2

Kósa László: A Bácska és a Bánát
(in: Kósa lászló: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása magyarországon (1880-1920). Az Alföld és peremvidékei. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
E két nagy történelmi vidék jellemzéséül az eddigi fejezetcímekhez hasonló tömör összefoglaló jelzőt vagy mondatot nem sikerült találni. Múltjukban összeköti őket egymással, és egyben a nyugati, az északi és a keleti, szomszédos tájaktól el is választja, hogy a hosszú ideig tartó hódoltság következményeként kontinuus magyar lakosság itt nem maradt. Magyar népességük telepes eredetű. Mind a telepes eredet, mind a területnek a felszabadítás utáni külön osztrák igazgatása korszakunkig érő hatással volt a Bácska és Bánság kulturális és társadalmi képére.
A hódoltság után újratelepülő Bácskában, eltérően az északibb fekvésű alföldi területektől, a magyarság sosem nyerte vissza középkori etnikai súlyát. Korszakunkban mindvégig 1/3 – 1/3 – 1/3 arányban lakták magyarok, németek és külön fajta délszlávok, illetőleg szlávok (szlovákok, rutének). A magyarok elsősorban a keleti és az északi részeken alakítottak ki jelentősebb telepeket, melyek lakossága több irányból távolabbról érkezett: például az első hullámban Jankovácra, a későbbi Jánoshalmára (1733), Brezdánra (1743) Tolna, Baranya, Somogy és Veszprém megyékből, majd a Tisza mentére Nagykanizsára (1750), Zentára (1755), Adára (1760) főleg a Jászságból és környékéről, Temerinre (1783), Moholra (1805), Bácsföldvárra (1806) Észak-Pest, Heves és Nógrád megyékből. Leginkább eltérő az eredete a II. József által engedélyezett (1785-86) néhány református helységnek: Pacsér, Ómoravica, Feketehegy, melyeknek nagyobb részben nagykunsági, kisebb részben jászsági és kiskunsági származású a lakossága.
Itt nem egészen az a kérdés, ami az eddig szemlézett, a hódoltságtól erősebben vagy kevésbé bolygatott vidékeken felvetődött, hogy a kisebb-nagyobb számú törzslakosság és a melléjük költözők között hogyan mehetett végbe a kulturális kiegyenlítődés, hanem mi az eredménye a helységenként is nagyon sokfelől jött, a településtörténeti irodalom tanulsága szerint évtizedekig mozgásban lévő, folytonosság nélküli telepesek arculata egyesülésének. Eddigi ismereteink szerint kielégítő válasz csupán az életmód néhány jól tanulmányozható területén adható.
A fentebb említett történeti különállás hagyományával szemben a Bácska földrajzilag és magyar lakossága érkezésének irányát tekintve – természetszerűleg – néprajzilag is összefügg az északabbi Duna-Tisza közi területekkel. Korszakunkban a Bácska a Bánság síksági vidékeivel együtt hagyományosan az ország, sőt az egész Monarchia éléstárának számított. A Bácskával azonos területű Bács-Bodrog megyének 1909-ben 73, 66%-a volt szántóföld, ami a korbeli Magyarország vármegyéi közt a legnagyobb arányt jelentette. A szomszédos Torontálnak a második hely jutott 71, 12%-kal. Ámde az éléstárstátus nagyon egyoldalú és korszerűen fejlettnek nem mondható gazdaságot takart: „A gazdálkodás módja Bács-Bodrog vármegyében, általánosságban szólva, a lehető legkülterjesebb, mondhatni rablógazdálkodás. Búza, kukorica, ez a főtermény. (…) takarmánytermelésről alig lehet szó. (…) A nép zöme felettébb hátra maradt a mezőgazdasági, állattenyésztési és minden termelési ágban.” Az idézett szerzők a lótenyésztés színvonalát dicsérik és „lévén a tengeri termelés eldorádója”, a sertéstenyésztést, mely a világpiac változását képes követni és a mangalica mellett már hússertéseket is nevel. Külön megjegyzik, hogy a németség egy részére a paraszti konzervativizmusról tett megállapítások nem vonatkoznak. Ők szorgalommal, munkával igyekeznek a nem mindig kedvező körülményeket ellensúlyozni. Állattenyésztéssel, takarmányvetéssel, gépesítéssel kísérleteznek. Végül elkülönítik a parasztoktól az uradalmak korszerű üzemvitelét, csakhogy a Bácska éppenséggel a középnagyságú parasztbirtok hazája volt, nem a nagybirtoké.
