1

Filep Antal – Kósa László: Kiskunság
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Kiskunság: Budapest déli előtere és Szeged között a Duna-Tisza közén átlósan elhelyezkedő nagytáj. Nevét a területén a tatárjárás után letelepedett kunokról, ill. a hódoltság megszűnte után szervezett önálló, 1876-ig fennálló közigazgatási egységről (Jász-kun kerület) kapta. Középkori lakossága a 16. sz.-ra megmagyarosodott, és magas szintű paraszti kultúrát fejlesztett ki. A hódoltság a népesség pusztulását, elmenekülését és nagyarányú keveredését idézte elő. A 18. sz. elején mindössze hat nagyobb helysége létezett: Kiskunlacháza, Kiskunmajsa, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Kiskunhalas. A ~ pusztái újratelepülésében az egykori kun előzményű reliktumok baranyai és kelet-dunántúli elemekkel is kiegészült református lakosságán kívül a Jászság római katolikus népessége is részt vett egészen a 19. sz.-ig. (Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma). Különösen a jász-kun redemptio (1745) után gyorsan megerősödtek mezővárosi jellegű közösségei, amelyekben jelentős extenzív állattartást tett lehetővé a pusztabérletek rendszere. Részben ennek következményeként alkalmazták a szálláskertes településrendszert. Később az intenzívebb növénytermesztés, kertkultúra révén tanyás gazdálkodás fejlődött ki, és népesítette be a korábbi szántóterületeken kívül az állattartó pusztákat is. A mezővárosi paraszttársadalmat sajátos közösségi rendje, polgárosuló műveltsége jellemezte. Jelentős központjai voltak a református lakosságú Kiskunhalas és Kunszentmiklós, valamint a római katolikus népességű Kiskunfélegyháza. Református népessége öző nyelvjárású, a római katolikusok között gyakori az északi kapcsolatokra utaló, ún. „palócos” nyelvjárási elem. Újabban, helytelenül szinte az egész Duna-Tisza közötti területre kiterjesztetten használják a ~ megnevezést.

Kósa László: A pusztai nagyállattartástól a homoki kertkultúráig: a Kiskunság, a Három Város és környezetük (Duna-Tisza közi homokhátság)
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra megoszlása Magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremterületei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
A Kiskunság néprajzi problematikája a telepesek révén szorosan összefügg a Jászságéval, mégis ez a tájegység épp akkor vett alapvetően más gazdálkodási irányt, amidőn a jászsági eredetű népesség jelentős számban telepedett le pusztáin, illetőleg a környező vidékeken. Történetileg egyszerű a hajdani szabadalmas Kiskunságot elkülöníteni, mert bár nem összefüggő terület volt, de a Csepel-sziget magasságától a Duna-Tisza közén átlós irányban, Szeged közvetlen közeléig húzódó darabjai pontosan meghatározhatók. Annál körülményesebb az elválasztás néprajzi szempontokból, hiszen az egykori kiskunsági territórium egy homogén természetföldrajzi tájba ékelődött bele. Hagyományos kultúrája hasonló vagy azonos a környező vármegyei területekével. Ez magyarázza, hogy történetileg ugyan helytelenül, de a XX. században más szempontból többé-kevésbé jogosan a Duna-Tisza köze nagy részét (a Bácskától északra) Kiskunságnak emlegeti a köznyelv.
Ez a mozzanat és fejezetünk címadása társadalmi és kulturális nivellálódásra utal, legalább is arra, hogy vizsgálatunk szempontjából elsődleges figyelmet érdemelnek azok a jelenségek, amelyek a nagy kiterjedésű táj különböző történeti hátterű részei között a kiegyenlítődés felé mutatnak.
Nem csak hajdani közigazgatási különállásról van szó. A Kiskunság, akár a Jászság, elvált környezetétől szabadalmas voltával. Itt is lezajlott a redemptio, és itt is bekövetkeztek társadalom- és kultúraformáló hatásai, noha ezeknek ismeretében olyan részletes vizsgálatra, mint a Jászságban történt, nem támaszkodhatunk. A Kiskunság is a történeti tudat tervszerű erősítésével és historizálással védekezett egy esetleges újabb kiváltság-elvétel ellen, sőt ha lehet, még büszkébb volt státusára, mint a jászságiak, amit a Baksay Sándor által feljegyzett mondóka is bizonyít:

Nagykun kényes,
Kiskun fényes,
Jász elmehet.

