1

Paládi-Kovács Attila: Galga mente, Galga-vidék
(in: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 1. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 739-742. oldal)
Pest megye északi részén fekvő magyar községek csoportja a Galga vízvidékén. Többen is újabb keltű tájnévnek vélik. Valójában a 17. században már közkeletű neve volt az említett vidéknek. Pest megyében 1666 tájékán több „paraszt-vármegye”, „paraszt-hadnagyság” létezett. Ezek között volt a Galga-mente hadnagyság és a Tápiómelléki hadnagyság is. Akkoriban ezek a szerveződések járásnyi területek, természetes kistájak népét fogták össze és védelmezték a rablások, lopások ellenében.
A Galga mente közlekedési, piaci, igazgatási központja Aszód. Nevezetes községei: Galgamácsa, Bag, Kartal, Tura, Hévízgyörk, Galgahévíz, Boldog. Északon közéjük ékelődik a német eredetű Iklad, Továbbá Domony és Aszód evangélikus szlováksága. Őket a gödöllői Grassalkovich-uradalom telepítette be a 18. században. A népcsoporthoz nem számítják hozzá a Galga felső völgyében élő, északon szomszédos szlovák falucsoportot. Ezt a Nógrádba átnyúló szlovák szigetet szintén a 18. században telepítették.
A Galga mente magyar népcsoportjának törzsökös, a hódoltságot helyben átvészelő része a 17-28. század fordulóján felülrétegződött Nógrádból, Hontból, Észak-Hevesből szökött jobbágyokkal. A vidék népességének túlnyomó többsége római katolikus. Református magyarok csak Hévízgyörkön élnek számosabban. A vidék nyelvjárása a palóc nyelvjárástípusba tartozik. Az északon szomszédos szlovák községek többsége evangélikus. A nyelvi és a felekezeti eltérés a 20. század első harmadáig akadálya volt a két csoport közötti házasodásnak és némileg a művelődési, szellemi kapcsolatoknak is.
A vidék magyar néphagyományainak számos eleme (pl. kiszehajtás, menyasszonyporkolás, Szent Iván-napi tűzugrás, markolábnak nevezett hiedelemlény, erjesztett korpaléből főzött böjti levesételek, bodagnak nevezett lepénykenyér, gyermekhordásra használatos kendő [tacska], a batyuzás háton, a lábbal mozgatott kenderkölyű, a színes női viselet számos eleme stb.) az északi népterülethez, főként Hont, Nógrád, Heves „palóc” hagyományvilágához kapcsolja a vidéket.
Anyagi kultúrájában északról dél felé haladva egyre erősödik az alföldi jelleg (pl. a kalászosok kaszás aratása, lovakkal nyomtatása, a gabona vermekben történő tárolása, a lakóházak földből tömött falazata, ollóágasra és szelemenre épült fedele, a szögletes búbos kemence, a szabad kémény stb.). Kistáji specialitás a hústároló rőtök (rejtek) vagy csentes, a deszkából rótt kamrácska a padláson.
Túlnépesedett nagy községeiből százak vándoroltak el az Alföld déli telepes falvaiba (pl. Bagról Temesrékasra), sokan ingáztak, vállaltak ipari foglalkozást. A legtöbb falunak volt egy-egy jellegzetes foglalkozása. Bagon a kőtörés, az útkövezés és útépítés, Boldogon a kubikolás volt az a munka, amit hónapokon át a falutól távoli városban, vidéken végeztek. Turán a vasutasság vált meghatározóvá. Az 1930-1940-es években – családtagokkal együtt számítva – mintegy 2000 ember élt vasúti munkából, bérezésből. Egyes falvakban a részes aratás, summásság, az erdei fadöntés és a zöldségkertészkedés, másokban a fuvarozás segítette elő a megélhetést. Többnyire Pestre, Vácra fuvaroztak fát, terményt és a fuvarozás kedvéért olykor a földjeiket is parlagon hagyták a fogatos gazdák, mivel folyton úton voltak.
A Galga mente női népviselete igen későn, csak a 20. század elején színesedett ki, és az 1860-1970-es évekig maradt élő. A 19. században még főként házivászonba és az aszódi kékfestők kelméibe (festőbe) öltöztek. A korábbi fehérhímzéshez is sokáig ragaszkodtak. Fiatal menyecskék öltözékéhez a két világháború között még hozzá tartozott a fehér lyukhímzéses vállkendő. Akkoriban lagzi után az új menyecskék fejükön fátyollal mentek el a templomi avatásra. (A gyermektelen fiatal menyecskét fátyollal a fején temették el, koporsóját hat menyecske vitte a vállán.) A fiatal menyecskék aranycsipkés féketőt viseltek. A főkötőket helybeli varróasszonyok készítették. A Galga menti magyar falvak női öltözéke, főként a főkötők tekintetében, apró részletekben különbözött egymástól. A fiatal nők öltözékének színválasztását, parasztos ízlésvilágát a virító színek kedveltsége, párosítása jellemezte. Elsősorban a posztószoknya, az ujjas (bujka) és a kendő színét igazították egymáshoz. A piros-sárga mellett a kéknek, zöldnek, sőt a meggyszínnek, a bordónak is helye lehetett.