Az Alföldön általánosnak mondható extenzív paraszti gazdálkodás egyik táji változatával kell tehát nemzetiségi különbségek nélkül számolnunk, amit a nagy határú helységek tanyásodása is hangsúlyoz. Mi lehet az oka mégis, hogy a birtokos parasztságnál ugyanekkor meglehetősen fejlett, a polgárias ízléshez igazodó lakáskultúrát, jellegzetes építkezést (ekkor már sok téglaházzal, cseréptetővel, díszes vakolatdíszes oromfalakkal, sok helyiséggel) és határozottan parasztos, de mértéktartó viseletet találunk a vidék helységeiben. Föltűnően hiányzik a színes, reprezentatív népművészet. Olyasféle régi stílusú emlékeit sem ismerjük, mint amilyeneket a Dél-Tiszántúlon számba vehettünk. A folklór helyzetéről kevesebb ismeretünk van. A jórészt kései, a két háború között és a XX. század derekán folyt gyűjtések a népköltészeti műfajoknak az Alföld középső vidékein tapasztalt állapotáról, az új stílusok, a „fiatalabb” műfajok teljes uralmáról adnak képet. Gombos, Doroszló, Bácstopolya szokás- és hiedelemmonográfiáinak összehasonlító vizsgálatát eddig nem végezték el. Talán a részletesebb elemzések mélyebb, a telepes lakosság származási helyére utaló rétegeket is felszínre hozhatnak, és pontosabban rámutathatnak a többnemzetiségű közeg kölcsönhatására. Nem közömbös a római katolikus vallás homogenizáló szerepe sem, ha arra gondolunk, hogy a németek szinte teljes számban (csekély evangélikus és református kivételével), a délszlávok jelentékeny tömegben (sokacok, bunyevácok) a magyarok túlnyomó többségéhez hasonlóan római katolikusok voltak. A szigethelyzetben élő, jászkunsági eredetű reformátusok vallási alapokra támaszkodó különbözéstudata ebben a környezetben nem meglepő, noha mélyebb kulturális következményeit nem ismerjük.
Vissza kell még térnünk a viselethez, mert mint sok más vidéken, itt is érzékeny jelzője a polgárosulás fokának. A nemzetiségi tarkaságban pedig különösen kiemelkedik identifikáló szerepe. Habár a századvég néprajzi leírásának szerzői valószínűleg nem voltak ennek tudatában, jellemzéseikből elég hitelesen kiderül a különböző nemzetiségi csoportok kulturális nyitottságának sorrendje. Általánosságban elmondható, hogy a viselet a század végén már nem használ háziipari anyagokat. Kisiparosok állítják elő, de míg a férfiak nyáron vászoninget és -gatyát, bocskort húznak, télen subát és más bőrruhadarabokat, többnyire az eddig megismert mezővárosi öltözethez hasonlókat, a nők drága gyári anyagokból varratott ünnepi holmiban páváskodnak, ami a vagyoni lehetőségek és a nemzetiségi különbségek kifejezésére is alkalmasnak bizonyul.
„A női nem általában hódolni látszik a kor selymeskedő divatának” – írta 1886-ban Ó-(Magyar)Kanizsa helytörténész monográfusa. A németek viselete volt a legegyszerűbb, leginkább mértéktartó, egyben legközelebb álló a polgári divatokhoz. A világosabb színeket (nők) inkább kedvelték a magyarok és velük együtt a szabadkai bunyevácok, akik anyagi kultúrájuk és vallásuk révén közel álltak a magyarsághoz. Házassági kapcsolataik sem voltak ritkák időszakunkban. A szerbektől sem lehet elvitatni, hogy asszonyaik, leányaik kelmékben, szabásmintákban tartózkodtak volna a városi divatoktól, ámde a gazdagabb színösszetétel és a Balkán felé mutató pazar ékszerezettség megkülönböztette őket. Vallási és rétegbeli (sok volt köztük a módosabb birtokos paraszt) elkülönülésük különben is karaktert képviselt. A magyarok között találunk egy kisebb, világosabb viseletet kedvelő nyelvsziget-csoportot (Gombos, Doroszló, Bácskertes) Nyugat-Bácskában. Valószínűleg a Duna menti gazdagabb kiállítású, újabb paraszti stílusú öltözetet hordó falvak (Kalocsa környékétől indulva déli irányba) „folytatásának” tekinthetők. Ellenben a Tisza mellett a kissé visszafogottabban öltözködő Horgos föltehetőleg közeli mintákat követett, Tápéét és Apátfalváét, a nagyvárosok közelében különállásukat hangsúlyozó falvakét. Említésre méltó, hogy a fölsorolt négy bácskai helység lakói korszakunk után legtovább hordták a női viseletet a magyarok között. A bácskai sokácok, szlovákok és rutének (ukránok) az összetett népcsoport-együttesben a leginkább régiesnek mutatkozó (de nem igazán régies) öltözetet hordták. A mentalitásukról szóló – kétségtelen, hogy szubjektív vonásokat sem nélkülöző – jellemzések is alátámasztják megállapításunkat. A bácskai szlovákok nemzeti tudata jóval erősebb volt a századvégen, mint a dél-tiszántúliaké. Ez azonban az adott helyzetben felvidéki szellemi-érzelmi orientációt jelentett és a kulturális befelé fordulást ösztönözte.
[...]