A kunok a központi hatalomhoz való jobb viszonyuk ellenére is hagyományosan lenézték a jászokat. Valószínűleg a legfontosabb oka volt a jászságiaknak az előző fejezetben bemutatott vállalkozó szellemű terjeszkedése, az, hogy amit a kunságiak „rangon alulinak” tartottak a gazdálkodásban, a jászságiak, főleg a telepesek végbe vitték (pl. az említett homoki földművelést). A kiskunsági törzslakosság egyébként defenzív helyzetben volt velük szemben, hiszen demográfiai okokból pusztáik egy részét eleve át kellett engedniük, ők maguk pedig a XIX. század folyamán a hagyományszerű gazdálkodás korlátai között rekedtek.
Jóllehet épp a hagyományos gazdálkodás – erre alább visszatérünk – a kiskunsági mezővárosokban és a Három Városban szinte teljesen hasonlóan alakult, az a tény, hogy az utóbbiak úrbéres helységek voltak, több vonásban elválasztotta őket. Míg a jászkunsági privilegizált lakosságnak a feudalizmus utolsó szakaszában egyik legfontosabb törekvése volt a kiváltságok őrzése, azok esetleges megosztásának is az elhárítása, a Három Város arra törekedett, hogy a rendi szerkezeten belül előjogokat szerezzen. […]

Martin György: Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Nyugati vagy Dunai dialektus. Népművelési Propaganda Iroda, é. n.)
A megjelölt területet a hiányos gyűjtések miatt csak néhány jellegzetesebb folt alapján tudjuk áttekinteni.
[...]
A kunszentmiklósi törökös tánc a lakodalmi hívatlanok alakoskodó, álarcos tánca. Felépítése és formakincse a régi stílusú ugrós egyik speciális formájává avatja.
Az „ugrós” stilizált változata az ún. kun legényes, mely a kondástánc csizma-összerugós mozzanatát kiemelve hozott létre kötött, megmerevített, színpadi rekonstrukciónak számítható táncot (Gyöngyösbokréta, Paulinyi Béla).
A karikázó helyett itt inkább körcsárdásról beszélhetünk, mivel rendszerint nem önálló funkciójú, énekszóra járt leánytáncként fordul elő.
A csárdást az egylépéses buktatás, a páros forgás, valamint a lippentős (a szlovákoknál csupkálás), a párelengedés és a lenthangsúly jellemzi. A soltvidéki szlovákok gazdagabb formában járják, mint a kiskunsági magyarok. A lassú itt is csak az egy- és kétlépéses csárdás, valamint a párosforgás változataira szorítkozik.
[...]
A verbunk sokat emlegetett, a harmincas években rekonstruált változatai a kunszentmiklósi és halasi verbunkok. A kötött, szabályos forma e vidéken egyedülálló. A kapcsolódó dallamok egyedisége és a történeti verbunk leírásokra feltűnően hasonlító táncszerkezet, a műköltői stílust éreztető verbunkos szöveg, valamint a halasi verbunkos esetében a táncmesteri beavatkozás világosan utal e verbunk-változatok keletkezésére.
Az előforduló táncok közül megemlítjük a társasjátékszerű kunszentmiklósi süveges, valamint a kötött seprű és sapkástáncot, továbbá a dramatikus-pantomimikus oláh leány táncát, mely Dunántúltól Erdélyig több helyütt szórványosan előfordul.

