1

Kósa László: Háromszék
(in: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.)
Háromszék: az egykori székely székek egyike, önálló tájegység. A Székelyföld déli, délkeleti sarkában fekszik, az Olt és a belé ömlő Feketeügy síkságán. Északi katolikus részét tréfásan Szentföld, a Feketeügy alsó folyása és az Olt által bezárt vidéket Szépmezőnek nevezik. Vásáros és igazgatási központjai Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. A székelyek a 13. sz. első felében szállták meg a mai ~ -et. Előttük valószínűleg kisebb bolgárszláv csoportok és az újabb régészeti feltárások tanúsága szerint nem székely magyarok laktak a vidéken. A ~-i székelyek a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd vidékéről költöztek mai lakhelyükre, az Orbai-, Sepsi- és Kézdi-székbe. A három szék a 16. sz. –ban egyesült mai neve alatt. Csatlakozott hozzájuk a 14. sz. végétől Sepsiszéktől különálló Erdővidék egy részét alkotó Miklósvárfiszék is. ~ 1876-ban alakult azonos néven vármegyévé. Ekkor magába olvasztotta a korábban Felső-Fehér megyéhez tartozó területek testében fekvő községeit is. Ezek egy része a középkorban a Bálványosvári-uradalomhoz tartozott. A ~ a Székelyföld legfejlettebb mezőgazdasági területe. Népessége a 19-20. sz.-ban a leginkább polgárosult székelység, néprajzi vizsgálatával azonban még adós a szaktudomány.

Kósa László: Barcaság és Háromszék
(in: Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Erdély és Moldva. Jelenlévő Múlt. Planétás Kiadó, Budapest, 1998.)
[...]
Háromszékre térve vissza kell utalnunk feltevésünkre, hogy a Feketeügy síksága – alább ezzel a szűkebb értelemben vett Háromszékkel foglalkozunk – és a Barcaság népi kultúrája szoros kapcsolatban állt. Ide vonatkozó kellő vizsgálatok és anyagismeret híján azonban egyelőre csupán arra mutathatunk rá, hogy Háromszékben is, akár a Barcaságon, korszakunkban nagyobb lépésekkel indultak el a polgárosulás irányába, mint a Székelyföld más tájain.
[...]
Martin György szerint „a székely táncdialektus legpolgárosultabb területe Háromszék”. Ugyanakkor szokásvilága, sőt szöveges népköltészete a közelmúltig meglepően eleven maradt. Igaz, nagyobb táji összehasonlításra nincs módunk, mert a Székelyföld más vidékein sehol sem folyt olyan intenzív népköltészeti gyűjtés, mint itt. A katonák és jobbágyok leszármazottai sokáig ragaszkodtak a házasodási, a templomi, a társadalmi elkülönüléshez. Háromszékben nem következett be a paraszti kultúra olyanféle „kiszíneződése”, mint Magyarországon sok helyen, de még annyira sem, mint Kalotaszegen. Magyarázatot erre inkább tudunk adni, mint Magyarországon, hiszen Erdélyben ez a jelenség általános tendencia volt. Nem véletlen, hogy Malonyay Dezső és társai Háromszékből elenyészően kevés illusztrációt közöltek. A háromszékiek az összes székelyek közt elsőnek hagyták el – a századfordulótól kezdődően – hagyományos öltözetüket. Az alsó-háromszékiek ezzel kissé megelőzték a szomszédos barcasági magyarokat és szászokat. Néhány évtizeddel korábban hasonló folyamat játszódott le a bútorfestés történetében is (XVIII-XIX. századi évszámos darabja kb. 200 ismeretes). Az 1880-as években a brassói festőasztalosság után megszűnt a nagy múltú, szűkebb háromszéki bútorfestés (Kézdivásárhely, Bereck), holott a szomszédos székely székekben szórványosan egészen a közelmúltig élt. A háromszéki festett bútorokat azonban eddig tudományosan nem vizsgálták, ezért nem tudjuk a műhelyeket elkülöníteni. Jóllehet a házi szövés-fonással nem hagytak föl, feltűnően hiányoznak Háromszékből a hímzés-publikációk is szemben a szomszédos székek gazdag anyagával. A történeti táj-határon túl fekvő Árapatak keresztszemes kézimunkáit csak fenntartással számíthatjuk ide. Az 1870-es években még 19 helységben mintegy száz fazekas dolgozott. (Kézdivásárhely, Páva, Bodok voltak a nagyobb központok), de korszakunk végére már tíz alá süllyedt a számuk.
Ezek után első pillanatra mégis meglepő, hogy a háziipari tevékenység épp olyan élénken virágzott, mint más gyengébb mezőgazdasági adottságú vidéken. 1867-et követően Háromszék is éppúgy elmaradt a modern iparosításban, mint a többi székely vidék. […] A letelepülő csekély ipar Sepsiszentgyörgyre került, a város megyeszékhely, sőt vasúti szárnyvonal kiinduló pontja lett (1897), noha a lakosságnövekedés okozta változásokkal 1910-ben az ipari népesség itt a lakosság 33,6%-a, míg a lélekszámban is lemaradt Kézdivásárhelyen még mindig a 48% volt.
A vázlatos történeti és néprajzi kép után végezetül még egy jelenséget kell említeni, melynek kapcsolatát a népi kultúrával nem látjuk közvetlenül, de a vidékre jellemző. A korszakunkban nagyobb részben református Háromszékből igen nagy számú értelmiség származott el (elsősorban lelkész és tanító). Ennek legfőbb magyarázata, hogy Erdély egyik leglátogatottabb iskolája, a nagyenyedi kollégium, az önálló fejedelemség letűnte után, hagyományosan 70-80%-ban Háromszék református vidékeiről verbuválta diákjait.