3

Martin György: Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna mente, Bácska, Szlavónia)

A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-Duna menti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti része, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb képviselőjének. Ez a terület már nem oly egyértelműen régies, mint a Dél-Dunántúl. A Duna menti népvándorlások, keveredések és kölcsönhatások középpontjába esvén, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.

Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új {6-408.} magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokból azonban a népi gyakorlat megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: a „Ritka búza”, a „Selyem-csárdás” vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus terjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos nemzedékek névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz), azt mutatja, hogy a verbunk egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás mint a férfitánc után következő első páros tánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi új stílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása a Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb felvirágzásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó, fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő” előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns-változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfejfigurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb nemzedékek fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-Duna menti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány kar alatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztáncokkal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kólókkal, amit itt kólé néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamokból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és új stílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallamkészletbe. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a -os ritmikai értékű alapmozgás.{6-409.} Az ugrós férfiszóló, páros, csoportos és csak nők által járt formákban is ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillagalakban való összefogódzás.Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanászverbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanászverbunk két- és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna-balparti, Kalocsa-vidéki mars felé mutat.Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területekről távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formai hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körláncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. E régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.A három karikázórész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül.

1. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok régies formáihoz (Mad’arac, Szremszki mad’arac). Az oldalt lépő ún. rözgős forma pedig a szlavóniai derenkázás és rezálással együtt a Dráva menti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
2. A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripodikus (háromütemes sorok) új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egyés kétlépéses csárdásmotívum, valamint a Feröer-lépés alkotja.

III. A sárközi karikázó harmadik, friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az új stílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve ridamotívumból áll.A karikázó e területen szinte falvanként különbözik. A három rész nem mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában például az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II–III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna mentén észak felé haladva a karikázó egyre ritkább.A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb nemzedékek táncéletében itt is nagy szerepe van.A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak az ugrós típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnás tánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.A kocsmai táncalkalmak uralkodó szerepe mellett találjuk a játszót vagy a síki táncolást. {6-410.} A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színezőhatások is.

