1

Filep Antal: Bodrogköz
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bodrogköz: a Bodrog és a Tisza folyó közötti síkság, egykor mocsaras táj, melyet északon a Latorca folyó különít el a szomszédos alföldi jellegű területtől. A honfoglalás kora óta megtelepült, kontinuusan fejlődött magyar népességgel. Magyar, jórészben református lakosságába a 16-18. sz.-ban magánföldesúri kezdeményezésre görög katolikus vallású, ukrán (ruszin) szórványok települtek. Természetföldrajzi viszonyai, közlekedésföldrajzi elzártsága miatt a 20. sz. -ig erősen archaikus jellegű volt népi kultúrája. Árvízmentesítése lényegében csak a múlt század végén oldódott meg. A 19. sz. második felében az ún. sárospataki Alsóhatárban közép-tiszai, dél-alföldi telepesekkel nagy kiterjedésű tanyacsoport keletkezett. A trianoni szerződésben Csehszlovákiához került részét Felső-Bodrogköznek nevezik. Sajátos arculatú része a központi fekvésű Nagyrét és Cigándtól Tokaj felé az alig települt Hosszúrét. A történeti megyerendszerben túlnyomó része Zemplénhez, délnyugati pereme pedig Szabolcs megyéhez tartozott (Bodrogzug). Vásáros központjai Királyhelmec, Sátoraljaújhely, Sárospatak.

Filep Antal: Bodrogzug
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Bodrogzug: a Bodrogköz délnyugati vége, mely a szomszédságától vízrajzilag eléggé jól elkülönül, Zalkod, Kenézlő, Viss községek határa, valamint Olaszliszkától Tokajig terjedően a hegyaljai községek bodrogközi határszéle. Viszonylagos önálló fejlődését az is bizonyítja, hogy településcsoportja nem Zemplén megyéhez tartozott a Bodrogköz egyéb falvaival, hanem Szabolcs része volt. Ennek oka részben az, hogy a Tiszán át könnyebben tarthatott tágabb környezetével kapcsolatot, mint a mocsarasabb környezetű Törökéren, illetve a Határéren át észak felé. A felszabadulást követő közigazgatási reform során Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéhez csatolták. A ~ területén a hajdani nyerstáj a vízrendezés ellenére is több szakaszon viszonylag jól megőrződött, mivel jelentékeny szakaszon nyílt árterű maradt. Települései löszhátakon helyezkedtek el, környezetüktől jól elkülönülve, ezért önálló tájnevük a Szigetköz. Honfoglalás óta lakott vidék. Környezeti adottságai révén népessége viszonylagos védettséget élvezett. A 19. sz. végéig érintetlenül maradt mocsaras környezet miatt gazdálkodása, társadalmi struktúrája, kultúrája sok archaizmust őrzött meg.


