Hajdúság

1

Andrásfalvy Bertalan: A Hajdúság
(in: Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi alapismeretek. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, é. n.)
Hajdúknak nevezték azokat a földönfutóvá vált férfiakat, akiknek hazáját a török elfoglalta, elpusztította, s ők maguk pásztorságot, marhák hajtását, távoli, külországi piacokra kísérését, s zsákmányért, pénzért katonáskodást vállaltak. Hajdúknak nevezték aztán a hódoltság idején a török ellen alkalmanként felkelő, harcoló parasztokat, e kor partizánjait is, akik kijátszva a török őrségek éberségét, a portyázó végvári vitézek csapatait kalauzolták vállalkozásaikban. Az egykori baromhajtók a 16. század végére már katonáskodó, zsoldos, harcos társadalmi réteggé tömörültek, sajátos népcsoportot alkottak. Az első hajdú népelem az Alföldön Brankovics György szerb fejedelem menekültjeiből állt, akiket Nándorfehérvárért cserébe kapott debreceni birtokai közelében telepített le még a 15. században. Később a magyar területek pusztulásával párhuzamosan, a hajdúk tömegeiben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a magyarok. Amikor katonai önkormányzatukat, hadi szervezetüket és harcmódjukat, valamint viseletüket kialakítják, már jellegzetesen magyarok, és természetszerűleg ők a magyar önállóságnak és szabadságeszménynek, a küzdőkedvnek képviselői minden külső ellenséggel szemben. A 16. században már ott találjuk a hajdúkat a végvárakban és a kastélyok környékén, akiket alkalmanként gyalogos zsoldos szolgálatra fogadtak föl. Ezeket nevezték iratos hajdúknak.
A 16. század végén a szabad hajdúk tömege Bihar, Szilágy, Szolnok, Szatmár megyékből származott, feltorlódott Erdély, a török hódoltság és a királyi Magyarország határvidékén. A megyék, a törökök és a királyi seregek egyaránt féltek tőlük, és ahol tehették, üldözték őket, minden latorsággal, tolvajsággal, lázadással vádolva képviselőiket. Mint életforma, vonzóvá lett még a nemesek között is. Történelmi jelentőségük akkor nőtt legnagyobbra, amikor Bocskai István megnyerte őket a császár elleni küzdelemre, és segítségükkel 1604-ben rövid idő alatt szinte az egész Felső-Magyarországot behódoltatta zászlainak. Ők alkották Bocskai lovas és gyalogos hadseregének gerincét. 1605-ben számuk elérte a 30 000 főt. A zsold mellett azonban az egyre szilárdabban tizedekre és századokra épült katonai szervezetű hajdúság politikai-társadalmi célokért is harcolt: végleges kilépésükért a jobbágyi kötöttségek és a földesúri hatalom alól. Bocskai a hajdúk érdemeire hívatkozva mint szabad, katonáskodó népet akarta földhöz juttatni és önkormányzatuk megtartásával megtelepíteni [őket]. Első, adományba kapott telepeik voltak: Hajdúszoboszló, Böszörmény, Dorog, Nánás, Polgár és Vámospércs.
Bocskai korai halálával a telepítés félbe maradt, majd Báthory Gábor folytatta, aki zömmel Nagyvárad, Nagykálló és Nagyecsed közé telepítette őket, de hajdúk laktak mintegy 100 faluban Nagyszalontától kezdve a Sajó torkolatig nyúló félkörben. A hajdúvárosok földpalánkjai, de mindenekfelett elszántan harcoló, edzett népe élő bástya volt a török ellen Felső-Magyarország védelmében. Ezért 1615-ben, a császár és a török közötti béketárgyaláson a szultán követelte a hajdúvárosok palánkjainak lerombolását, de Felső-Magyarország rendjei ezt az egyezséget megakadályozták. A hajdúszabadság alapja a katonai szolgálat volt. A magánföldesurak által szerződésileg letelepítettek is teljesítettek szolgálatot a végvárakban, és a szolgálat fejében kaptak földet, de mentesek voltak mindennemű jobbágyi szolgálattól. Ha hadba hívták őket, csak bizonyos ideig voltak kötelesek ingyen szolgálni, azon túl zsoldot kaptak. A hajdúvárosok élén kapitány állott, helyettesei voltak a hadnagyok. A lakosok tizedekbe tömörültek, mindegyik élén tizedes állt. Polgári önigazgatási rendjük hasonló volt a szabad királyi és kiváltságos mezővárosokéhoz. Maguk választották a nótáriust, a papot és az iskolamestert is. Választott tisztségviselők intézték a város haszonvételeit (melyeknek jobbágyközségekben a földesúr vette a hasznát): a vásár-, a szék- és a borbíró személyében. A város belső rendje is katonai jellegű volt. A várost védő palánk és sánc, sövény és árok fenntartásáról tizedenként gondoskodtak. A palánkon belül voltak a lakó- és középületek, azon kívül sorakoztak a kertek, az egyes gazdák gazdasági udvarai az istállókkal, ólakkal. Ebbe a kerti övezetbe hordták be az állatok téli takarmányát és a földekről betakarított gabonát, és itt csépelték, nyomtatták el. Az egyes kertek közt kerítés nem volt, esetleg egyes kertcsoportok körül volt csak tövisből, sárból lakott garádja. A kertek övén kívül volt az igás- és fejősjószág legelője. A belső legelők övén túl volt a nyilas osztású vagy örökös, úgynevezett szállásföldek gyűrűje, s ezeken is túl a külső legelők. Az utóbbiakon jártak az egész évben legelőn élő gulyák, ménesek és juhnyájak.