2

Irodalom
  • Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Kiskunfélegyháza helyismereti könyve. Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata, Kiskunfélegyháza, 1999.
  • Bánkiné Molnár Erzsébet: Petőfiszállás. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht, Budapest, 2000.
  • Barna Gábor: A kiskunsági Mária-szobrok eredetéről. Néprajzi Értesítő. LXXV. évf.
    1993. 207-214. oldal
  • Bárth János: A határpontok tudatosításának emlékei a kiskunsági határperekben. In: Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Jogszabályok – jogszokások. A Jászkunság kutatása 2005. Konferencia a Kiskun Múzeumban. Bibliotheca Cumanica 6. Kiskun Múzeum Baráti Köre, Kiskunfélegyháza, 2005. 279-290. oldal
  • Bárth János: Kétvízközi népismeret. Tanulmányok a Duna-Tisza közéről. Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Kalocsa, 2005.
  • Bárth János: Migráció és kontinuitás egy Duna melléki táj népesedéstörténetében. Cumania II. Kecskemét, 1974. 285-329. oldal
  • Bárth János: Tájak mezsgyéjén. Termelés és életmód a Duna-Tisza közi Kecelen a kései
    feudalizmus korában. Kecskemét, 2005.
  • Bárth János (szerk.): Kecel története és néprajza. Kecel, 1984.
  • Bárth János (szerk.): Dunáninnen – Tiszáninnen. Katona József Múzeum, Kecskemét, 1995.
  • Dankó Imre: Az 1739-40. évi kunszentmiklósi pestis népéletbeli szerepe. Cumania.
    A Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei. Kecskemét, 1974. 365-376. oldal
  • Égető Melinda: A lakáshasználat változásai a szanki tanyákon az utóbbi száz évben. Cumania V. Kecskemét, 1978. 159-197. oldal
  • Fehér Zoltán: Boszorkány a forgószélben. Szank és Móricgát néphite és népi gyógyászata. Európai Folklór Intézet – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2003.
  • Fehér Zoltán: „Felit szedem, nem mind.” A szanki harmatszedés hiedelem elemzése. Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve 19. 2003. 257-279. oldal
  • Fábiánné Biczó Ilona: Kiskunhalasi káposztavágó. Néprajzi Értesítő. XIV. évf. 1913. 277-279. oldal
    Gönyei (Ébner) Sándor: Kunszentmiklósi törökös tánc. Ethnographia XLVIII. évf. 1937. 81-82. oldal
  • Grynaeus Tamás: Bácsmegyei gyógyító szokások és hiedelmek. Cumania. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok közleményei 1974. 229-236. oldal
  • Győry Jenő: Dorozsma régi életéről. Kiskundorozsma, 1937.
  • Hankóczi Gyula: Kiskunsági tekerőlantok. In: A tekerőlantról. Dalok öt húron. Hagyományok Háza – Timp Kiadó, Budapest, 2007.
  • Illyés Bálint: „De jól esett annak dolga, ki Sz. Miklósban lakhatik.” XVIII. századi helyi kéziratok. Kunszentmiklós, 1980.
  • Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia. Thorma János Múzeum, Kiskunhalas, 1965.
  • Juhász Antal: Bugac és Monostor puszta benépesedése. Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve 17. 2001. 171-208. oldal
  • Karácsonyi pásztorjátékok Kiskunfélegyházán. Ethnograpghia XV. évf. 1904.
  • Kocsis Gyula: A szálláskertes településtípus 17. századi történetéhez (Szabadszállás). Ethnographia LXXXV. évf. 1974. 61-64. oldal
  • Korda Imre: A kiskunhalasi nyelvjárás. Magyar Nyelvőr 1886. 25-28. 64-67. oldal
  • Koltay Erika: Gyógyításra használt növények a Felső-Kiskunságban. in: Csonka-Takács Eszter – Czövek Judit – Takács András (szerk.): Mir-susne-hum 1. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002. 96-115. oldal
  • Koltay Erika: „Se nem egy, se nem kettő, se nem három…” Irracionális elemek a Felső- Kiskunság hagyományos orvoslásában. In: Novák lászló (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön 1. Arany János Múzeum Közleményei. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 273-389. oldal
  • Korkes Zsuzsa: A kiskunsági fafaragások motívumkincse. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2. 1998.
  • Korkes Zsuzsanna – Péter László (szerk.): A Kiskunság népművészete. Szeged, 1980.
  • Kürti László: A Kiskunság és a Felső-Kiskunság: betelepülés, tájtörténet és regionalizmus. In: Bárth Dániel – Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a 60 esztendős Bárth János tiszteletére. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kecskemét, 2004. 153-180.
  • Lányi Ágoston – Martin György – Pesovár Ernő: A kiskunhalasi verbunkos. In: A körverbunk. Népzene – néptánc – táncház. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
  • Lányi Ágoston - Martin György – Pesovár Ernő: A kiskunsági körverbunkok. In: A körverbunk. Népzene – néptánc – táncház. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
  • Lányi Ágoston – Martin György – Pesovár Ernő: A kunszentmiklósi verbunkos. In: A körverbunk. Népzene – néptánc – táncház. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
  • Lükő Gábor: Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete. Kecskemét, 1982.
  • Madarassy László: Kiskunsági pásztor-enyhelyek. Néprajzi Értesítő VIII. évf. 1907. 34-41. oldal
  • Madarassy László: A kiskunsági szélmalom. Néprajzi Értesítő IV. évf. 1903.
  • Madarassy László: Népies gyógyászat a Kiskunságból. Néprajzi Értesítő V. évf. 1904.
  • Mészáros Ágnes: Kiskunhalasi hiedelmek. A Thorma János Múzeum Könyvei 19. Kiskunhalas Helytörténeti Kutatása Közalapítvány, Kiskunhalas, 2005.
  • Mezősi Károly: Kiskunfélegyháza településtörténete és 18. századi társadalma. Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei 1974. 331-364. oldal
  • Morvay Péter: Álgarabonciás a Kiskunságban 1757-ben. Néprajzi Közlemények II. évf. 1957/1-2. 285-288. oldal
  • Morvay Péter: Történeti néprajzi adatok a kiskunhalasi levéltárból. Néprajzi Értesítő XXXVII. évf. 1955. 293-302. oldal
  • Nagy Czirok László: Betyárélet a Kiskunságon. Magvető Kiadó, Budapest, 1965.
  • Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon. Néprajzi Közlemények X. évf., 1965/1-2. 131-290. oldal
  • Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon. Gondolat, Budapest, 1959.
  • Nagy Czirok László: Pásztortörvények és szabályok, úgynevezett regulák a Kiskunságban 1. Néprajzi Értesítő XXXVI. évf.1954. 259-272. oldal
  • Nagy Czirok László: Pásztortörvények és szabályok, úgynevezett regulák a Kiskunságban 2. Néprajzi Értesítő XXXVII évf. 1955. 257-268. oldal
  • Nagy Czirok László – Vargyas Lajos: Régi népdalok Kiskunhalasról. Budapest, 1954.
  • Papp László: Kiskunhalas népi jogélete. A magyar táj- és népismeret könyvtára 2. Budapest, 1941.
  • Papp László: A kiskunhalasi tanyatelepülés kialakulása. Néprajzi Értesítő XXXII. évf. 1940. 285-310. oldal
  • Szomjas-Schiffert György: „Hej! Cserényem előtt…” Kiskunhalas népdalai. Halasi Téka 14. Kiskunhalas Önkormányzata, Kiskunhalas, 1994.
  • Sztrinkó István: Adatok Kiskunmajsa 18. századi folklórjához. In: Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön 1. Az Arany János Múzeum Közleményei 7. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992. 239-246. oldal
  • Tálasi István: A járó- és vonójószág betanítása a Kiskunságban. Néprajzi Értesítő XXVII. évf. 1935. 29-35. oldal
  • Tálasi István: Kiskunság. Gondolat, Budapest, 1977.
  • Tálasi István: A kiskunsági pásztorkodás. Néprajzi Füzetek 4. Budapest, 1936.
  • Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása. Budapest, 1936.
  • Thury József: Kiskunhalas néprajza. Ethnographia I. évf. 1890. 381-410. oldal
  • Tóth István: Kiskunfélegyháza-vidéki néphiedelmek. Ethnographia XVII. évf. 1906. 229-232. oldal
  • Tüskés Gábor: A Kiskunság népművészete. Honismereti tanácskozás Kiskunfélegyházán, 1978. október 9. Ethnographia XCIII. évf. 1982.
  • Vargyas Lajos: Régi népdalok Kiskunhalasról. Zeneműkiadó, 1954.
  • Végh József: Rozskenyérsütés Kiskunhalason. Ethnographia LI. évf. 1940. 419-432. oldal