Martin György: Az Északkeleti Felvidék
(in: Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. A Kötépső vagy Tiszai táncdialektus. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, é. n.)
Abaúj és Zemplén megyék területe, vagyis a Felvidék keleti része etnikailag már nem palóc jellegű. E területet a kutatás elhanyagoltsága miatt csak vázlatosan tudjuk jellemezni. Táncélete és fő tánctípusai legszorosabban a felső-tisza-vidéki dialektushoz kapcsolják. A terület déli, az Alföldhöz tartozó része, a Bodrogköz a tánckultúra tekintetében még egyívású a Nyírséggel. A Bodrogköztől északra eső hegyes területen azonban már kisebb-nagyobb különbségek mutatkoznak a német telepesek, a korai polgárosodás, továbbá a szlovák etnikummal való érintkezés színező hatása miatt.
A verbunk kötetlen szóló és szabályozott csoportos formája egyaránt megtalálható e területen. Motívumkincsét itt is a bokázó és csizmaverő mozgások jellemzik. A szinte kimeríthetetlen bőségű nyírségi csapásoló verbunkok itt azonban töredékesebb, egyszerűbb formákban tűnnek fel. A bokázó motívumok jelentőségére utal a verbunk „sarkantyúzás”, „hatoztatás” elnevezése. A Felső-Tisza-vidéken szórványos kötött karéjverbunk (vö. tiszapolgári csapásolás) e vidéki megfelelője a pusztafalusi sarkantyús. Az északkeleti kötött verbunk magyar változataihoz szervesen kapcsolódnak a kelet-szlovákiai, zempléni és főleg Sáros-megyei szlovák körverbunkok. Ezek elnevezésükben (verbunk, szóló magyar), zenéjükben (újstílusú vagy népies műdalok, hangszeres verbunk-dallamok) és formakincsükben (kétlépéses csárdás, bokázás, csapásolás) egyaránt kapcsolódnak nemcsak északkeleti verbunkjainkhoz, hanem – érdekes módon – a rábaközi verbunkokhoz is. Ezek a szabályozott szerkezetű verbunkok az előtáncoló táncvezető és a tánc közbeni vezénylés mozzanatait is megőrizték. A kelet-szlovákiai friss körverbunk (Marhanyszka) dallamának primitív, motívumismétlő szerkezete, dúr-hangnemű melodikája a rábaközi körverbunkok frissével s egyes északkeleti verbunk-dallamokkal is megegyezik.
A csárdás motívumkincse éppúgy érintkezik a verbunkéval, mint a Felső-Tisza-vidéken. A tág, nyitott összefogódzási módok, a fenthangsúly, a férfi önálló figurázása, csapásolása, a hármascsárdás és körcsárdás élénk divatja mutatják, hogy a felső-tisza-vidéki csárdás-stílussal állunk szemben, de ismét megkopottabb, egyszerűbb formában. A bodrogközi Cigándról a Gyöngyösbokréta névadó tevékenysége következtében „konyhatánc”-ként ismeretessé vált hármascsárdás neve a lakodalom előmulatságának nevéből származik, ahol az asszonyok többsége miatt gyakrabban került sor e csárdás-forma alkalmazására.
Az északkeleti Felvidék egyik elválasztó jegye a sok vonásban hasonló alföldi területekhez képest az, hogy itt a táncéletben jelentős szerepük van a leánytáncoknak. A karikázónak a Felföldre jellemző igen egyszerű, primitív formái itt is élnek. A lassúban az egyirányú oldaltlépés-zárás, a frissben pedig a fenthangsúlyos forgás a fő motívumok. A karikázó kapcsán említjük a lakodalmi játékos leánytáncokat, valamint a májusi zöldágjárást. A virágvasárnaphoz fűződő falukerüléskor a leányok frissen vágott zöld ágakkal kapuzva vonulnak végig a falun és a szokásdallamok éneklése közben időnként karikázásra is sor kerül.
Az északkeleti Felvidék lakodalmi táncai közt is szerepel a tréfás verbuválásnak a labirintus táncok csoportjához kapcsolódó formája. (Pusztafalusi bojnyik tánc.)
[...]
Az északkeleti Felvidék tánckincsében többféle kultúra egymásra hatása és sokszor szervetlen együttélése tapasztalható. A szlovák és magyar anyag természetes kölcsönhatása megtermékenyítő volt mindkét nép kultúrájára. A jóval polgárosultabb német telepesek kulturális különállásukat megőrizve, nagymértékben hozzájárultak e vidék régi hagyományos parasztkultúrájának bomlásához.

Irodalom

• Balassa Iván – Dankó Imre (szerk.): Előadások a Bodrogközről. Sárospatak, 2001.
• Balassa Iván: Karcsai mondák. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.
• Balassa Iván: Lápok, falvak, emberek. Bodrogköz. Gondolat kiadó, Budapest, 1975.
• Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása. Borsodi kismonográfiák. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1992.
• Borsos Balázs: Három folyó között. A bodrogközi gazdálkodás alkalmazkodása a természeti viszonyokhoz a folyószabályozási munkák idején (1840-1910). Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.
• Ébner (Gönyey) Sándor: A Bodrogköz lápi községeinek településföldrajzi vázlata. Föld és Ember V. 1925. 65-102. oldal
• Nagy Géza: Karcsai népmesék I-II. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XX-XXI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.
• Viga Gyula: Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1996.
• Viga Gyula (szerk.): Fejezetek a Bodrogköz néprajzából. Miskolc, 1986.