A földközösség, mely a jobbágysorban élő falvakban már évszázadokkal ezelőtt megszűnt, itt, a hajdúvárosokban feltámadt. A hajdúvárosi lakónak vitathatatlanul csak a belső telek volt tulajdonában. E mellé foglalhatott szőlőföldet, káposztás- és szérűskertet. A 18. század elején még minden lakos ott és annyi földet vett művelésbe, amennyit bírt, de a 30-as évektől kezdve már csak az erre kijelölt határrészen; a korlátlan szabadfoglalás rendje helyébe a korlátozott szabadfoglalás lépett. Trágyázás még ebben az időben nem volt, a földet gyepként (legelőként) pihentették. Az 1740-es évektől a város a földet évente, majd nagyobb, többéves időszakonként újraosztotta a lakosok teherviselése és igaereje arányában; ez az újraosztásos földközösségi rendszer. Hogy senki a jobb földek kiválasztásával jogtalan előnyökhöz ne juthasson, a kiosztásra kerülő földet először a tizedekre, majd azon belül a lakosokra nyílhúzással, vagyis sorshúzással osztották ki, a sorrendet így a vak véletlenre bízva. A nyílhúzásnál a sorszámmal vagy tulajdonjeggyel ellátott pálcákat vagy fémlapokat bőrzacskóba rázták, s a húzó a kihúzott számnak megfelelő parcellát kapta meg. (Időszakos újraosztásos vagy nyilas osztásos földközösség.) Az így kapott földdarab a nyilas. E század végére azonban kialakult a kiosztott szántóföldek örökös tulajdonba vétele, vagyis megszűnt a földközösség. A nyilas osztás azonban sokáig fennmaradt a kaszálórétek esetében, és a 19. sz. elejéig osztatlan maradt a legelő és az erdő is a legtöbb hajdúvárosban. Az örökös földtulajdon megjelenésével hamarosan a hajdúvárosok társadalma is végletesen rétegződött. 1787-ben a birtoktalan zsellérek és cselédek száma már csaknem elérte a birtokosok létszámát, s ez a későbbiek során nagy feszültségekhez is vezetett. A hajdúvárosokban a földosztásig (1945) aránylag kevés kültelki, ún. tanyabirtok keletkezett, de itt volt a területre és lélekszámra is átszámítva az országnak egyik leggazdagabb állatállománya, mintegy duplája az országos átlagnak. A 17. század közepén a hajdúvárosokat nagy pusztulás érte. A török fölégette Szoboszlót és a környező falvakat. Újabb pusztulást jelentettek a felszabadító háborúk is. Ennek befejezése után a hajdúk lélekszáma alig volt már több 10 000-nél. (Bocskai idejében számuk meghaladta a 30 000-t.) Rákóczi szabadságharcának leverése után (melyben a hajdúk nagy számmal vettek részt) a hajdúvárosok szabadsága is veszélybe került. Legkönnyebben a földesúri falvakban lakó hajdúk jobbágysorba taszítása ment, mivel már katonai szolgálatra nem vették igénybe őket. A hét hajdúváros közül azonban csak Polgárt tudták megfosztani hajdú-kiváltságaitól. Ekkor lakói elköltöztek a többi hat hajdúvárosba vagy a Bácskába, Polgárt palóc jobbágyok szállták meg. A hat hajdúváros hosszas pereskedés után végül is megvédte kiváltságait a katonaállítás kötelezettségének vállalásával. 400-400 lovast kellett kiállítaniuk teljes felszereléssel. Aki ehhez a súlyos teherhez, a fegyverváltsághoz nem akart hozzájárulni, azt elűzték maguk közül a városból. Az újonnan beköltözőnek viszont azonnal le kellett fizetnie ezen a címen 40 Ft-ot. Ez a hajdúszabadság 1848-ig fennmaradt.
A hajdúvárosok lakói a 17. század végétől a 19. század közepéig nemcsak szabadabbak voltak a magyar jobbágyoknál, hanem magasabb műveltséget is tudtak biztosítani gyermekeiknek. Így Szoboszlón, Nánáson és Böszörményben is volt a debreceni kollégiumnak partikulája, vagyis hozzá tartozó, a falusi iskolánál nagyobb tudást közvetítő középiskolája. Ez az iskoláztatás meggyorsította a hajdúvárosok polgári fejlődését, műveltségének állandó emelését. Igényes paraszti szükségleteket kielégítő kisipar is fejlődött ki ezekben, meghatározva pl. egy-egy város jellegzetes parasztpolgári viseletét is.
A régiségben sokat emlegették a katonáskodó hajdúk sajátos műveltségét; viseletben, muzsikában és táncban. Az idegenek megcsodálta hajdúviseletet, -táncot és -szokásokat főurak is átvették. Esterházy Pál nádorról feljegyezték, hogy egyszer az udvar előtt két meztelen karddal a kezében hajdútáncot járt. Balassi Bálint baráti köréről is feljegyezték, hogy hajdú módra táncolt, ő maga pedig úgy, mint a juhászok. Thurzó György nádor wittenbergi látogatása alkalmával kísérői „hadi szekercével és karddal, igen gyors, változatos és összehangzó mozgásokkal járt hajdútáncban rendkívüli ügyességet tanúsítottak”. A hajdútáncok, mint a pásztortáncok, eszközös, fegyveres táncok voltak. Kései emlékük a pásztorok és cigányok körében a Tisza fölső folyása körül máig fennmaradt botoló, melyet párbajszerűen vagy ügyességüket fitogtatva jártak. (Éppen ezen a vidéken voltak a falusi hajdúk telepei.)

