1

Kósa László: Nyírség
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983.)
Nyírség, Nyír, Nyírvidék: az Alföld síkjából kiemelkedő nagy kiterjedésű homokvidék Észak-Tiszántúlon, melyet északról a Tisza, nyugatról a Hortobágy és a Hajdúság, délről a Sárrét, keletről az Érmellék, az Ecsedi-láp, a Kraszna és a Tisza határolnak. Az egyik legrégebbi tájnevünk, Anonymus említi először (12. sz. vége). A magyarság közvetlenül a honfoglalás után sűrűn benépesítette a ~-et. Magyar lakossága a 17-18. sz-i kisebb kárpát-ukrán (ruszin), ill. szlovák (tirpákok) bevándorlást kivéve egységes maradt. A ~ eredetileg homokbuckás, kisebb vízjárásokkal és tavakkal változatosan erdős táj volt. A múlt századi nagy vízrendezések alakították ki mai arculatát, valamint a 20. század első két évtizedétől kifejlődő híres gyümölcskultúrák (alma), illetőleg a burgonya és napraforgó intenzív termesztése. Paraszti kultúrájának ismeretét mindeddig viszonylag elhanyagolta a néprajztudomány.

Martin György: A Felső-Tisza-Vidék I.
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Középső vagy tiszai táncdialektus. Budapest, Népművelési Propaganda Iroda é. n.)
A megjelölt dialektusterület az Alföld északkeleti felét, azaz Szabolcs-Szatmárt és Hajdú-Bihar egy részét, valamint Borsod-Abaúj-Zemplén megye déli részét foglalja magába. E terület közigazgatásilag a 19. századig egynek számított. A következő tájak, kisebb népcsoportok foglalnak itt helyet, amelyeket néprajztudományunk is jórészt a földrajzi nevek alapján tart számon: a Nyírség, a beregi, szatmári és szabolcsi Tiszahát, a Rétköz, Erdőhát, Túrhát, Szamoshát, az Ecsedi-láp vidéke vagy Rétoldal, Bodrogköz, Taktaköz, a nyírségi Bokortanyák, a Hajdúság, Hortobágy. A Kárpát-ukrajnai Ung, Bereg, Ugocsa-megyei magyarság, valamint a romániai régi Szilágy megye területe is néprajzilag és tánckultúra tekintetében e területhez kapcsolódik. A terület déli részén jellegzetes tájként számon tartott Sárrét már átmenetet jelent a dél-tisza-vidéki táncdialektushoz.
A felsorolt kisebb egységek tánc tekintetében alig különböztethetők meg egymástól. Ma már legfeljebb a hagyományőrzés intenzitása alapján, a pásztorkultúra elevenebb élete alapján állapíthatók meg bizonyos különbségek.
Néhány ilyen, a kisebb egységeket elválasztó jelenség:
A magyar verbunk – hozzákapcsolódó jellegzetes műverbunk dallamával – elsősorban az Ecsedi-láp falvaira jellemző. Innen bármely irányba haladva, divatja, ereje fokozatosan halványodik, a kísérő dallam is kicserélődik.
A „Nyíri verbunk” elnevezésű, még újabb műverbunk-dallam főként a Nyírségben található meg. Ugyanitt – főleg a Dél-Nyírségben és a vele szomszédos bihari részeken és a Hajdúságban – él a tréfás, dramatikus lakodalmi verbunk, mely viszont Szatmár tánckincséből hiányzik.
A lakodalmi osztótánc – idegenes, németes zenéjével együtt – inkább az észak-nyírségi, rétközi falvakra jellemző.
A folklorizált polgári társastáncok gazdag formáit főként a Nyíregyháza-környéki Bokortanyák még ma is élénk táncéletű népe táncolja (pl. Hopszpolka).
Az általános táncok tüzetes vizsgálata során is kisebb táji különbségek adódnak. Pl. a nyírségi csárdásokban és verbunkokban a csapásoló motívumok aránya nagyobb, mint másutt.
A magyar népies műtánc megtermékenyítő hatása főként a szatmári falvakat érintette. Szatmár jellegzetesen régi táncdallamaival különül el némileg a többi tájtól. Ezek máshol igen ritkán vagy egyáltalán nem fordulnak elő („Szól a fügemadár…”, „Óh én szegény kismadár…”, „Szivárványos az ég alja…”, „Ez az utca bánat utca…”).