4

Irodalom

• Balassa M. Iván – Harkai Imre (szerk.): A Vajdaság népi építészete. A Magyar Népi Építészeti Archívum Kiadványai 4. Szentendre, 1991.
• Beszédes Valéria: Örökség: kis magyar bácskai néprajz. Szabadka, 1998.
• Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok II. Balladák, betyár- és pásztordalok. Forum Kiadó, Újvidék – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Zenta, 1999.
• Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok III. Párosítók, lakodalmasok, szerelmi dalok. Forum Könyvkiadó, Újvidék – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Zenta, 2003.
• Borús Rózsa: Bácskai lakodalmak. Topolya, 1998.
• Borús Rózsa: Topolya betyárvilága a szájhagyományban. A Hungarológiai Intézet közleményei 28. (1976.) Újvidék
• Borús Rózsa: Topolya népszokásai. Újvidék, 1981.
• Burány Béla: Halottátok-e hírét? Pásztordalok, rabénekek, balladák. Újvidék, 1977.
• Csorba Béla: Temerini néphagyományok. Forum Kiadó, Újvidék, 1988.
• Égető Melinda: Zenta környéki szállások. In: Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században (szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) III. Budapest-Szolnok, 1974. 117-132. oldal
• Frankl István - Jankó János: Bács-Bodrog megye néprajza. In: Bács-Bodrog megye egyetemes monográfiája I-II. (szerk.: Dudás Gyula.) Zombor, 1896. 372-425. oldal
• Gyenes Antal (szerk.): Észak-Bácska. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972.
• Gyetvai Péter: Kishegyes újratelepítése Békésszentandrásról 1769-ben. Békési Élet 1978. 224-234. oldal
• Gyetvai Péter: A tiszai korona-terület újra népesedése a XVIII. században. Bács-Kiskun megye múltjából II. Kecskemét, 1979. 343-406. oldal
• Hajnal Virág – Papp Richárd: „Mint leveleket a vihar…”. Kulturális antropológiai tanulmányok az ezredforduló délvidéki magyarjairól. Újvidék, 2004.
• Harkai Imre: Temerin népi építészete. Újvidék, 1983.
• Harkai Imre: Topolya mezőváros tanyarendszere. Szabadka, 1998.
• Harkai Imre: Topolya népi építészete (1750-1941). Újvidék, 1991.
• Harkai Imre – Klamár Zoltán: Adorján népi építészete. Kanizsa, 1997.
• Jung Károly: Az emberélet fordulói. Gombosi népszokások. Újvidék-Szabadka, 1978.
• Jung Károly: Hiedelemmondák és hiedelmek. Adatok Gombos népi hiedelemvilágához. Újvidék, 1990.
• Kalapis Zoltán: „Élet, élet, csuda élet”: bánsági és bácskai népismereti tudósítások. Újvidék, 2005.
• Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban. Újvidék, 1993.
• Kálózi Aranka: A gombosi női viselet szemiotikai leírása. Tanulmányok. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. 12-13. füzet. 1979-1980. Újvidék, 1981. 19-33. oldal
• Kiss Lajos: Gombos és Doroszló népzenéje. Jugoszláviai Magyar Népzene Tára I. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1982.
• Kovács Endre: Állattartás a vajdasági Doroszlón. Tóthfalu, 2001.
• Kovács Endre: Doroszló hiedelemvilága. Újvidék, 1975.
• Kovács Endre: Doroszló népi juhászata. Újvidék, 1995.
• Kovács Endre: Földművelés egy bácskai magyar faluban. Budapest – Újvidék, 1993.
• Kovács Ilona – Matijevics Lajos: Gombosi népballadák. Újvidék, 1975.
• Kósa László: Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe. Létünk 5. sz. 1972. 139-151. oldal
• Lábadi Károly: Dohányosok. A telecskai dohánytermesztés és szókincse.Telecska, 1983.
• Lányi Mór: A bácskai kivándorlás. Szeged, 1902.
• Maronka János: Bölcsőhelyünk, Kishegyes. Budapest, 2000.
• Nagy Kálózi Balázs: Jászkunsági reformátusok leköltözése a Bácskába II. József korában. Sylvester, Budapest, 1943.
• Papp Árpád – Raffai Judit – Terbócs Attila (szerk.): A vajdasági magyarok Néprajzi Atlasza. CD-ROM. Szabadka, 2002.
• Papp Árpád – Raffai Judit – Terbócs Attila (szerk.): A vajdasági magyarok Néprajzi Atlaszának kommentárkötete. Szabadka, 2003.
• Papp Richárd: Etnikus vallások a vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturális antropológiai elemzése. Budapest, 2003.
• Penavin Olga: Bácskai és bánáti növénynevek. Újvidék, 2002.
• Pénovátz Antal: A pacsári földművelés és állattartás szótára. Forum Kiadó, Újvidék, 1975.
• Pénovátz Antal: Vajdasági magyar néprajzi kalauz. Újvidék, 1979.
• Raffai Judit: A mesélő ember. Szűcs Lajos bácskai parasztember meséi. Osiris. Budapest, 2001.
• Raffai Judit: A Rézmonyos. Ludasi népmesék. Szabadka, 2000.
• Raffai Judit (szerk.): Ludasi jegyzetek 4-5. Szabadka, 2003.
• Silling István: „Boldogasszony ablakában.” (Archaikus népi imádságok és ráolvasások Kupuszináról). Újvidék, 1992.
• Silling István: Az első bácskai néprajzi kalauz. Néprajzi Látóhatár 2 (3). 1993. 208-219. oldal
• Silling István: „Ismeretlen anyám.” (Kupuszinai népballadák és balladás dalok). Újvidék, 1989.
• Silling István: Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük. Újvidék, 2003.
• Silling István (szerk.): Bácskai magyar népviseletek. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1994.
• Tóth Ferenc: Topolya és környéke népballadái. Újvidék, 1981.
• Zöldy Pál: A kisgyerek nevelése a szegény családokban Topolyán 1900 körül. Ethnographia LXXXV. 1974.