2

Kósa László: Hajdúk
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Hajdúk: magyar néprajzi csoport a Közép-Tiszántúlon. A hajdú szó a 16. sz. elején még „barompásztor, tehénpásztor” jelentésben élt. Fegyveres ~-k védték a feudális magáncsapatoktól és a portyázó törököktől a 16. sz. -i Magyarország fontos kiviteli cikkét, az osztrák, bajor és észak-itáliai városok piacaira lábon hajtott szarvasmarhát. Többségük a dél-magyarországi végvidékről elmenekült és elüldözött magyarságból került ki, akikhez különféle délszláv népekből származók is csatlakoztak. Már a Dózsa-felkelés leverésekor törvényt hoztak a ~ ellen, de a török hódoltság előrehaladtával a század végére jelentős katonai erővé vált a hajdúság. Marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak a királyi várakban, erdélyi fejedelmeknél, földesúri magánhadseregekben és a háborúk idején válogatás nélkül sarcolták-pusztították a lakosságot. Soraikat állandóan gyarapították a földönfutóvá lett jobbágyok és kisnemesek. Kialakult sajátos katonai szervezetük – elöljáróikat, kapitányaikat, hadnagyaikat és tizedeseiket maguk választották – és jellemző harcmodoruk, amelynek lényege a portyázás és a lesvetés volt. A ~ hívatásos katonai renddé alakulása a tizenöt éves háborúban (1591-1606) fejeződött be. Bocskay István nemcsak katonává fogadta, hanem le is telepítette őket (több mint 9.000 vitézt) saját birtokaira. Szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi szabadságot kaptak, és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás alól. Az első hajdú kiváltságolásokat hamarosan újabbak követték. A hajdútelepek kiterjedtek a Dél-Bihartól a Sajó-Hernád torkolatáig húzódó félkör alakú vidékre, sőt a Dunántúlon és Erdélyben is voltak a várak közelében hajdú-jellegű települések. Az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli földesurak számos közösséggel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződést. Az utolsót II. Rákóczi Ferenc 1708-ban Tarpával. A ~ jelentős támaszai voltak a 17. sz. -i függetlenségi harcoknak, és bár soraikat az 1660-1690 közötti háborúk nagyon megritkították, a Rákóczi-szabadságharcnak is. A tömegben, nagy többségben magánjogilag kiváltságolt ~ szabadságát sem az országgyűlések, sem a kamara nem ismerte el, s az valójában meg is szűnt az önálló Erdélyi Fejedelemség bukásával. Mégis általában hajdújoggal éltek a 18. sz. elején, és csak a Rákóczi-szabadságharc bukásával süllyedtek jobbágysorba. Sokan nem nyugodtak bele és pl. az Esterházyaknak adott bihari hajdúközségek több mint 100 évig pörösködtek szabadságukért (pl. Derecske, Nagyszalonta). Az egykori ~ a településeken belül is megtartották különállásukat, pl. Berettyóújfaluban ma is van külön Hajdúszer és külön Parasztszer városrész. Csupán a Bocskai telepítette ~ egy részének, a hat hajdúváros (ún. „öreg hajdúvárosok”) lakóinak sikerült többszöri birtokcserével megőriznie kiváltságait: Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház és Vámospércs. 1790-től végleg különválván a vármegyei fennhatóságtól, önálló közigazgatási egységet, a Hajdúkerületet alkották, melyet az 1876. évi megyerendezés törölt el és szervezett Hajdú megyévé. A szabadparaszti állapot a szomszédos kun és jász kerületekhez, valamint a nagy alföldi mezővárosokhoz hasonlóan a hajdúvárosokban is sajátos mezővárosi helyzetet, önigazgatási autonómiát és a jobbágyparaszti területeknél jóval több művelődési lehetőséget biztosított, amelyből a 18-19. sz.-ban fejlett parasztpolgári kultúra sarjadt ki. A ~ történeti és népi kialakulása sok párhuzamot és hasonlóságot mutat több kelet-európai szabadalmas újkori katonai réteg vagy rend keletkezésével és történetével. Ilyenek voltak Dél-Ororszországban a kozákok, Bulgáriában a hajdemákok, a délszláv népeknél a hajdukok, morlákok, martalócok és haramiák.

Kósa László: Hajdúság
(in: Kósa lászló – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Hajdúság: történeti-néprajzi táj a Tiszántúl középső részén. Eredetileg a hat szabadalmas hajdúváros (az ún. „öreg hajdúvárosok”): Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Hajdúdorog és Vámospércs határa. Tágabb értelemben az 1876-1950 között fennálló Hajdú megye területét, a hajdúvárosok és Debrecen környékét értik rajta.

3

P. Vas János: Hajdú, Hajdúság
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Magyar Táncművészeti Főiskola – Planétás Kiadó, Budapest, 2008.)
A Hajdúság a Tiszántúl középső részén elterülő tájegység. A szó eredetileg csak a Bocskai fejedelem által ide telepített hajdúvárosokban élő kiváltságos lakosságra és birtokaira vonatkozott, de később az értelme kitágult, magába olvasztotta az 1876-ban létrejött Hajdú vármegyét, Debrecen környékét is.
A közvélekedés szerint Debrecen a Hajdúság fővárosa. Ennek két oka van. Egyrészt a „Cívisváros” a református kollégium kulturális kisugárzása folytán valóban a hajdúk településeinek szellemi központja volt. Értelmiségük, papjaik általában a Debrecenben végzett diákok közül kerültek ki. Másrészt 1876-ban, amikor az autonóm kerületeket beolvasztották az újjászervezett megyerendszer kereteibe, a megszűnt Hajdú Kerület helyébe lépő Hajdú megye székhelye Debrecen lett. Tudni kell azonban, hogy Debrecen valójában nem hajdúváros.
A hajdú elnevezés eredete vitatott. A kutatók egy része a „hajtó” szóból származtatja, mivel a hajdúk a magyar történelemben először a nyugatra hajtott marhacsordák hajcsáraiként jelentek meg. Sokkal valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, amely a nevet a török „haiduk” szóval hozza kapcsolatba, amely útonállót, rablót, betyárt jelentett. Így hívták a Balkánon az oszmánok uralmával szembeszegülő, törvényen kívüli fegyveres gerilla-csapatok tagjait. A hajdú kifejezés tehát eredetileg nem nemzeti, etnikai közösségre, hanem egyfajta történelmileg kialakult „társadalmon kívüli” rétegre vonatkozott. A név a románoknál „haiduc”, a szerbeknél „hajduk”, a bolgároknál „hajdut” formában maradt fent a népköltészetben. Eleinte a magyarországi hajdúk is foglalkozásuk és életmódjuk szerint különültek el környezetüktől. A 15. század végétől az állandó lakhelyhez nem kötődő, állatterelésből, fegyveres katonai szolgálatból élő embereket nevezték így. Először a Tiszántúlon tűntek fel, amikor Hunyadi János itteni birtokait elcserélte Brankovics György szerb fejedelem délvidéki területeire, köztük Nándorfehérvárra, hogy megerősítse a török elleni végvárvonalat. A szerb nagyúr fegyveres kíséretében érkezhettek Debrecen környékére az első „hajdúk”, akik azután fegyveres szolgálatot teljesítettek a tömegesen nyugatra hajtott marhacsordák mellett. A korai hajdúsággal foglalkozó forrásokban sok a délszláv eredetű személynév, tehát minden bizonnyal sok volt köztük a délszláv, szerb származású.