A Nyírség déli részén – a nagykállói járás néhány falujában – érdekes módon a friss csárdást nem a tiszai dialektusra általában fenthangsúlyos módon, hanem fordítva járják.
Régi táncaink alföldi altípusa – az ún. „oláhos” – a Felső-Tisza-vidéken szórványos, és gyakorisága az Erdély felé eső széleken nő meg (Dél-Nyírség, Bihar).
A Felső-Tiszavidék a középső, nagy táncdialektust legjobban reprezentáló, leggazdagabb terület, mely a magyar tánckincs egészének értékelésében igen jelentős helyet foglal el. Sajátosságait több olyan tényező alakította, amely tánckincsünk általános fejlődése szempontjából igen fontos.
A török hódoltság közvetlenül nem érintette ezt a területet, s így itt a magyarság korai települési helyeinek felszámolása nélkül élte át a viharos századokat. Ez folyamatosabb kulturális fejlődést eredményezhetett, mint az Alföld más részein. Kedvezett bizonyos régies vonások fennmaradásának éppúgy, mint a táncélet szervesebb fejlődésének.
A sajátos földrajzi helyzet történelmünk folyamán különös jelentőséget biztosított ennek a területnek. A török hódoltság idején a független Erdély és a királyi Magyarország közötti átmeneti terület, az ún. Partium északi sávjaként képez hidat, s mintegy átjáró terület észak és dél között. Nem véletlen, hogy ez a terület a függetlenségi és forradalmi harcok élén járt. A kuruc mozgalmak fő fészke a 17. század végén. Reformkori haladásunk vezéralakjainak jó része is innen származik. A 48 utáni ellenzékiség s a két világháború közötti haladó ellenzéki szellem (Bajcsy-Zsilinszky választókerülete) egyik góca. Feltűnő, hogy a parasztság és a nemesség, majd a dzsentri réteg patriarchális viszonya mennyire jellemző volt az ország e sarkára.
A sajátos történeti és földrajzi helyzet a vidék etnikai és kulturális arculatát nagymértékben befolyásolta. Erdély felől a Szamos-völgye az észak felé irányuló népmozgás egyik útja. Az erdélyi juhászok migrációján kívül a cigányok állandó Alföldre húzódása is ezen a területen keresztül történt. A Nyírség déli részére jelentős számú 18. századi erdélyi bevándorló települ a szomszédos Szilágyságból és Mezőségről, ezeket máig „oláh falvak”-nak nevezi a nyírségi nép. Az északkelet felől jövő ruszin migráció a pásztorok családneveiben máig tükröződik. A ruszinok mellett a 18. századtól kezdve jelentős szlovák hatás is éri e területet. A tirpák tanyavilág sokáig erős közép-szlovákiai kapcsolatai mellett az Ajakon megtelepült szlovákok jelentik az északi szláv hatások másik lehetőségét. A sokféle kelet-európai és balkáni etnikumból összeötvöződő és letelepített hajdúság is a területnek az etnikai képét gazdagította.
A vidék tánckultúrájának alakulására jelentős hatást gyakorolt az, hogy a szilaj és félszilaj nagyállattartás ezen a területen virágzott a legtovább. Ez kedvezett a régies pásztorkultúra, a pásztortáncok fennmaradásának.
Az Alföld középső részéről kisugárzó 19. századi integráló kulturális hatások hamar elérik a polgárosodó hajdúvárosokat s a terület más nagy mezővárosait. A mezővárosok fejlődése maga után vonja a régies hagyományú falvak tánckultúrájának átalakulását is. A mezővárosi táncmesterek messze környéken tánciskolákat létesítve járják be már a múlt század második felében a Felső-Tisza-vidék falvait. Sokszor korábban találkozik e vidék népe a polgári társastáncok és magyar népies műtáncok hatásával, mint másutt. Az életerős hagyományok azonban még szervesen magukba olvasztják az új hatásokat, és megújulnak, modernizálódnak általa.