Ezzel szemben a férfiak öltözködése polgárosodott és a foglalkozásukhoz igazodott. Turán a vasutas-egyenruha férfidivattá vált, az is hordta, aki sohasem volt a MÁV alkalmazásában. Ezzel párhuzamosan Turán a fehérhímzés a két világháború között kiszínesedett. A nagylányok haját továbbra is három fonatba (brekocs) osztották, és szalagokkal beterítve azokkal együtt fonták be. Egyes falvak szokásai és tárgyai között (pl. turai és boldogi hímzés, boldogi lakodalmi torta stb.) a táji csoporton belül is mutatkoztak érdemi eltérések. A Galga felső folyása vidékén, a Cserhátban élő szlovák falvak népe a 20. században szintén Budapest vonzásába került, és szorosabb kapcsolatban állt a Galga menti magyarsággal is. E két etnikai csoport nyelvi és kulturális kölcsönhatása egyes népszokások (pl. kiszehordás) és a női népviselet tekintetében nyilvánvaló, de ennek alapos néprajzi elemzése még nem történt meg.

Martin Görgy: Északnyugati dialektusterület

Az északnyugati dialektusterület magába foglalja a Szlovákia nyugati részén élő magyar népcsoportokat, a Nyitra-vidéki mátyusföldi, az Ipoly-vidéki, valamint a Nógrád megyei palócokat. E terület hagyományai a korai polgárosulás miatt ma már jellegtelen észak-dunántúli területeken (Komárom és a régi Esztergom megye) is folytatódtak. A nyugati palóc dialektushoz szervesen csatlakozik még a részben már Pest megye területére eső régies hagyományú Galga-vidék is. E táncdialektus keleti határa kb. a Mátra-vidéki palóc települések tájára esik. Az északnyugati és északkeleti dialektus tánckincse lényeges vonásokban tér el egymástól, mégpedig éppen abban, ami a nyugati és középső dialektusterületet különbözteti meg alapvetően egymástól. (Vö. a nyugati és középső terület általános jellemzésével.) Ez a dialektus több kisebb egységre osztható, sajátos jegyeik meghatározására azonban még nem vállalkozhatunk.

A megjelölt terület főbb tánctípusai a következők. A leánykörtáncoknak – mely az egész Felföldre jellemző általános táncfajta – az északnyugati dialektuson belül többfajta típusát és árnyalatát különböztetjük meg. Egyes változatok megőrizték a nagyböjthöz és a tavaszi falujáráshoz való kapcsolódás nyomait. A karikázó szerepében néhol vegyes párválasztó játékot találunk (pl. a mátyusföldi szinalázás). A gyermekjátékszerű formák és a gyermekdalok használata a felnőtt ifjúság körében már ritka az egész magyar nyelvterületen. A Komárom környéki Martoson élő, már fejlettebb, többrészes körtánc – az ún. kúria vagy pilikézés – is játékelemekkel színeződik (bújócska).Az északnyugati vidéken legáltalánosabb kétrészes (lassú és gyors) karikázókat mindig új stílusú dalok kísérik. Motívumkincsük igen egyszerű: a kört állandóan egy irányba forgató nyitó-záró lépés a lassúban, majd egyszerű „sergés” a frissben. A Galga-vidéki karikázók gyakran már a csárdás motívumaival kibővülve gazdagabb s egyben újabb karikázótípust jelentenek.A régi eszközös táncok nyomai rendszeresen feltűnnek, de nem olyan általánosak, mint a Dél-Dunántúlon. A keresztbotos kanásztánc és seprűtánc mellett sok az utalás a balaskával vagy bottal a kézben járt pásztortáncra is. Nógrádból a botos pásztortánc nővel járt változata is előkerült, mely pásztoraink körében ma már igen ritka. A mátyusföldi Tardoskeddről a pásztortáncok sajátos paraszti formáját ismerjük: a váskatáncot. (Váska = két végén láccal ellátott vízhordó rúd.) A kanásztánccal kapcsolódó ugrós tánctípus előfordulására e területről eddig csupán szórványos adataink vannak (Mátyusföld, Galga-vidék).A verbunk még megfigyelhető változatainak motívumkincse általában igen egyszerű, csak kivételesen gazdagabb (pl. Kéménd). A tánckezdő funkciójú, szóló vagy csoportos – {6-397.