Jelentős szerepük lehetett 1514-ben, a Dózsa György által vezetett parasztháborúban. A szűkös források arra engednek következtetni, hogy a marhahajtás során fegyverhez és erőszakhoz szokott hajdúk a feudális nagyurak ellen lázadó parasztsereg élcsapatát, talán a vezetők testőrségét alkották. A hagyomány szerint a fogságba esetteknek táncolniuk kellett a kivégzett vezér tüzes vastrónusa körül és enniük kellett a húsából. Az 1514-es 60. törvénycikk külön rendelkezik a hajdúk eltiltásáról a fegyverviseléstől.
Az ország három részre szakadásakor a Tiszántúl elnéptelenedett vidékein, a Királyi Magyarország, az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom határán egyfajta „senki- földje” alakult ki, amely fölött egyik érdekelt állam sem gyakorolt valóságos hatalmat. Ezen a területen húzták meg magukat a hajdúk csoportjai. Életmódjukról keveset tudunk. A források tanulmányozásakor egy zsoldból élő, katonáskodó réteg képe alakul ki, amely a kelet-európai sztyeppe kozákjaihoz hasonlóan „kardjával keresi a kenyerét”. „Leveles hajdúk”-ként azokat emlegették, akik szerződésben voltak. Elsősorban nem fizetségért, hanem a hadizsákmányért harcoltak. Hírhedtek voltak kegyetlenségükről, a falvak népe mindenhol rettegte őket. Harcoltak a korszak minden közép-európai háborújában. Katonai erényeik miatt a különböző felek gyakran igényt tartottak szolgálataikra, de török zsoldba soha nem szegődtek. Akik „nem kaptak munkát”, a maguk szakállára portyáztak és fosztogattak. Őket nevezték „szabad hajdúk”-nak. Legtöbbjük persze gyakorta változóan hol az egyik, hol a másik csoportba tartozott.
A hajdúk társadalmát (a korabeli Európa hasonló zsoldos-testvériségeihez hasonlóan) egyfajta demokratizmus jellemezte. Kapitányaikat és hadnagyaikat maguk választották, ha alkalmatlannak bizonyultak, gyakran meg is büntették őket. A zsákmányt szigorú szabályok szerint osztották fel. A megrokkantaknak, az elesettek családjának külön részt biztosítottak. Ugyanakkor minden hatalom szemében törvényen kívülinek számítottak. A különböző békeszerződések gyakran előírják a felek számára a hajdúk közös üldözését a határvidéken. Soraikba mindenfelől érkeztek menekülők, jobbágyok, nemesek, elcsapott végvári vitézek. A reformáció során egységesen a kálvinista-református felekezet híveivé szegődtek. Ez kiélezte a katolikus Habsburgok hatalmával való szembenállásukat.
A hajdúság sorsának gyökeres megváltozását a 16. század végén és a 17. század elején dúló tizenöt éves háború hozta magával. Bocskai István, a kelet-magyarországi nagyúr az ő katonai erejükre alapozta a bécsi Habsburg hatalom elleni szabadságharcát. Jutalmul 1605-ben 9254 hajdúvitézt letelepített az uralma alá tartozó Debrecen környéki lakatlan területeken. További háborús szolgálatuk fejében ezeknek a név szerint felsorolt hajdú-katonáknak és utódaiknak kollektív nemességet, mindenféle földesúrtól való függetlenséget adományozott. Kiváltságaikat az 1606-os bécsi békében az udvar is elismerte. Ettől kezdve a hajdúvárosok vonala védelmezte Felső-Magyarországot.
Bocskai után mások is folytatták a hajdútelepítést. Céljuk az volt, hogy csak hozzájuk kötődő, az ő érdekeiket szolgáló fegyveres erőt biztosítsanak maguknak. Báthori Gábor erdélyi fejedelem a Partiumban, vagyis az erdélyi fejedelem fennhatósága alá tartozó kelet-alföldi területeken, Biharban és az Ecsedi-láp környékén alapított hajdútelepeket határvédelmi céllal. A nagyszalontai Arany János kétszáz évvel később is büszke volt hajdú-ivadék mivoltára. Máshol, pl. a Dunántúlnak a török birodalommal határos tájain magánföldesurak is telepítettek falvaikba kiváltságos fegyvereseket, akik ennek fejében megvédték birtokaikat a portyázóktól. Az utolsó hajdúkiváltságot II. Rákóczi Ferenc adományozta Tarpa községnek, Esze Tamás gyalogezredének érdemeit jutalmazva.
A török kiűzése, a kuruc háborúk elülte és az Erdélyi Fejedelemség önállóságának felszámolása után a bécsi udvar nem ismerte el sem az ún. „fejedelmi”, sem pedig a magánföldesúri hajdúk kiváltságait és jobbágysorba süllyesztette őket. Ennek ellenére számos egykori hajdútelepülés még sokáig megőrizte büszke öntudatát és egykori privilégiumainak emlékét. Kiváltságos jogállása csak a Bocskai István által alapított hat „öreg hajdúváros”-nak, Hajdúböszörménynek, Hajdúdorognak, Hajdúhadháznak, Hajdúnánásnak, Hajdúszoboszlónak és Vámospércsnek maradt meg. Szabadságuk fejében már nem személyenként kellett hadba vonulniuk, hanem városonként 400-400 lovas katona kiállítása és felszerelése volt a kötelességük.
1790-től a hat várost önálló, a vármegyéktől független közigazgatási egységbe, Hajdúkerületbe szervezték. Ennek élén a király által kinevezett főkapitány állt. A Kerület 1876-ban szűnt meg, helyén és környékén jött létre Hajdú megye Debrecen székhellyel.