A Felső-Tisza-vidék tánckultúrájára a régi és új, az elavult és modern sajátos – sokszor egymásnak ellentmondó – kettőssége jellemző. Az idejét múlta pásztor-fegyvertánc él itt együtt a 19. századi polgári társastáncokkal, az ún. „turtáncokkal”. A spontán táncmulatságok sora (a taposó, bursza) mellett megtaláljuk a „bilétos bálok” polgári jellegű rendezvényeit s a társadalmi rétegek szerint megrendezett batyusbálokat. A régi zenei anyagot itt nem csak újstílusú váltja fel és szorítja ki, hanem főleg a népies 19. századi műdaltermés hull e vidék paraszttársadalmánál is termékeny talajra. Az új magyar zenei stílust felszívó parasztság egyes rétegei emellett olyan zenei régiségeket is megőriztek, amelyeket más vidéken nem találunk. A vidék parasztsága s az elszegényedett dzsentri patriarchális közelsége a kulturális közeledést, a kölcsönhatásokat jobban elősegítette, mint másutt. A szatmári dzsentri éppúgy ismerte a vidék régies parasztdalait és táncait (férfiszóló), mint ahogy a parasztság legelmaradottabb rétegei is átvették a sírva vigadó magyar nótákat, s a dzsentri-polgári illemszabályokat és viselkedési normákat, magatartást is leutánozták.
A felső-tisza-vidéki táncdialektus sajátos színeinek kialakulásában jelentős szerepet játszott a cigányok tánckultúrája, illetve a cigányok által hordozott és közvetített régiesebb erdélyi tánckultúra hatása. A magyarság együttélése itt a cigánysággal sokkal közvetlenebb és szorosabb, mint másutt. A szegényparasztság életszintje, műveltsége alig haladta meg az archaikus életformában élő pásztorságét és a primitív cigányságét. A társadalmi közelség inkább lehetővé tette bizonyos kulturális hatások étvételét a cigányságtól, mint más vidékek polgárosultabb s így sokkal jobban elkülönülő parasztsága esetében. A primitív cigányság, mely kultúrájában a legjobban asszimilálódott, képes volt hatni a szintén primitív körülmények között élő alsó-parasztságra. Ez a cigányság egyrészt régies helyi hagyományokat őrzött és származtatott vissza, másrészt pedig egy már korábban elmerült s csak Erdélyben megmaradt kultúra maradványait közvetítette a polgárosodó Tisza-vidék parasztsága felé.
A felső-tisza-vidéki terület jellemző tánctípusai: a verbunk és csárdás, a botolók és pásztortáncok, az oláhos (kapcsolódik hozzá a cigánytánc és alföldi román táncanyag), valamint más, főleg lakodalmi táncok (a tréfás-dramatikus verbunk, az osztótánc, a polgári társastáncok stb.).
A Felső-Tisza-vidék egyik legfontosabb tánctípusa a verbunk, mely még a magyar verbunk, magyar szóló, csárdás egyedül, csapásolás neveket is viseli. Nyírségben a férfitáncnak sokszor nincs is külön neve; ha mindenáron nevén akarják szólítani, a „csárdás egyedül” kifejezést használják.
Ez a tánc még a két világháború között is sok helyt a tánckezdés funkcióját viselte. A táncciklus kezdetén a férfiak a banda előtt csoportozva, karéjban kezdték meg a táncot. Ez azonban nem volt kötött, mindenki szabadon járta a maga motívumait. A kötött karéj formával Tiszapolgáron találkozunk.
A verbunk mutatványos, bemutató funkcióban is ismert a tárgyalt területen. Az Ecsedi-láp vidékén a tánctudás maximumaként emlegetik a „magyar verbunk”-ot, mely a mulatságok tetőpontján előkerülő fő látványosság volt. Elválaszthatatlan tartozéka volt a sarkantyú, mellyel a jó táncos szinte elnyomta a kísérő zenét.
Gyakran párosan is járták. A férfi szólója után nőt hív, s vele járja tovább. Összefogódzásuk mindig nyílt, de többnyire csak összefogódzás nélkül szemben táncolnak. A lassú verbunkot gyakran a friss csárdás követi. A páros magyar verbunk mozgásanyaga részben azonos a csárdáséval, de ennek gazdagabb és régies formája, ugyanakkor a „magyar szóló” hatását is magába szívta.