} mindig kötetlen formájú – verbunkokat a kísérődallamok nyomán nevezik el (pl. huszárverbunk, vasvári verbunk), melyek között személynevek is előfordulnak (Bábó verbunkja, Sallai verbunk).A csárdás táji változatai sajátos kettősséget mutatnak. A kétlépéses csárdás alkalmazására korlátozódó lassúval szemben a friss viszonylag gazdagabb. A régi friss csárdás fő – bukós vagy mártogatós – motívuma mellett a jellemző csalogatós párelengedést is itt őrzik a legszebb formákban. Figyelemre méltó, hogy észak felé haladva, a friss csárdásban fokozatos szürkülést tapasztalunk. A nyugati palócság legdélibb nyúlványán, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb friss csárdás-változatok. Az északnyugati dialektus friss csárdásai túlnyomórészt lenthangsúlyosak, de Nógrádban néhol (Balassagyarmat környéke) már a középső dialektusterületre jellemző fenthangsúlyos csárdással is találkozunk.A dialektus délebbi részein egy olyan tánctípussal is találkozunk, mely nem jellemző az egész területre. Ez a tánc a Galga-vidéken és szegényesebb formáiban a nógrádi palócoknál található meg, mégpedig a lakodalmi vonulásokhoz, kísérésekhez és egyéb mulatsági alkalmakhoz fűződő mars (a Galga-vidéken druzsba táncnak is nevezik). A tánc északról délre haladva egyre gyakoribbá válik, s határozott karaktert ölt, motívumai s szerkezete megformáltabbnak tűnik.Az északnyugati dialektus sajátos lakodalmi tánca a menyasszonyfektető gyertyás tánc. A tánc zenéje, jellegzetes kísérődallamai (Mikor a menyasszonyt fektetni viszik… Az Árgyélus kismadár…) és koreográfiai sajátosságai (kötött, vonuló, ünnepélyes páros tánc vagy kígyózó labirintus forma), a gyertyahasználat módja egyrészt régi (18. század előtti) nyugat-európai táncdivatok hatására utalnak (vö. a nyugat- és közép-európai udvari gyertyástánc-adatokkal, továbbá az erdélyi fejedelmi udvarban járt fáklyás tánc leírásával). Másrészt szimbolikus jelentésével az ősi avató-tisztító szertartások és termékenységvarázslási rítusok körébe is illeszkedik. (A menyasszonyfektető gyertyás tánc végén a gyertyák eloltása egyrészt a szüzesség megszüntetését szimbolizálja, másrészt az égő gyertya menyasszony után való dobása és az eközbeni kiáltás – Szaporodjatok, mint a csicsóka! – a szokás termékenységet idéző célzatára utal.)Az északnyugati dialektus tánczenéjére az új stílus túlsúlya a jellemző. A csárdás, a verbunk és a karikázó dallamai mindig népzenénk újabb stílusrétegébe tartozó, énekelt népdalok. Régi táncdallamainknak két jellegzetes típusa azonban megtalálható ezen a területen is: mégpedig az ún. dudanóták és a kanásznóták. A dudanóták itt a friss csárdás régi kísérődallamai, a kanásznóták pedig a pásztortáncmaradványokhoz kapcsolódnak. Az északnyugati kanásznóták között gyakoribbak a kétsoros ún. féldallamok, mint másutt. A kanásznóta egyik jellemző táji típusa egybevág a szlovák pásztortánc, az odzemok dallamával.A nyugati terület általános jellemzésekor említett sajátos táncrend (verbunk, friss) és a vasárnapi, mulatságon kívül szabadban való táncolás régies vonásai e területnek. A tánciskola viszonylag késői megjelenése a (Galga-vidéken pl. csak a húszas években) kedvez a hagyományok fennmaradásának. A tánc fő helye itt is a kocsma, de az utolsó évtizedekben még inkább éltek a szabadban való táncolás alkalmai, mint a Dunántúlon.Az eddigi – még eléggé hiányos – gyűjtések alapján úgy látszik, hogy délről észak felé haladva a tánckincs szegényesebbé, egyszerűbbé válik, nyugat felé viszont ismét gazdagabb. Az északnyugati dialektus tánckultúrájában feltételezhető szlovák színezőhatás mibenlétét jelenlegi ismereteink alapján egyelőre még nem tudjuk ténylegesen lemérni, {6-398.} mert az e területen élő szlovákság tánckincsének, tánckultúrájának magyartól eltérő, sajátos vonásai alig mutatkoznak.