A hajdúvárosok nem szerves és hosszú ideig tartó földrajzi, történelmi, gazdasági fejlődés eredményeként alakultak ki. Lakatlan területeken jöttek létre. Helyzetüket stratégiai, katona-politikai szempontok határozták meg. A betelepültek „palánk”-kal, földbe vert cölöpök közé döngölt föld védőfallal erősítették meg lakóhelyüket. Belső szervezetük is katonai alapokon épült ki. A hajdúk, mint korábban a harcmezőn, maguk közül választották elöljáróikat. A város élén a kapitány vagy hadnagy állt. Hatalma nem terjedt ki a bíráskodásra. Az igazságszolgáltatás feje a bíró volt. Mellettük tizenkét tagú tanács működött. A lakosok egyes csoportjait, amelyek eleinte egyben katonai egységek is voltak, a tizedesek irányították. A tisztségviselőket évente újra választották. Elvileg minden hajdú-polgár egyenlőnek számított, erre kínosan ügyeltek. A nagy szabad földekkel rendelkező közösségben nem létezett földmagántulajdon. Az egyes területeket évente „nyilas osztás”-sal újra sorsolták.
A szabad területek beszűkülésével ez a kommunisztikus rend felbomlott, kialakultak a vagyoni különbségek, de minden hajdú-leszármazott továbbra is egyenjogúnak minősült. Nem vonatkozott mindez a 18-19. század folyamán egyre nagyobb számban beköltöző újabb lakosokra, akik a legtöbbször vallásilag is elkülönültek: római vagy görög katolikusok voltak.
A Hajdúság gazdaságának alapja a nagyállattartás volt. A hortobágyi legelők egy részét ők bérelték a debreceniek és a nagykunok mellett. Életformájuk néprajzilag nagyon közel állt a környező, hasonló helyzetű parasztpolgár városok lakosaiéhoz, a debreceniekéhez, vagy a nagykunokéhoz. A lakosság korán polgárosult. A paraszti művészet általános kivirágzása a magukat nemes polgárnak tartó hajdúknál szinte teljesen elmaradt. Mint általában a reformátusoknál, a hajdúknál sem túl gazdag a népművészet, a folklórhagyomány. Szellemi műveltségüket a Debreceni Református Kollégium befolyása határozta meg, amelynek kihelyezett, alsóbb szintű iskolái, „partikulái” működtek néhány hajdúvárosban.
A hajdúk folklórjával kapcsolatban feltétlenül említést kell tenni a hajdútáncról. Ez a fegyverrel, olykor párban járt ugrós tánc hamar felkeltette a nyugat-európai szemlélők érdeklődését. Meglehetősen sok dallama és leírása maradt ránk. Ma élő leszármazottja a Kelet-Alföldön élő cigányok botoló tánca.
Hajdúszoboszlón az óév búcsúztatása nagy zajcsapással, kolompolással, tüzes nyilak lövöldözésével járt együtt. A szokást történeti mondával magyarázzák. Eszerint egykor török támadás érte a várost, amikor a vitézek éppen távol voltak. Hiába értesültek a veszélyről, a sűrű köd miatt nem találták a haza vezető utat. Az otthonmaradtak nagy zajt csaptak és tüzes nyilakat lőttek fel, így vezetve haza a katonákat, akik el is űzték a pogány portyázókat.

4

Irodalom

  • Balogh István: Adatok a Hajdúság 16. századi népi összetételéhez. Ethnographia 1942. 37-41. oldal
  • Balogh István: A hajdúk a XVIII. században. In: A hajdúk a magyar történelemben. Debrecen, 1969. 69-75. oldal
  • Balogh István: Hajdúság. Magyar Néprajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969.
  • Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben a 18. században. Ethnographia LXV. évf. 1954. 99-124; 441-457. oldal
  • Balogh István: Néprajzi és levéltári kutatás Hajdúnánáson. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1942. 62-63. oldal
  • Baranyi Béla – Bényei Miklós – Gazdagné Bakk Mária – Lévai Béla – Módy György – Radics Kálmán – Szabadi István – Varga Gyula: Hajdúsámson. Száz magyar falu könyvesháza. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
  • Bencsik János: Adatok a Hajdúságból a temetkezés szokásának és hiedelemanyagának kutatásához. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970. A Debereceni Déri Múzeum Kiadványai LI. 1971. 429-446. oldal
  • Bencsik János: Adatok a hajdúsági pásztorok származás szerinti összetételéhez. Ethnographia LXXXVIII. évf. 1977. 471-477. oldal
  • Bencsik János: Egy hajdúnánási armalista nemes, Kola Mátyás vagyoni állapota 1823-ban. Múzeumi Kurír II. 15. 1974. 30-31. oldal
  • Bencsik János: Mindennapi élet a 18. századi Nánás szálláskertjein. Ethnographia XCV. évf. 541-557. oldal
  • Bencsik János: A módos paraszt gazdasága és hagyományos életmódja Hajdúböszörményben. A Hajdúsági Múzeum Évkönyve V. Hajdúböszörmény, 1983. 193-209. oldal
  • Bencsik János: Paraszti állattartás Hajdúböszörményben. Tanulmányok Hajdúböszörmény néprajzához I. Debrecen, 1971.
  • Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása Hajdúnánáson a XVIII. század végétől. Hajdúböszörmény, 1974.
  • Bencsik János (szerk.): Polgár története. Polgár, 1974.
  • Béres András: Dorogi friss csárdás. Néptáncosok Kiskönyvtára. 36-37. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1966. 57-87. oldal
  • Béres András: Tanyai szokások és táncok a Hajdúságban. Tánctudományi Tanulmányok 1976-1977. 215-240. oldal
    Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve XLVI. 1962.
  • Bodó Sándor: Jármok a Hajdúságban. Ethnographia LXXVII. évf. 1966. 538-565. oldal
  • Császár Edit: A Hajdúság kialakulása és fejlődése. A Debreceni Tisza István Tudományos Társaság Honismereti Bizottságának kiadványai VII. 28. Kertész József Könyvnyomdája, Debrecen, 1932.
  • Csík Istvánné: Hajdúsági játékok. In: Foltin Jolán (szerk.): Két játék, egy tánc. A Gyermektáncantológia ’81 műsorából. Népművelési Intézet, Budapest, 1982.