2

Irodalom

  • Albert Ernő – Faragó József: Háromszéki népballadák. Bukarest, 1973.
  • Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye néprajzához. Sepsiszentgyörgy, 1942.
  • Benkő Levente: Szárazajta. Sepsiszentgyörgy, 1995.
  • Bogáts Dénes: Történeti adatok a háromszéki székely népszokásokhoz. Ethnographia LVII. (1946.)
  • Bokor Zsuzsa (szerk.): Tamás István kézdiszentléleki kéziratos gyűjteménye. Kolozsvár, 2002.
  • Cs. Sebestyén Károly: A háromszéki Szentföld székely háza. Néprajzi Értesítő VI. (1905.)
  • Dimény Attila – Szabó Árpád Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. Kolozsvár, 2003.
  • Dobay János: Háromszék vármegye. Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére (szerk.: Potsa József) Sepsiszentgyörgy, 1899. 101-118. oldal
  • Domokos Pál Péter: A timsós fehérbőrkészítés Kézdivásáhelyen. Néprajzi Értesítő XXVII. (1935.)
  • Egyed Ákos: Háromszék 1848-1849. Bukarest, 1975.
  • Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Néprajzi monográfia. Bukarest, 1980.
  • Gödri Ferenc: Sepsi-Szent-György város története. Háromszék vármegye. Emlékkönyv Magyarország ezeréves fennállása ünnepére. (szerk.: Potsa József.) Sepsiszentgyörgy, 1899. 73-100. oldal
  • Haszman Pál: Adatok a csernátoni népi pálinkafőzéshez. Aluta 1976.
  • Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet. Marosvásárhely, 1957.
  • Konsza Samu: A szegény ember kincse. Háromszéki magyar népmesék. Bukarest, 1969.
  • Lőrincz Etelka: Fonalfestés és rojtkötés Árapatakon. Népismereti Dolgozatok 1980.
  • Molnár István: Adatok a Hargita nyugati lejtőjének gyűjtögető gazdálkodásához. Miscellanea Ethnographica I. Kolozsvár, 1947. 49-57. oldal

  • Molnár István: Faforgácskalap kötése a Kovászna megyei Kőrösön. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970. 332-366. oldal
  • Molnár István: A kő feldolgozása Kézdipolyánban. Kovászna megye. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1971. 347-377. oldal

  • Molnár István: Szita és rostakéreg készítése Kőrösön. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1969. 291-308. oldal
  • Páll-Gecse Éva: A kézdiszárazpataki fonó emléke. Népismereti Dolgozatok 1983.
  • Péntek János – Szabó T. Attila: Egy háromszéki falu népi növényismerete. Ethnographia LXXXVII. (1976.)
  • Pozsony Ferenc: Álomvíz martján. Fekete-ügy vidéki magyar népballadák. Bukarest, 1984.
  • Pozsony Ferenc: Zabola. Száz Magyar Falu Könyvesháza. Budapest, 2002.
  • Seres András: Erdők, vizek csodás lényei Háromszéken és a környező vidéken. Népismereti Dolgozatok 1981.
  • Seres András: Kovászna megye régi fazekasközpontjai. Aluta 1974-1975.
  • Szőcsné Gazda Enikő: Erkölcs és közösség. Orbai széki erkölcsirányítás a XVII-XIX. században. Csíkszereda, 2001.
  • T. Székely László: A háromszéki Szentföld. Vigilia. 1982. 892-898. oldal
  • Tuzson Sándor: Olajütés Felső-Háromszéken. Miscellanea Ethnographica I. (1947.)
  • Vámszer Géza: Kézdivásárhely város különleges települési formája. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970. 387-405. oldal
Hanglemezek:
  • Új Pátria - Háromszéki népzene - Örkő Fonó Budai Zeneház 2010