5

Filmek MTA BTK ZTI - Filmtár

• Bácskertes/ Kupusina, Szerbia (Bács-Bodrog vm.) 1969. (körcsárdás; friss csárdás; ugrós) Ft.712.
• Bácskertes; Temerin; Horgos; Doroszló; Gombos; Mohol; Hadikfalva (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.
• Bácskertes; Ceglédbercel; Ajak; Öregcsertő; Kalocsa (Bács-Bodrog; Pest-Pilis-Solt-Kiskun; Szabolcs vm.) 1973. (leánykörtánc; csárdás; polka; mars; ének; körcsárdás) Ft.827.
• Bácskertes; Várdaróc, Haraszti, Gombos (Bács-Bodrog; Baranya vm.) 1974. (üvegtánc; gyermekcsoport táncai; gyermekjáték; friss csárdás; csárdás; női páros tánc; vegyes körtánc; férfiak karéjban; férfi szóló; leánytánc) Ft.846.
• Bátmonostor (Bács-Bodrog vm.) 1961.( lassú csárdás; friss csárdás; ugrós; kukunješte; férfi körcsárdás) Ft.486.
• Bátmonostor, Szeremle (Pest-Pilis-Solt-Kiskun; Bács-Bodrog vm.) 1979. (karikázó; háromugrós; lassú csárdás; friss csárdás; zenekar játéka; körcsárdás) Ft.1010.
• Bátmonostor (Bács-Bodrog vm.) 1979. (körcsárdás; lassú csárdás; friss csárdás; háromugrós) Ft.1018.
• Dávod (Bács-Bodrog vm.) 1961. (karikázó; lassú karikázó; futó karikázó; szántóias karikázó; lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás; ugrós; sujárirom; kóló) Ft.472.
• Dávod (Bács-Bodrog vm.) 1961. (lassú csárdás; friss csárdás; kólé; ugrós; lassú ugrós) Ft.485.
• Dávod (Bács-Bodrog vm.) 1979. (zenekar játéka; ugrós; lassú csárdás; friss csárdás) Ft.1019.
• Doroszló; Gombos; Mohol; Hadikfalva, Bácskertes; Temerin; Horgos (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.
• Gombos; Mohol; Hadikfalva, Bácskertes; Temerin; Horgos, Doroszló (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.
• Gombos; Bácskertes; Várdaróc, Haraszti (Bács-Bodrog; Baranya vm.) 1974. (üvegtánc; gyermekcsoport táncai; gyermekjáték; friss csárdás; csárdás; női páros tánc; vegyes körtánc; férfiak karéjban; férfi szóló; leánytánc) Ft.846.
• Nagybaracska; Bogyiszló,  Decs; Báta; Sióagárd (Bács-Bodrog vm.) 1952. (karikázó; verbunk; friss csárdás; huszárverbunk; ugrós; ugrós üveggel; karikázó üveggel) Ft.372.
• Nagybaracska; Sióagárd; Decs, Báta; Bogyiszló (Bács-Bodrog, Tolna; Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1952. (karikázó; ugrós; friss csárdás; ugrós üveggel; kanásztánc; üveges tánc; verbunk; lassú csárdás; huszárverbunk; friss csárdás körben) Ft.734.
• Nagybaracska; Érsekcsanád (Bács-Bodrog; Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) 1979. (karikázó; háromugrós; lassú csárdás; friss csárdás; körcsárdás) Ft.1017.
• Temerin; Horgos; Doroszló; Gombos; Mohol; Hadikfalva, Bácskertes (Bács-Bodrog vm.; Bukovina) 1972. (menettánc; friss csárdás; páros tánc; széktánc; hora; egyes toppantós; kettes toppantós; csárdás; lassú csárdás; söprűtánc; társas játék; Az ajtóig meg vissza) Ft.773.

YouTube filmek

• Csanádi lakodalmas – Duna TV 1993.