  • Dankó Imre (szerk.): Bagosi krónika. Helytörténeti és néprajzi antológia a község felszabadulásának 30. évfordulójára. Hajdúbagos Község Tanácsa, Hajdúbagos, 1975.
  • Dankó Imre: Egy érdekes sír a böszörményi temetőben. Múzeumi Kurír 1971. március. 29-32. oldal
  • Dankó Imre: Hajdúböszörmény népi építkezése. A Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967. Debrecen, 1968. 467-521. oldal
  • Dankó Imre: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete. Ethnographia LXVII. évf. 1956. 519-535. oldal
  • Dankó Imre: A Hajdúság népi építkezése. In: Hajdú-Bihar műemlékei, irodalmi emlékhelyei, népművészete. (szerk.: Szöllősi gyula.) Debrecen, 1972.189-211.
  • Dankó Imre: A hajdúsági ház. In: Letényi Árpád – Tóth Endre (szerk.): Hajdú-Bihar népi építészete. Hajdú-Bihar Megyei Tanács Műemléki Albizottsága, Debrecen, 1979. 153-189. oldal
  • Dankó Imre: Hajdúszobszló monográfiája. Hajdúszoboszló Város Tanácsa, Hajdúszoboszló, 1975.
  • Dankó Imre: Házformák Hajdúnánáson. Ethnographia LXXV. évf. 1964. 58-94. oldal
  • Dankó Imre: Két homoki hajdúváros népi építkezése. A Déri Múzeum Évkönyve 1968. Debrecen, 1970. 255-326. oldal
  • Dankó Imre: A körösköz-bihari hajdúság. Gyula, 1959.
  • Dankó Imre: A Sajó és Hernád melléki hajdútelepek. Sárospatak, 1955.
  • Dankó Imre (szerk.): Hajdúszoboszló monográfiája. Hajdúszoboszló, 1975. 255-296. oldal
  • Dám László: A hajdúszoboszlói belső legelő pásztorépítményei. Műveltség és Hagyomány XV-XVI. 1972-1974. 109-135. oldal
  • Deli Edit: Hajdúböszörmény lakáskultúrája. Ethnographia CVI. évf. 1995. 625-638. oldal
    Diószegi Lajos: Fejezetek Hajdúszovát helytörténetéből és néprajzából. Hajdúszovát Község Önkormányzata, Hajdúszovát, 1994.
  • Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására. Néprajzi Közlemények XIV. évf. 1969/3-4. 44-125. oldal
  • Dorogi Márton: A csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban. Ethnographia LXXXIX. évf. 1978. 586-599. oldal
  • Dorogi Márton: A juhbőr népi kikészítése és felhasználása a Hajdúságban és Nagykunságban. Ethnographia LXVII. évf. 1956. 301-319. oldal
  • Enyedi józsef: Madárlátta kenyér. Hajdúhadház népköltésze. Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1988.
  • Enyedy József: A káposzta jelentősége a nép életében Hajdúhadházon. Ethnographia LXXIII. évf. 1962. 404-431. oldal
  • Erdei Ferenc: A hajdúvárosok tanyái. In: Magyar tanyák. Erdei Ferenc összegyűjtött művei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.
  • Fekete Béla: Boglyásverem Derecskén. Néprajzi Értesítő XXVI. évf. 1934. 102. oldal
  • Fekete Béla: A kolompérkerti szőlő csőszháza Derecskén. Néprajzi Értesítő XXVI. évf. 1934. 103-104. oldal
  • Ferenci Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve XLVI. évf. 1962.
  • Féltóthy László: Boszorkánymondák Hajdúszoboszlón. Ethnographia VII. évf. 1896. 90-93. oldal
  • Gazdag István – Vida Lajos (szerk.): Tanulmányok Hajdúszoboszló múltjából és jelenéből. Hajdúszoboszló Város Önkormányzata, Hajdúszoboszló, 2006.
  • Györffy István: Hajdúböszörmény települése. Szeged, 1924.
  • H. Fekete Péter: Állatgyógyítás a Hajdúságon. Ethnographia LXVII. évf. 1956. 126-131. oldal
  • H. Fekete Péter: Hajdúsági búzavermek. Ethnographia LIX. évf. 1948. 157-160. oldal
  • Hofer Tamás: A hajdúböszörményi földművesek karámja. Ethnographia LXVII. évf. 1956. 483-518. oldal
  • Hofer Tamás: Hordozható szélfogó és kerek jászol rekonstrukciója Hajdúböszörményben. Néprajzi Értesítő XXXVIII. évf. 1956. 261-270. oldal
  • Hubert Erzsébet: Hajdúnánási szalmafonás. Folkmagazin VI. évf. 1999/2. 19. oldal
    Igmándy József: A hajdúnánási szalmakalapipar. Néprajzi Értesítő XXXII. évf. 1940. 64-78. oldal
  • Igmándy József: Karácsonyi és újévi szokások és hiedelemek Hajdúnánáson. Ethnographia LIII. évf. 1942. 42-25. oldal
  • Kálmán Péter: Vokális és hangszeres zene a Hajdúságban. Néprajzi Látóhatár XVII. évf. 2008/1. 37-52. oldal
  • Komoróczy György (szerk.): Hajdúdorog története. Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága, Hajdúdorog, 1970.
  • Lányi Ágoston – Martin György –Pesovár Ernő: A derecskei verbunk. In: A körverbunk. Népzene – Néptánc– Táncház. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1983.
  • Major Zoltán – Radics Kálmán – Szaszkóné Sin Aranka (szerk.) Bihar megye és a Hajdúság (1773-1808). Magyarország történeti helységnévtára. Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat, Budapest, 1990.
