számít, mely kiszorult a bálok táncrendjéből, s csak az alkalmi mulatságok, és lakodalmak idején kerül elő, s akkor menetben vonulni is lehet vele. Eszközös változatai a pásztorok körében maradtak fönn. Egyik közkedvelt nótájának szövege is így kezdődik: „Az olájok facipőbe járnak…”. A csárdásnak van lassús és frisses tempója, régies formája a röszketős; lippentős, félfordulós, a fertályos vagy félfertályos figurája igen kedvelt. Párelengedés, csalogatás máig előfordul benne. A citera és tekerő (nyenyere) elterjedt alkalmi tánckísérő zeneszerszám. A délszláv eredetű tambura, errefelé tökcitura, itt is meghonosodott. A századforduló óta divatba jött a rezesbanda is.