Dallamai többnyire ugyanazok, mint a lassú csárdásnál használatosak. Verbunk-zeneként számon tartott darab csak néhány akad. Ilyen pl. az Ecsedi-láp vidéki „Magyar verbunk” nevű hangszeres verbunk-dallam, mely mindig a „rézhúron” kezdődik. A cimbalom mély húrjain való kezdésnél a sarkantyú pengése élesen kiválik a zenekíséretből. Verbunk-dallamként tartják számon az ún. Nyíri verbunkot és a Ritka búzát, a „Magyar szóló” dallamát is.
A felső-tisza-vidéki verbunkok többsége egy részes, lassú tánc. Ritkábban előfordul a verbunknak gyors része is, mely friss csárdás szerű.
A férfitánc motívumkincse szorosan összefügg a helyi csárdáséval. Jellemzőek rá a fejlett csapásoló motívumok, melyek nemcsak díszítésként, hanem lényegi alkatrészként építik fel a táncfolyamatot.
A lábmotívumok közül a „hátravágás”-t és a „hegyező”-t kell kiemelnünk, mint a nép által különösképpen számon tartott, virtuóz figurákat. A bokázó motívumok, a kétlépéses- és cifraváltozatok mellett a népies műtáncok (magyar szóló, magyar kettős) motívumkincse is helyet kap (lengető, négyes csillag, vágó, kopogó, kisharang).
A magyar nyelvterület egészét figyelembe véve, szinte ezen a területen a legáltalánosabb a verbunk régi, párostánc kezdő funkciója. A verbunkos táncok a Felső-Tisza-vidéken őrizték meg azt a fejlődési fokot, mely kb. megfelelhet a történeti verbunk kialakulása előtti állapotnak. Ezt tükrözi a verbunk túlnyomórészt kötetlen formája és a sokhelyütt hiányzó verbunk név, továbbá az, hogy a népi tudatban összeolvad a csárdással. Nem véletlen, hogy a kötetlen verbunkról szóló első híradás éppen e vidék szülöttének, Gvadányi Józsefnek tollából származik. Nyilvánvalóan e vidék parasztlegényeinek tánca alapján adott költői leírást a verbuválás korai korszakáról.
A szatmári-szabolcsi verbunkok fejlődésének jelentős szakaszát jelentette a múlt század második felében beköszöntő tánciskolás korszak. A vidéknek a néphez közelálló, elszegényedett nemességének, a dzsentri rétegnek reformkori hagyománya és a tánciskolás műtáncok hatottak e vidék férfitáncára, és hozzájárultak életének, divatjának meghosszabbításához. A verbunk magyar szólóval való keveredése a népi tudatban ezt a hatást igazolja. A verbunk páros formája nemcsak a régi páros forma továbbélésének, hanem a „magyar kettős” hatásának is tulajdonítható. A táncmesterek is bőven meríthettek az itt élő gazdag férfitánc anyagból és az általános táncmesteri anyag alapjává s megtermékenyítőjévé is váltak a gazdag felső-tisza-vidéki férfitáncok.
Az új magyar párostánc, a csárdás itt a a lassú, csendes, csárdás, magyar csárdás, ugrós, félugrós neveket viseli. Ezek vagy összefoglaló nevek, vagy pedig egyes részek elnevezései.
A csárdás a középkorú generációk tánckincsében még ma is életerős a Felső-Tisza-vidéken. Divatjának meghosszabbításához hozzájárult a tánciskolák jó hatása is, ahol a kontár – a népből származó – táncmesterek rendszeresen tanították a csárdást. E vidéki magyar kulturával rendelkező dzsentri rétege is példát mutatott a parasztságnak a hagyomány ápolására azzal, hogy a csárdást maga is szinte egyetlen táncként használta még a két világháború között is. Ez a hatás azonban nem vált a tánc kárára, sőt éppen ez tette lehetővé, hogy a vidék parasztsága tovább megőrizte, nem érezvén azt olyan ósdinak, elavultnak, különösnek, mint ezt másvidékek népe érezhette saját regionális párostáncával kapcsolatban.