  • Málnási Ödön: Szoboszlói juhászat. Néprajzi Értesítő 1928. 57-78. oldal
  • Máté Lajos: Lakodalmi szokások Hajdúnánáson 1-2. Ethnographia X. évf. 1899. 223-232; 287-293. oldal
  • Mezősi József: Hajdúdorogi görög katolikus népszokások. In: Dankó Imre – Küllős Imola (szerk.): Vallási néprajz 3. Módszerek és történeti adatok. Tanulmánygyűjtemény dr. Ujszászy Kálmán 85. születésnapjára. ELTE Folklore Tanszék, Budapest, 1987. 355-381. oldal
  • Mislovics Andrea: Szentképek a hajdúdorogi görög katolikus családoknál. In: Barna Gábor (szerk.): Kép, képmás, kultusz. A 6. Szegedi Vallási Néprajzi Konferencia tanulmányai. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 16. Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2006. 200-210. oldal
  • Molnár Ambrus: „Szent Asszonyok” és „Szent Emberek Társasága” a Hajdúságban a 19. században. In: Dankó Imre – Küllős Imola (szerk.): Vallási néprajz 2. Protestáns egyházi források, kutatók, hagyományok. ELTE Folklore Tanszék, Budapest, 1985. 129-159. oldal
  • Molnár József: A halott és eltakarítása Hajdúnánáson. Ethnographia XLIX. évf. 1938. 138-148. oldal
  • N. Szabó Magdolna: Fejfák a hajdúnánási temetőkben. In: Barna Gábor – Mód László – Simon András (szerk.): Szent ez a föld… Néprajzi írások az Alföldről. Táj és népi kultúra 5. Néprajzi Tanszék, Szeged, 2005. 198-207. oldal
  • Nagy Mari – Vidák István – Tüskés Tünde – Bárány Mara: A hajdúnánási szalmafeldolgozás. In: Fonás, kötés, sodrás, pödrés – a gyékény, szalma, csuhé megmunkálásának hagyományai 1. Oktatási segédanyag. Mesterség – Hagyomány. Hagyományok Háza, Budapest, 2005 (CD-ROOM)
  • Nyakas Miklós: A bihari kishajdú városok története. A Bocskai-szabadságharc 400. évfordulójára. 5. Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat – Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága, Debrecen, 2005.
  • Nyakas Miklós: Hajdúböszörmény a múló időben. Hajdúböszörmény története. Hajdúböszörmény Város Polgármesteri Hivatala, Hajdúböszörmény, 2000.
  • Nagy József: Adatok a hajdúsági búzavermeléshez. Ethnographia LXIX. évf. 1958. 460-462. oldal
  • Németh Elek: A hagyományos kisparaszti gazdálkodás eszközei és szókincse Hajdúböszörményben (szántás, vetés, aratás). A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve LII. évf. 1972.
  • Orosz István: A tanyák kialakulása a Hajdúságban. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve IX. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Debrecen, 1982. 27-41. oldal
  • P. Kiss Eszter: Hajdúnánási temetkezési szokások. Ethnographia XLII. évf. 1931. 37-40. oldal
  • Papp József: Tiszacsege. Debrecen, 1967.
  • Poór János: Böszörmény önkormányzata 1609-1848. Századok, 1995/2.
  • Rácz István: A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969.
  • Rácz István: A hajdúság kialakulása. Budapest, 1957.
  • Rácz István: Az országos nemesi jogok élesztése a hajdúvárosokban. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve LII. évf. 1972.
  • Rácz István (szerk.): Hajdúnánás története. Hajdúnánás, 1973.
  • Rechnitzer Ignác: Hajdúszovát néprajzához. Néprajzi Értesítő I. évf. 1900. 99-101. oldal
  • Szabadi Imre: Legeltetés és makkoltatás a hajdúböszörményi erdőkben. Műveltség és Hagyomány I-II. 1960. 305-313. oldal
  • Szabó István: A hajdúság kialakulása. Alföldi Nyomda, Debrecen, 1956.
  • Szathmári Ibolya: Lakodalmi szokások Hajdúszováton. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1974. A Debreceni Déri Múzeum Kiadványai LV. 567-618. oldal
  • Szekeres Gyula: Rejtett hagyományok Bocskai hajdúinak népmondáiban. Studia Oppidorum Haidonicalium 11. Hajdúsági Múzeum, 2004.
  • Szekeres Gyula. „Tizenhárom ezüst pityke”. Néprajzi tanulmányok a Hajdúságból. A Hajdúság néprajza. Szabadhajdú Kiadó, 2000.
  • Szendrey István: A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért. Debrecen, 1958.
  • Szendrey István (szerk.): Hajdúböszörmény története. Debrecen, 1973.
  • Szendrey Miklós – Nyakas Miklós: Derecske. Derecskei Nagyközségi Tanács, Derecske, 1980.
  • Szívós Béla: Hajdúszoboszlói babonák. Ethnohraphia 1891. 254-256. oldal
  • Tóth Sándor: Juhászbál Hajdúnánáson. Ethnographia LI. évf. 1940. 490-492. oldal
  • Trencsény Lajos: Lakodalmi szokások Hajdúhadházon. Ethnographia V. évf. 1894. 254-262. oldal
  • Ujváry Zoltán: Kecskemaszkos alakoskodás Hajdúdorogon. Déri Múzeum Évkönyve 1967.
  • Varga Antal: Csuka Sámuel a „néplázasztó”. In: Hajdúk a magyar történelemben. Debrecen, 1972. 45-54. olda
  • Varjasi Imre: A hajdúság története és néprajza. Vezető a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum állandó kiállításához. Hajdúsági Múzeum, Hajdúböszörmény 1992.
  • Zimányi Vera: Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez. Századok 1960. 286-302. oldal

5

Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár
  • Hajdúdorog; Hajdúhadház; Tiszadada; Hajdúszoboszló; Rozsály; Nyíracsád; Mikepércs; Váncsod; Ajak; Polgár; Nagyléta; Kaba, Hortobágy – Halastó; Nádudvar; Méhkerék; Hajdúnánás  (Hajdu, Bihar, Szabolcs, Szatmár vm.) n.i. (kondástánc; lakodalmas tánc; román tánc; botos pásztortánc; pásztortánc; verbunk; pásztoros csárdás; juhásztánc; cigánytánc; csárdás; cséphadarótánc; leánykarikázó; tiszapolgári csapásolás; botoló; cigány csárdás; létai fonó; kisbotos; romános; dorog) Ft.1231.