3

 Hanglemezek
  • Magyar Népzenei Antológia, Digitális összkiadás. MTA. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – FolkEurópa Kiadó. 2012. – 1. Tánczene, 2. Felföld.
Filmek - MTA BTK ZTI, Filmtár
  • Apaj (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1953. (névnap a cserénynél; pásztornévnap) Ft.217.
  • Bugac (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1932. (pásztortánc; körcsárdás) Ft.753.
  • Kecel, Kótaj (Pest-Pilis_Solt-Kiskun, Szabolcs vm.) 1978. (lassú csárdás; friss csárdás; csapás; körcsárdás; hármas csárdás; lakodalmi gólyás alakoskodó) Ft.1007.
  • Kecel (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1979. (mars; lassú csárdás; friss csárdás; fércelés) Ft.1024.
  • Kiskunfélegyháza (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1956. (kopogós motívumok; csárdás motívumok) Ft.396.
  • Kiskunmajsa, Balástya (Pest-Pilis_Solt-Kiskun, Csongrád vm.) 1979. (oláhos; lassú csárdás; oláhos söprűvel; mulatás; csárdás; frisses; magyar kettes; krajcpolka; kukoricaültető tánc; oláhos üveggel) Ft.1046.
  • Kunszentmiklós; Árapatak (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm., Háromszék) 1959. (kiskun verbunkos; kiskun legényes; női süveges; törökös; söprűs tánc; sapkás tánc; székely csárdás; lassú csárdás; friss csárdás; öreges csárdás; csárdás; csűrdöngölő; székely verbunk; sormagyar; Egy a kettő három négy; gólya; argyeleana) Ft.415.
  • Kunszentmiklós (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1968. (kun verbunkos; törökös; söprűtánc; sapkatánc; kun legényes) Ft.639.
  • Kunszentmiklós (Pest-Pilis_Solt-Kiskun vm.) 1932. (sapkatánc; söprűtánc; oláh leány tánca; hátravágós; törökös; női süveges sapkatánc; verbunk; csárdás; legénytánc) Ft.752.

YouTube filmek:
  • Kunszentmiklós Ft.639.1 – Kun verbunk 
  • Kunszentmiklós Ft.639.3 – Söprűtánc