A csárdás mindkét részének tempója mérsékeltebb, mint a nyugati dialektusterületen. A lassú negyed=140-160 metronómszámú, a friss pedig negyed = 180-200. Mintegy középúton van a régi és legújabb csárdás tempók között.
Az erdőháti táncterminológia (csendes, csárdás, ugrós) és más nyomok arra utalnak, hogy itt szintén élhetette a régi hármas tagolású párostánc. A múlt századi régies csárdás megkomponált, stilizált formája a Kállai kettős is őrzi zenéjében, tempójában, motívumkincsében és tartalmi vonásaiban a hajdani hármas beosztást.
A középső dialektusterület csárdásainak az az általános sajátossága, hogy a lassú és friss rész motivikája nem válik el élesen, legfeltűnőbben a Felső-Tisza-vidék csárdásaiban mutatkozik meg. Itt már a lassú csárdásban is figuráznak, s ugyanazokat a motívumokat alkalmazzák a tánc mindkét részében.
A lassú összefogódzási módjai: az általános váll- és derékfogás, a társastáncok félderékfogása, valamiunt az egy- és két-kézfogás. Az oldalfogás, valamint elengedés is előfordul a lassúban. A frissben a lassú összes fogásmódjai előfordulnak, de főként az egy- és kétkezes hosszú kézfogás, az elengedés és a különböző kar-alatti kiforgatások.
A lassú elsősorban a két- és egylépéses motívum variációiból, forgásból, félfordulósból, csapásokból, bokázókból, hátravágásból áll.
A frisset elsősorban az különbözteti meg a lassútól, hogy itt s függőleges hullámzás erőteljesen kezd érvényesülni. A hasonló motívumkincsű friss fenthangsúlyos, tehát a tánc dinamikai hangsúlya a kontrára esik.
A friss főbb motívumai: a cifra, kisharang, félfordulós, kicsapás, hátravágás, hegyező, a kopogó, emelkedő-süllyedő lippenések, ugró párosforgók, végül igen sok csapásolás.
A táncközbeni elengedés, a különtáncolás a felső-tisza-vidéki párostáncnak is fontos alkotórésze. Itt az elengedés intenzív figurázással párosul, de a nyugati csárdások csalogatos mozzanata ritka. A férdi és nő szemben táncol egymással, de a játékos egymás körüli keringés nélkül. A Kállai kettős csalogatós játéka azonban arra utal, hogy ez a mozzanat régebben itt is élt.
A friss csárdás felépítése általában a következő: ugrós figurázással, hosszú kézfogással kezdődik, majd páros forgás következik, kiforgatásokkal. A forgás félfordulósokká alakul át. Ezután a folyamat előlről kezdődik, vagy párelengedős figurázás következik, amit rendszerint párosforgó követ.
A csárdás speciális formája a „hármascsárdás”. Bemutató ügyességi táncként, lakodalmi osztótáncként fordul elő, s általában olyan alkalmakkor, amikor kevés a férfi. (Pl. a lakodalom előtti konyhatánc alkalmával.) Egyes helyeken azzal magyarázzák kialakulását, hogy kevés volt a férfi. Főleg a világháború alatt vált divatossá. A hármascsárdásnak igen szép, térbeli viszonylatokban, térfigurákban gazdag formáit ismerjük a Nyírség déli részéről.
A „körcsárdás”, „kerektánc” vagy „négyeselés” az első világháború után térthódító újabb csárdásforma, mely az északkeleti Alföldön vált a legdivatosabbá. A csárdás közbeni körtánc változatossá tette a táncot, s nem, vagy másképpen fárasztó, mint a páros csárdás. A körcsárdás viharos forgása nem oly szédítő, mint párosan, s valamiféle kollektív táncolási igény kielégítését is szolgálhatta. A körcsárdás a helyben figurázásból és forgásból áll. Néha a leányokat elengedik, és külön figuráznak. A négyes körforma azonban ezalatt is megmarad. Megjegyezzük, hogy a körcsárdás pótolja az e vidéken teljesen hiányzó leánykarikázót is. Az ajakiak karikázója nem igazi leánykörtánc, hanem körcsárdás. Játékos párválasztó formái kacsázás, gácsértánc néven fordulnak elő.