  • Hajdúhadház (Hajdu vm.) 1952. (bigézés; dorogi csárdás; verbung; csárdás; körcsárdás) Ft.166.
  • Hajdúhadház, Cserépfalu (Hajdu, Borsod vm.) 1956. (csárdás; gyermekjáték; karikázó) Ft.380.
  • Hajdúhadház; Tiszadada; Hajdúszoboszló; Rozsály; Nyíracsád; Mikepércs; Váncsod; Ajak; Polgár; Nagyléta; Kaba, Hortobágy – Halastó; Nádudvar; Méhkerék; Hajdúnánás; Hajdúdorog (Hajdu, Bihar, Szabolcs, Szatmár vm.) n.i. (kondástánc; lakodalmas tánc; román tánc; botos pásztortánc; pásztortánc; verbunk; pásztoros csárdás; juhásztánc; cigánytánc; csárdás; cséphadarótánc; leánykarikázó; tiszapolgári csapásolás; botoló; cigány csárdás; létai fonó; kisbotos; romános; dorog) Ft.1231.
  • Hajdúnánás; Tiszadada (Hajdu, Szabolcs vm.) n.i. (férfi szóló; csapás; botos tánc; csárdás; leány szóló; életképek; gombkötő mester; paszománykészítő kisiparos) Ft.604.
  • Hajdúnánás; Hajdúdorog; Hajdúhadház; Tiszadada; Hajdúszoboszló; Rozsály; Nyíracsád; Mikepércs; Váncsod; Ajak; Polgár; Nagyléta; Kaba, Hortobágy – Halastó; Nádudvar; Méhkerék (Hajdu, Bihar, Szabolcs, Szatmár vm.) n.i. (kondástánc; lakodalmas tánc; román tánc; botos pásztortánc; pásztortánc; verbunk; pásztoros csárdás; juhásztánc; cigánytánc; csárdás; cséphadarótánc; leánykarikázó; tiszapolgári csapásolás; botoló; cigány csárdás; létai fonó; kisbotos; romános; dorog) Ft.1231.
  • Hajdúszoboszló; Nádudvar; Pocsaj, Polgár; Nagyléta (Hajdu, Bihar, Szabolcs vm.) 1958. (csárdás; polgári csapás; női cigánytánc; páros cigánytánc; botoló; ardeleana; pittyedáré; botos pásztortánc; csoportos cigánytánc; lakodalmas játék; lovas játék; lakodalmi menet) Ft.593.
  • Hajduszoboszló (Hajdu vm.) 1958. (mulatás; csárdás; verbunk) Ft.594.
  • Hajdúszoboszló; Rozsály; Nyíracsád; Mikepércs; Váncsod; Ajak; Polgár; Nagyléta; Kaba, Hortobágy – Halastó; Nádudvar; Méhkerék; Hajdúnánás; Hajdúdorog; Hajdúhadház; Tiszadada (Hajdu, Bihar, Szabolcs, Szatmár vm.) n.i. (kondástánc; lakodalmas tánc; román tánc; botos pásztortánc; pásztortánc; verbunk; pásztoros csárdás; juhásztánc; cigánytánc; csárdás; cséphadarótánc; leánykarikázó; tiszapolgári csapásolás; botoló; cigány csárdás; létai fonó; kisbotos; romános; dorog) Ft.1231.
  • Hortobágy – Halastó; Nádudvar; Méhkerék; Hajdúnánás; Hajdúdorog; Hajdúhadház; Tiszadada; Hajdúszoboszló; Rozsály; Nyíracsád; Mikepércs; Váncsod; Ajak; Polgár; Nagyléta; Kaba (Hajdu, Bihar, Szabolcs, Szatmár vm.) n.i. (kondástánc; lakodalmas tánc; román tánc; botos pásztortánc; pásztortánc; verbunk; pásztoros csárdás; juhásztánc; cigánytánc; csárdás; cséphadarótánc; leánykarikázó; tiszapolgári csapásolás; botoló; cigány csárdás; létai fonó; kisbotos; romános; dorog) Ft.1231.
  • Kaba, Hortobágy – Halastó; Nádudvar; Méhkerék; Hajdúnánás; Hajdúdorog; Hajdúhadház; Tiszadada; Hajdúszoboszló; Rozsály; Nyíracsád; Mikepércs; Váncsod; Ajak; Polgár; Nagyléta (Hajdu, Bihar, Szabolcs, Szatmár vm.) n.i. (kondástánc; lakodalmas tánc; román tánc; botos pásztortánc; pásztortánc; verbunk; pásztoros csárdás; juhásztánc; cigánytánc; csárdás; cséphadarótánc; leánykarikázó; tiszapolgári csapásolás; botoló; cigány csárdás; létai fonó; kisbotos; romános; dorog) Ft.1231.
  • Nádudvar (Hajdu vm.) 1951. (női páros tánc; csárdás; körtánc; verbunk; körcsárdás) Ft.126.
  • Nádudvar; Hajdúszoboszló; Pocsaj, Polgár; Nagyléta (Hajdu, Bihar, Szabolcs vm.) 1958. (csárdás; polgári csapás; női cigánytánc; páros cigánytánc; botoló; ardeleana; pittyedáré; botos pásztortánc; csoportos cigánytánc; lakodalmas játék; lovas játék; lakodalmi menet) Ft.593.
  • Nádudvar; Méhkerék; Hajdúnánás; Hajdúdorog; Hajdúhadház; Tiszadada; Hajdúszoboszló; Rozsály; Nyíracsád; Mikepércs; Váncsod; Ajak; Polgár; Nagyléta; Kaba, Hortobágy – Halastó (Hajdu, Bihar, Szabolcs, Szatmár vm.) n.i. (kondástánc; lakodalmas tánc; román tánc; botos pásztortánc; pásztortánc; verbunk; pásztoros csárdás; juhásztánc; cigánytánc; csárdás; cséphadarótánc; leánykarikázó; tiszapolgári csapásolás; botoló; cigány csárdás; létai fonó; kisbotos; romános; dorog) Ft.1231.
  • Tiszacsege (Hajdu vm.) 1955. (csárdás; verbunk; férfi szóló) Ft.655.