A magyar csárdás-stílusok közül ez uralkodik a legnagyobb területen s ez bizonyult fejlődőképesnek, beolvasztva a tánciskolás hatás modernebb elemeit. Technikailag könnyebb a nyugati csárdásoknál, ritmikája természetesebb s gazdagabb. Nem véletlen, hogy nemzeti párostáncunk kisugárzó hatása éppen e stílus terjedéséhez kapcsolódik, mégpedig a szlovákok s erdélyi románok felé. A magyar népies műtánc, a műcsárdás és az „úri csárdás” is ezzel a stílussal érintkezik, vagyis tulajdonképpen ez a regiomális csárdás-fajta emelkedett nemzeti szintre.
Tánckincsünk régi rtéegének egyik legjelentősebb típuscsaládját jelentik az eszközös pásztortáncok vagy, ahogy e vidéken nevezik, a botoló. A történeti fegyvertánc, hajdútánc adatokhoz oly közel álló, teljes pásztortánc változatokkal sehol másutt nem találkozunk, mint a Felső-Tisza-vidéken. Ennek magyarázatát a már vázolt történeti körülmények mellett még jónéhány tényező összejátszásában kereshetjük. Az alföldi nagy-állat tartó pásztorkultúra ezen a vidéken élt legtovább, s itt történt a hajdúság letelepítése is. E táncforma megőrzésében jelentős szerepe van a felső-tisza-vidéki cigányságnak is.
A letelepült s különböző kisipari foglalkozásokat űző (pl. fegyverkovács) cigányokkal éppen az északkeleti Alföldön találkozunk legkorábban. Zsigmond-kori összeírások Ung-Bereg-Szatmár területén a várak köré települt fegyverkovács cigányokról tesznek említést. A hajdúság etnikai összetételében a különböző kárpát.medencei népek mellett a cigányság is számottevő. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a Kárpát-medence cigányai közül talán éppen a felső-tisza-vidékiek asszimilálódtak a legnagyobb mértékben. Itt tartották meg legkevésbé nyelvüket, itt hiányzik leginkább a törzsi és nemzetségi összetartozás tudata, s népzenéjük itt szívta föl a legtöbb magyar hatást. Társadalmi különállásuk kevésbé szembeötlő a magyar nyelvterület más részeihez képest. A pásztorkultúra hanyatlásával, a régi pásztor-rend felbomlásával, a pásztorivadékok földművelő foglalkozásra való áttérésével e vidéken különösen gyakori és korán megindult az az országszerte tapasztalható jelenség, hogy a pásztorkodást a cigányok veszik át. Parasztságunk leghagyományőrzőbb rétegeivel érintkező és keveredő cigányságra így éppen a régi pásztorkultúra gyakorlolta a legnagyobb hatást.
Nem alkothatunk teljes és összefüggő képet sem a magyar pásztorság, sem a cigányság rendkívül összefonódott, kereszteződő tánckultúrájáról s éppen a botolóról, ha ezeket nem szoros összefüggésükben szemléljük.
A botoló néven összefoglalt tánccsaládhoz kapcsolódó elnevezés változatok a Felső-Tisza-vidéken a következők: „botoló”, „botolás”, „botvágás”, „botösszevágás”, „botfektérozás”, „bottal játszás”, „hatvágás”, „botostánc”, „kondástánc”, „juhásztánc”, „pásztortánc”. (A cigányok saját nyelvükön nem, vagy csak tükörfordításban vagy körülírással nevezik meg a szóbanforgó táncfajtát.)
A régi pásztor-rend idősebb tagjai szinte kivétel nélkül tudnak még a táncról, a századforduló táján még általános a felső-tisza-vidéki pásztorok körében szakági megoszlásra való tekintet nélkül. A botolásban különsen jártas pásztorok a felsorolás szerinti sorrendben: kondások, gulyások, majd juhászok. A cigányok közül a legjobb botolónak bizonyulnak az ún. korcs, főként pásztorfoglalkozású cigányok. Az oláh-cigány elnevezés az elmaradottabb cigányság jelzője, szemben a nyelvét vesztett magyar cigányokkal, mégis a magyar cigányok a legjártasabbak a botolásban. Foglalkozás szerint a pásztor-, a rézműves- vagy a csengőöntő-, továbbá a teknővájó cigányok a botolás mesterei.